Harangszó, 1932
1932-05-15 / 20. szám
1932 május 15. HARANGSZÓ 157 gyünk, mielőtt szerényen kopogtatna az ajtónkon. Szükségünk van a Szentlélek munkálkodására, hogy megismerjük egymásban a testvért, akit szeretnünk kell. A Szentlélek nem azt akarja, hogy a Pünkösd ünnepén a szokásos módon ünnepeljünk, templomba menjünk, családi és rokoni körben örvendezve töltsük el az ünnepet, azután menjünk ismét a régi utakon ; hanem azt kívánja, hogy megteljünk vele, hordozzuk a lelkűnkben és engedjük, hogy munkálkodjék bennünk és átalakítsa az egész életünket. így fog megváltozni az evangélikus egyház élete és az egész világon érezhetőbbé válik a Krisztus uralma. Jövel Szentlélek, teremts ébredést a mi lelkűnkben ! Mi nékem a vallás ? Irta : dr. Toyohiko Kagawa, Japán. Szédületes kultúrájú világban élünk. Mellettünk félelmetes robo- gással gyorsvonat rohan el, felettünk gépmadár berreg, hajók sikla- nak könnyű nyil gyanánt vizen és viz alatt. De jobb lett-e mindettől az emberi lélek ? Japánban, ahogy nő a kultúra, úgy nő az öngyilkogoskönyvét. Még Annuskájától kapta talizmánul. Elrebegi hő imáit: egyet a szülőkért, egyet jegyeséért, majd a hazáért s végűi önmagáért. Azután a Zsoltárok könyvét üti fel — Ujtestámentoma végén — s a zsoltárok magasztos szavaival dicséri az Urat. Ledől, hátizsákjára hajtja bánatos fejét. Egy darabig elmereng, lelke hazaszáll. Ott iár valahol szülőfalujában... talán éppen az oltár előtt térdel... mellette Annuskája... menyegzői ruhában. Szempillái lezárulnak. Egy kis ideig heves küzdelmet vív felette az álom és a valóság. Az álom győz. Most már az szövi számára tovább édes terveit. Mily édes lehet álmodása! Talán éppen édes- anvját — az anyák legjobbját ■—- kíméli valamely dolgában, avagy jó apja kezéből veszi-e ki épen a munka eszközét? Szíve majd hevesebben dobog, majd elcsendesül, mintha megszűnt volna verése. Alig pár percig tart álma és óh, — e röpke idő elég ahhoz, hogy ezalatt egy egész kis világ minden boldogsága leperegjen lelkében. A napostizedes már a szomszéd szakaszhoz ér, hogy összeszedje a megírt leveleket. Hős katonáink még egy utolsó meleg pillantást vetnek Írásaikra s aztán szívszorongva, remegő kézzel adják át a szolgálattevőnek. Sándor — mint aki rossz, gyötrelmes álomból ébred — felriad, megtörli bágyadt szemeit, néhány pillanatig maga elé néz, aztán hirtelen elővesz még egy rózsaszínű lapocskát. Mire a napos őhozsok száma. A múlt évbén hazámban 13,000 ember oltotta ki önnön életét, kötéllel, méreggel. Ezért nincs joga senkinek sem azt mondani, hogy a mi modern világunkban immár nincsen szükség vallásra. Míg bűnös, emberi lélek lesz, mindaddig vallásra is szükség lesz. Ám az emberek között a vallásnak többféle fajtáját találjuk. Gyermekkoromban, mikor még pogány voltam, magam is imádtam vizet, hegyet és a napot, úgy ahogyan a nagyanyámtól tanultam. Ez a természet-vallás. Aztán vannak, akik azért fordulnak oda a valláshoz, mert valamilyen testi bajuk gyógyulását remélik tőle. Egyszer éjfélkor egy rendőrségi autó állt meg a lakásom előtt s egy rendőr szállt ki belőle. A rendőrfőnök felesége kelleténél nagyobb adag álomport vett be. S mikor az orvosok lemondtak minden reményről, nem lévén mást mit tenni, elküldték hozzám, a sokat emlegetett „Jézus-vallás“ képviselőjéhez. Én imádkoztam a beteg asszonyért s ő meggyógyult. Ezért aztán az egész rendőrségen elterjedt, hogy a vallás „jó dolog“. Az ilyesmit test-vallásosságnak nevezhetjük. Épen ilyen alacsonyrendü a hasznossági vallás, amikor valaki csak azért és akkor kényszerít magára zá ér, már tele is rója csupa baráti szeretettel, nyájas üdvözlettel. Gömbös Miskának írta, régi hű pajtásának. Sokkal tartozik szegény Miská- nak. És ki tudja, leróhatia-e neki a még ezentúl tett szolgálatai fejében háláját? Hiszen, hogy jó barátja most odahaza van, míg a többiek a becsület mezején harcolnak, az is Sándor műve. Szén szál legény az a Miska, csak egy a baj. Az egyik szeme üvegből van. Valamikor is- kolásgvermek korában vesztette el szemét. Sándor lőtte ki játék közben egy szeges nyíllal. Sándor azóta minden alkalmat megragadott arra, hogy ameny- nyire tőle telik, kárpótolja pajtását. így a két fiú mind mélyebbre fűzte a jóbarátságot. Nem tudni, hogy az édes álom-e, vagy a gyötrelmes, kinzó-e. de az álom juttatta eszébe jó cimboráját. II. Volhinia sártengerében fáradtan törtet tovább az ellenség nyomában a soproni 18-as honvédek hősi ezrede. Nem sokáig tart már a menetelés. Csak még nehány napig. Aztán majd Brestlitowsk alatt állóharcra kerül a sor. Ott majd pihenhetnek vitézeink. Ki rövidebb ideig... ki... örökre. III. Az őrszigeti kisharang vecsernyére hívja buzgó híveit. Valamikor, régen a csendes békevilágban a megelégedett valamit a vallásosság külsőségeiből, mert és amikor abból valami hasznot remél. Az ilyen ember nesze- adsza-féle cserekereskedést akar kezdeni Istennel. Az én hazámban pl. a tolvajoknak is van külön istene, akihez tolvajútjuk előtt szerencséért imádkoznak. Tokyo egyik temetőjében fekszik egy hírhedt rabló, akinek sírkövéhez imádkozni járnak a tolvajok. A sírkőre rá van írva : „Ebből a sírkőből minden hónap 18-án lehet törni egy szerencsedarabot“. A sírkövet már háromszor újították meg. Ugyanígy van külön Istenük a gesháknak és prostituált nőknek. Félelem-vallásnak nevezném azt a babonát, amely a szellemektől való félelemben jelentkezik. Japánban vannak napok, amikor a világért sem tartanának esküvőt, mert, úgymond, ezt a napot a rossz szellemek uralják. Amikor az osakai külvárosban dolgoztam, volt egyszer egy sürgős temetésünk. De a pogány temetési szolgák nem voltak hajlandók a hullát elszállítani, mivel az a nap szerintük a rossz szellemek napja volt. (A mi péntektől való húzódozásunk, sajnos nagyon emlékeztet erre a pogány babonás félelemre! A fordító). Akik a vallást idáig torzították, úgy jártak, mint azok a mesebeli boldogság hangján hívogatta mindig a híveket. Most már évek óta valami különös fájdalomnak bánata szól szomorú hangjából, — mint az édesanva szavából. aki a távoli pergőtűzben álló fiát siratja. Imádságos szavába egy-egy vész- kondulás is vegyül, mintha megannyi hű fiának elvesztét jelezné. Előbb, a boldog béke napjaiban hárman szolgálták Istent, de most ö is egyedül, árván maradt. Testvéreit is háborúba vitték, gyilkos ágyú képében. —o— Az öreg Benkőék most ülnek vacsorához. Ketten, árván. Ennének ők, a vacsora ideje itt volna, csak ne lenne oly könnytölázott, keserű minden falatjuk! — Ma újra csak árván maradtunk. — Nem jött a mi drága jó fiunktól ma sem életjel. — Jaj! Valami kínos sejtelem gyötri reszkető szívemet. — Óh, drága életem, miért aggódsz annyira, minek gyötrőd magadat hiába? Nem használ az, nem segít az rajtunk, — csak a jó Isten, aki eddig is megtartotta ezer veszély között a mi jó Sándorunkat. — Óh, ha élne, csak írt volna már. Ő nem aggasztaná szüleit három hónapig ok nélkül... ki tudja, talán már... már... (Folyt, köv.) Terjesszük a „H ARANGSZÓ“-t!
