Harangszó, 1932
1932-05-08 / 19. szám
148 HARANGSZÓ 1932 május 8. Anyátlanok. Irta: Lukács István. Halk, szelíd figyelmeztetéssel kopogtat érző emberszívek ajtaján a mai nap: gondolj az édesanyádra. Szavára a könnyek drága gyöngyszemei csillognak elő milliók szeméből. Vannak, akiknek szemében azért rezeg a könnycsepp, mert érzik, hogy nagyon boldogok és vannak, akik azért sírnak, mert érzik, hogy nagyon boldogtalanok. Anyák napján, amikor a szokottnál élesebben fényesedik ki annak áldott arca, akinek Isten után az életben legtöbbet köszönhet az ember: az édesanyáé, csak kétfélének tudom az embereket látni, olyanoknak, akik örömkönnyes szemmel, boldogságrózsás arccal egy áldó édesanyai kézre a hálás gyermekszeretet csókját csókolják s ujjongva érzik: nekem van édesanyám és olyanoknak, akik lélekben temetőt járnak, révedező, kisírt tekintettel egy sirhalomra néznek, fejfára borulva fájdalommal zokogják : nekem nincs édesanyám. Ha ma felmérhetetlen azoknak a boldogsága, akiknek van még édesanyjuk, ezerszer felmérhetetlenebb azoknak a boldogtalansága, akiknek nincs már édesanyjuk. Ne akard hát megmérni ezt a boldogtalanságot. Nem tudod. Egyedül csak ennek átérzett fájdalma képes arra. A fájdalmat pedig mindig az a veszteség méri meg, ami mögötte van. S tudod, mekkora az anyátlanok vesztesége? Ha az elképzelhető leghatalmasabb számoszlopokat raknád egymás fölé, hogy megszámold rajta, akkor se tudnád, ha még nem érezted. Csak az tudja, de az is csak érezni, szavakban kifejezni azonban nem, aki érzi. Mert van az életnek egy nagy és örök igazsága — s ezt kegyetlenül érzik ma az anyátlanok — hogy az ember csak akkor tud igazán értékelni valakit, vagy valamit, ha az már nincsen. Hogy kicsoda az édesanya, csak akkor tudja az ember, ha az az édesanya már nincsen. Mig élt, talán rá se gondolt arra, hogy mit jelent neki, gondviselését, verejtékezését, áldozatos szeretetét olyan természetesnek vette, mint amilyen természetesnek veszi az ember a napnak fényét és melegét, de amikor meghalt, amikor a hivó szóra: édesanyám, nem jött visszhang, amikor abbamaradt fá- radhatalan keze- munkája, elmaradt a simogatása, a betegágy mellöl hiányzott a virrasztása, botlások előtt a figyelmeztetése, óh de sok gyermek sóhajos könyörgése szállt utána az ég felé: bárcsak még élne az édesanyám, de boldog is lennék! Minden szó gyenge próbálkozás az ember ajakán vagy tollán, amivel sejtetni talán, de kifejezni nem képes az ember azt a boldogtalanságot, amely az anyátlanok szíve mélyén van. Csak sejtetni akarjuk ezt, amikor azt mondjuk, hogy az anyátlanok a legboldogtalanabbak azért, mert ők az élet legnagyobb nélkülözői. Bibliai arckép. (A hilves). Irta: Benkóczy Dániel. . II. A felkelő nap ámulattal látja az éjszakai pusztítást. A palotát környező gyönyörű fák össze-vissza tördeltek, a legmagasabb, legdíszesebb pálmafa pedig villámtól sújtva, tövig égett. A környező fákat is a felcsapódó lángok megperzselték, leveleik lesárgultan, elszáradtán konyulnak le s rezdülnek meg a reggeli szellőtől. Maga a palota a zápor okozta tó közepén áll. A díszes virágágyak, sőt a kisebb bokrok is víz alatt vannak. A víz tetején a zápor tördelte levelek, ágacskák úszkálnak. A palota kapujánál álló őrség is örömmel üdvözli a napkeltét: hasztalan húzódtak a kapu boltozata alá, a lezárt kapu miatt csak igen keskeny rész állt rendelkezésükre, oda is a szél a záport becsapdosta, így bizony bőrig áztak. Most szárítgatják a testükhöz tapadt ruháikat. A lucskos, sáros úton királyi futár érkezik. Gyorsan nyitja ki a kert ajtaját s egyenesen a katonák parancsnoka elé lép. — őfelsége legszigorúbb parancsa: leánya férjét azonnal hozzátok eléje. Dörömböléstől viszhangzik nemsokára a kapuboltozat. A királyleány megjelenik kisirt, álmatlanságtól beesett szemekkel. — Mit akartok, jó emberek? A sápadt arc, a szenvedő tekintet láttára meglágyul a parancsnok szíve. Minek ijessze meg a szegény nőt? Szelíden mondja: — Nincs semmi baj! Csupán királyi atyád kéreti magához férjedet valami sürgős ügyben. A fiatal asszony, Mikál, a harcos szemébe néz s onnan olvas ki. Valami ilyesfélét: ha egyszer megjelenik a király előtt, nem fogod azt soha többé viszontlátni. A szép Mikálnak könnyek gyűlnek szemébe, sírásra hajló ajkakkal szól: — Szegény férjem beteg, nagyon beteg. Az egész éjszakát álmatlanul vir- rasztottuk át. Jöjjetek, jó emberek, nézzétek meg szegényt! Felsietnek az emeleti folyosóra. A katonák tisztelettel állnak meg a hálószoba ajtajában. Mikál bemegy. Az ágy fölé hajol, gyöngéden megérinti, megsimogatja a beteg fejét. — Jó férjem, ébredj! Atyám hivat! A beteg azonban nem mozdul. A katonák tisztán vélik látni a még félhomályban lévő szobában a beteg lepedővel letakart alakját, valamint a fejét sötétedni a párnán. A királyleány ajkához emelt ujjal, lábujjhegyen lépkedve jön vissza s halkan suttogja: — Éppen most szenderült el. Amikor lementem, még ébren volt. Mihelyt felébred, azonnal küldeni fogom. Mondjátok meg jó atyámnak. III. Már délfelé jár az idő. Saul király el- komorodott tekintettel jár fel és alá palotájának nagy termében. Kezében dárdája. Ujjai görcsösen tapadnak dárdája nyeléhez. Néha megáll az ablaknál s villámló tekintettel néz ki az udvarra. Halkan, dühösen beszél s közben dárdája, valamint ökölbe szorított keze szüntelen a levegőben jár, mintha valakit, az ismeretlen, láthatatlan személyt korholná vagy valami nehéz felfogású alkalmazottjának valamit magyarázna, amit az sehogyan sem képes megérteni. Végül is dühösen legyint és otthagyja az ablakot
