Harangszó, 1932
1932-05-08 / 19. szám
1932 május 8. HARANGSZÓ 149 Könnyeik hullásában, sápadtságukban nem azt panaszolják, amit a mának nélkülözői, hogy nincs kenyér, munka, otthon, megértés, hanem azt, hogy nincs, aki ezeket a legjobban biztosítani tudja, nincs édesanya. Mindent, ami hiányzik az életből, ha ma nem, holnap, vagy évek múlva megszerezhet, pótolhat az ember, de az édesanyát pótolni, az édesanyai gondviselés hiányát megszüntetni sohasem lehet. Az anyátlanok a legboldogtalanabbak azért is, mert ők az élet legnagyobb vesztesei. Többet vesztettek, mint bárki a világon. Nem földi javakat és kincseket. Elvesztették bölcsőjük mellöl az álomba ringató dalt, tipegő lépteik közben a támasztnyujtó kart, szemük felcsillanására visszasugárzó meleg tekintetet, fárasztó játék után a pihentető anyai kebelt, az értük dolgozó két kezet; elvesztették azt, aki által az Isten az életet adta, akinek szavával imádkozni, tanácsával járni, reménységével a jövőbe, szere- tetével az emberekre, hitével' az Istenre nézni tanultak. Elvesztették az értük élő, önmagát naponként emésztő édesanyái szívet. Elvesztették az ég legdrágább ajándékát, akit Isten azért adott az embernek, hogy életpéldájával a rnennv üzené- seit hirdesse. Öh micsoda borzasztó, hogy akinek életemet köszönhettem. akinek szeretetéből, önfeláldozásából éltem, aki iránt hálás soha nem lehettem, mennyei üzenések s haragos dörmögéssel újból tárni kezd fel és alá a teremben, miközben aikái szüntelen motyognak valami értelmetlen szavakat. Az ajtóban álló két testőr sáoadó arccal nézi az uralkodót, de csak akkor, amikor az nem veszi észre. Tekintetük félelmet árul el. Ismerik jól az uralkodó ilven elborult pillanatait, amikor kénes bárkire, akit éppen a maga közelében talál, dárdát röpíteni. S jaj az illetőnek, aki időre nem ugrik félre vagy nem fut el. Tudják azt is. hogv dühe mitől származik: vejét. Góliát legyőzőjét, az ifjú Dávidot akarja megöletni, de mindez- ideig nem került elé. Már mindent előkészíttetett, a parancs ki van adva, hogy mihelvt belép a királyi udvarba, üssék le a fejét s a leütött fejet hozzák a király elé. S ezt várja türelmetlenül. — Oreb — kiált a király az ajtó előtt álló egyik testőrre. — Parancs, uram! — szól amaz elhalványuló ajakkal. — Miért nem hozzátok hát fejét elömbe, amint parancsoltam, — ordit a király a szegény se élő, se halott testőrre, hogy a palota viszhangzik a rettenetes, szinte már nem is emberi hangtól. — Uram... uram... a te vöd... halkszavú tolmácsa, az édesanyám nincsen többé. Az anyátlanok a legboldogtalanabbak, mert ők az élet legfájóbb- szivii emberei, akiket a múltból a legnagyobb veszteség fáió tudata és sötét emléke kisér lépten-nyo- mon. Vele ébrednek, pihenőre vele térnek. A legnagyobb fájdalom hordozása lett a sorsuk. Hogy mennyire hasadoz alatta a szívük, azt nem tárják a világ elé. Fájdalmuk kifelé hangtalanul tűrő, néma, csak befelé és fel, az Isten felé talál hangot a magányos imádkozás áldott óráiban. A legnagyobb nélkülözés, veszteség, fájdalom, mindebben a legnagyobb boldogtalanság számukra e két szóban van adva: nincsen édesanyám! Bármerre visz életük útja, mindenütt őt keresik, mert mindenütt a hiányát érzik. Ezért olyan fogékony a szívük minden iránt. Ha valahol szeretetet éreznek, ebben édesanyjuk szeretetét sejtik, ezért boldogan bújnak meg oltalma alatt. Ha valaki letörli könnyeiket, magára vállalja gondviselésüket, megsimogatja az arcukat, imádkozásra borul le velük, azt gondolják az édesanyjuk gondviselő kezére, mosolygó tekintetére és imádkozó szavára bukkantak rá, ezért nagy hálával telik meg a szívük. Árvaságukban ió tudni nekik, hogy vannak érzőszívű emberek, jó testvérek, rokonok. ismerősök, vagy idegenek — a jó Isten áldja meg őket —, — Mit! Még te is vömnek nevezed? Gyilkosom ő, gvilkosom, érted... érted — ordít magából kikelve a testőrre — gyilkosom, királyi trónusom elrablója!... — Igenis... igenis... — kapkod a levegőhöz a testőr. — Most pedig azonnal hozd elém testörségem parancsnokát. A testőr elfut. Pár perc múlva a daliás növésű, már őszülni kezdő testőrparancsnok ott áll a magából még mindig kikelt, dühében kékülő-vöröslő uralkodó előtt. — Nem jött, uram, nem jött még el... — jelenti a parancsnok. — Nem jött el... nem jött el? — Mert alusztok mindannyian, víz csörgedezik ereitekben, királytokat csak külsőleg szolgáljátok, de nem szeretitek. Elpártoltatok tőlem ahoz a jöttmenthez, azért nem tudom a fejét leüttetni. Parancsolom, megértetted, parancsolom, hogy azonnal hozd ide a fejét. Kifogásokat többé nem tűrök! A testörparancsnok elrohan. Saul király újból méregeti hosszú lépteivel a szobát fel és alá, közben öklével s dárdájával a levegőt csapkodja. Megáll az ajtó előtt, majd az ablaknál, türelmetlenül nézdegél jobbra-balra. akik törődnek velük, kiknek szere- tete áldott fénysugara annak a sze- retetnapnak, mely az Isten szívéből árasztja melegét az anyátlanokra, hogy kárpótolja őket az elvesztett édesanyai szeretetért. Anyák napján beletemetem lelkem ennek az édesanyai szeretetet pótolni egyedül képes isteni szeretetnek a fényáradatába, mely a golgothai keresztről sugároz felém; imádságra kulcsolom a kezemet s míg az anyátlanok boldogtalanságát zokogom, lent a szívem mélyén az isteni szeretet titkának a boldogságát érzem: ha itt lent elvesztettelek, ott fent sok sóvárgás után egyszer megtalállak, ez a keresztről felém sugárzó isteni szeretet a mennyben találkozást készít nekünk s ott boldogan, a sohaelnemválás tudatában ölelhetjük egymást korán elvesztett drága jó édesanyám! Az anyák jogai. Ma még nehéz lenne tneírmondani, hogy a mi korunk esrvik lenmélvrebatóbh s a társadalom kénét talán mindennél lobban átformáló kérdése, a nőmozgalom. vanv más néven a feminizmus mi ióf és mi rosszat hozott. Erről a kérdésről az utóbbi évtizedekben igen sokat írtak. gyöléseztek s a feminizmus lelkes barátai — akik közt természetesen férfiak is vannak — még ma is rengeteg fáradságot szentelnek annak a munkának, amely céljául azt tűzte ki. hogy a nőket minden téren egyenlőkké tegve a férfiakkal. Viszont sokan s ezek közt meg igen Futólépések kopogása hallatszik, nár pillanat múlva a testőrparancsnok elfulladva, levegő után kapkodva áll a király előtt. Hang azonban nem tud kijönni torkán jóidéig, csak száját nyitogatja, kapkod a levegő után szinte fuldokolva. Látszik, hogy futva tette meg az utat oda és vissza dacára, hogy már idősebb ember. — A feje... hol a feje? Mondtam, hogy a feje nélkül ne állj elém! — kiált a még mindig levegő után kapkodó test- örparancsnokra. — Uram! Amikor a gondosan betakargatott vöd fekhelyéről leemeltem a leplet, hogy azonnal eléd állítsam, a fekhelyről egy szőrpárnán nyugvó fatönk meredt reám. Dávid, a vöd pedig, még az éjfolyamán elszökött. Mikál szöktette meg még a zivatar előtt, —• nyögte ki végre egy lélegzetre a testőrparancsnok. — Micsoda? — hördült fel a király s a következő pillanatban röpült a dárda a parancsnok felé. Az azonban ismerve a király természetét, hirtelen félreugrott s a dárda az ajtó mellett álló testőr válla mellett az ajtófélfába fúródott. — Vége. — Terjesszük a „HARANGSZÓM!
