Harangszó, 1932
1932-04-24 / 17. szám
1932 április 24. HARANGSZÓ 135 ra, Krisztus evangéliomának elhívott szolgája. S hogy ezt a tisztét betölthesse nagyon nagy szükség van arra, hogy néha-néha letegye kezéből az iktató tollat, a gazdasági élet könyvvitelét s felmenjen együtt a kis falu papjai ép úgy, mint a nagy városé, a 300 lélekre őrködő ép úgy, mint a 2—3000 lélek megtartására rendelt — a dicsőség hegyére, hogy ne lásson mást csak dicső pásztorát: Jézust. Ilyen volt a bonyhádi lelkész konferencia is, úgy, hogy a résztvevők ajkáról titokban felszállt a drága sóhaj: „Uram. jó nekünk itt lennünk!“ A konferenciára az egyházmegye lel- készi karát D. Kapi Béla püspök április 12—13.-ára hivta egvbe. A konferencia előestéjén a templomban közös urvacso- rázás volt. Április 12/—13.-án a konferencia a reálgimnázium dísztermében volt. Mindkét napon irásmagyarázat nyitotta meg, míg az egész konferenciát D. Kapi Béla püspök felejthetetlen bizonyságtevése zárta be. ki kévébe szedte a konferencia előadásainak drága aranykalászait. — Előadásokat tartottak: D. Kapi Béla püspök, Müller Róbert főesperes, Gyalog István alesperes, Túróczv Zoltán gvöri, Németh Gyula szekszárdi, Fábián Imre sárszentlőrinci lelkészek. Április 12.-én este vallásos est volt a zsúfolásig megtelt templomban. Előadást magyar nyelven D. Kapi Béla püspök, német nyelven Rettmann Farkas hidasi lelkész tartott. Volt még karének és orgonajáték is vitéz Ferinváry tanár előadásában. „Erős vár a mi Istenünk!" Berger. Veszélyben a Luther-Naptár. Szomrú hír ez. Fájdalommal lepi meg a naptár sok jó barátját. A huszadik évfolyammal a szép vállalat most jubilált. Boldogult Hetvényi Lajos tele ideálizmussal, nagy fáradsággal és áldozat- készséggel 1912-ben alapította. A nyomdaköltségen felül tiszteletdíjakat fizetett, pályázatokat hirdetett, képekre a pénzt soha sem sokalta. Fényes is volt az eredmény. A Protestáns Szemle bírálói mindig első helyre tették a Luther Naptárt. Pintér lenő, a magyar irodalom elsőrendű önálló munkása, külön levelekben fejezte ki elismerését. A r. katholikusok is elismerték, hogy nincs ilyen színvonalú naptáruk. Nem is naptár volt ez már, hanem értékes évkönyv, melyet szívesen fogadott az intelligens osztály és megértett a nép egyszerű fia is. Egyházi testületek, lelkészegyletek ismételten is kifejezték elismerésüket és köszönetüket. És mi a legújabb lesújtó hír? A naptár többé nem jelenhetik meg, mert az alapító tanár özvegye, aki eddig férje iránt való kegyeletből vállalkozott a kiadással járó kockázatra, ez évben a naptárral 2600 P, azaz Kétezerhatszáz pengő veszteséget szenvedett. Már a múlt évben sem térült meg a befektetett töke kamatja, az idei veszteség pedig egyenesen megdöbbentő. És nagy része van ebben annak, hogy többek kívánságára a naptárt kétféle kisebb és nagyobb kiadásban kellett közrebocsátani. Hát mi itt a teendő? Elsőben is ne hagyjuk, hogy az özvegy ily szomorú emlékkel, ily lesújtó nagy veszteséggel vegyen búcsút férjének kegyelettel s hasonló egyházszeretettel ápolt hagyatékától. Ugv tudjuk, hogy többen még a naptár régi évfolyamainak árával is tartoznak. Ezek küldjék be adósságukat. Akiknél pedig még idei példányok vannak, azok lehetőleg árusítsák el akár leszállított áron is. Újabb áldozatot az eddigi kiadótól nem várhatunk. De hát némán türjük-e, hogy ilyen egyházi közcélú fontos vállalat húsz évi fényes múlt után, most hirtelen megszűnjék? Hiszen a Luther Naptár létezése egész egyetemes evang. egyházunk fontos ügye, életbe vágó érdeke. Mit beszélünk mi akkor iratterjesztésről, belmisszióról, ha ilyen fényesen bevált, az evang. egyházi szellemet élesztő évkönyvet elbukni engedünk? Nincs-e egyházunknak olyan szerve, olyan lelkes tagja, aki ezt a nagyra hivatott vállalatot megmentené? Hiszen a megszűnése, egész egyházunknak lesz a szégyene és pótolhatatlan vesztesége. A naptár barátai már arra gondoltak, hogy talán kiseb terjedelemmel és 90 filléres olcsóbb árral lehetne a Luther Naptárt fenntartani. De így is nagy a kockázat, mintegy 4600 pengő. Magánembertől a mai nehéz időkben ezt sem lehet elvárni. Ki adhat hát jó tanácsot? Ki siet a megmentésre? Az idő már rövid. Ne engedjük, hogv evang. egyházunk a jövő évben Luther Naptár nélkül maradjon és ellenfeleink vagy versenytársaink ezt az életrevaló vállalatot jövőre már a halottak között számolják el. Támad-e visszhang e jajkiáltásra az Evangélikusok Lapjában vagy a Harangszóban? Érdeklődő. Ibohus károly Pusztulunk, veszünk ... Egy jó emberrel ismét kevesebben vagyunk. Bohus Károly temesvári esperes-lelkész elhunytéval a halál ismét egy nemesen érző szívet oltott ki. Bohus Károly ember volt a szó legnemesebb értelmében. Nemesszívű, önzetlen. Ember volt. aki mások ügyéért tudott és akart tenni, szép dolgokért tudott lelkesedni, az igazért tudott küzdeni. Bohus Károly szerette az embereket. És Bohus Károly azok közé az Istentől megáldott emberek közé tartozott, akiket az emberek is viszont szerettek. Ahogy olvasom Bohus Károly halálhírét, megelevenedik előttem az a négy esztendő, amit vele együtt egv községben töltöttem. És megelevenedik előttem a férfikor teljességében viruló délceg ember, nyílt arcával, magas homlokával, mindig derült arcával s a megnyerő kedves hangjával, akit nemszeretni nem lehetett. Megelevenedik előttem a derűs életfelfogású ember, aki megbékéltet háborgó feleket, aki a szeretet fegyverével le- fegyverzi a leglázadóbb kedélyeket és akinek meggyőző hangjára ellentmondani lehet, akitől csak megnyugvással tá- vozhatik a felzaklatott lélek. Megelevenedik előttem Bohus Károly, mint a békesség megtestesült apostola, aki soha sem arra törekedett, hogy az ellentéteket kiélesítse, hanem hogy az akarásokat, erőket egységre vigye. Megelevenedik előttem az a Bohus Károly, aki soha sem törekedett mások vállán törtetni fölfelé, hanem inkább annál szívesebben vette mások terhét a saját vállára. Ez a tulajdonsága emelte Bohus Károlyt, az akkori franzfeldi (ferenchalomi) ág. hitv. ev. lelkészt 1906-ban a pancso- vai választókerület országgyűlési képviselői székébe, amely választással a pan- csovai választókerület csak magát becsülte meg s amely választásnál tisztább választás aligha esett is meg valaha Magyarországon, mert minden etetés-itatás, korteskedés nélkül jutott a magánvagyonnal nem rendelkező, csupán tisztességes megélhetést biztosító lelkészi jövedelemmel bíró Bohus Károlv az országgyűlési képviselői megbízatáshoz akkor, amikor maga a „hivatalos hatalom“ sem volt megválasztása mellett, sőt annyira ellene, hogy Bohust még az utolsó pillanatokban is igyekeztek ,,meg- gyurni“. Ez a „meggyúrási“ kísérlet azonban teljesen hiábavaló volt. Nem Bohus nem engedett, hanem a választó- kerület. amelynek választóközönségéből elementáris erővel tört ki Bohus Károly iránt való végtelen ragaszkodás és amelynek kevert nyelvű választóközönsége a legnagyobb lelkesedéssel énekelte, dalolta széltében-hosszában: „A franzfeldi promenádon van egy tulipános ház, Szívünk-lelkiink szerint arra esik, hej! a választás, Föl a zászlót! egy halálunk-életünk: Éljen Bohus! Ő lesz a mi követünk!“ És ahogy olvasom, hogy Bohus Károlv temetése alkalmából a végtisztesség adáskor megkondulnak a temesvári róm. kath. székesegyház harangjai is: újra ráismerek Bohusra, a temesvári ág. hitv. ev. esperes-lelkészre, akit mindenki csak szeret, becsül, aki mindenki előtt az igazi ember és akinek, mint az igaz embereknek rendesen, szintén meg kellett, hogy legven a maga tragikuma: Bohus Károly Somorján (Csallóközben; ma: Csehszlovákia) születik, Franzfelden (Bánság: ma: Jugoszlávia) fejlődik ki ereje teljességében és Temesvárott (ma: Románia) fejezi be áldásos életét! Áldott legyen közöttünk emlékezetet Sztrokay Lajos. OLVASSUK A BIBLIÁT. Jakab levele. Ánrilis 25. Világias szellem. Jak. IV. I— 10. Aki a világ barátságát keresi, ellensége lesz Istennek. Testi vágyak uralkodnak felette s ennek átkos gyümölcse: a harc, háborúság, irigység. Boldogtalan az életünk, amig az ördögnek ellene nem állunk. Ám, ha szakítunk a kétszívűség- gel és keressük Istent, ö is közelít hozzánk és megtapasztaljuk az ő kegyelmét. Ennek útja az alázatosság, bűneink megbánása, kétszívűségünk összetörése, hogy azután a gyászból öröm fakadhasson. Április 26. Emberszólás. Jakab IV. II— 12. Amikor elégedetlenkedünk, a körülményekben, még inkább másokban találjuk a hibát; amikor magunkat kellene megítélnünk, másokat kárhoztatunk.
