Harangszó, 1931
1931-03-22 / 12. szám
92 HARANGSZÓ 1931 március 22. dát mutatni. Ezt is megcselekedte, az tagadhatatlan. Úgy Krisztus szavaiban, mint az apostolok írásaiban utalást találunk reá. Ha azonban csak ennyit láttunk meg a keresztből, akkor a Golgotha hegyének még a kapaszkodóján járunk és nem értünk fel a csúcsra. A Krisztus kereszthalála a példaadásnál többet, mérhetetlenül többet jelent. Pedig, sajnos, az emberek óriási többségének a keresztről alkotott véleménye nem hatol tovább ennél. Mi hát a kereszt igazi jelentősége? Rövid szóval kifejezve: az, hogy megszabadít a bűntől. El voltam adva, mint a bűn rabszolgája a leggonoszabb rabszolgatartó, a Sátán hatalmába. Önerőmmel, ügyességemmel nem tudtam kiszabadítani magamat. Ember nem sietett segítségemre. Örökre a Sátán rabszolgája maradtam volna. De jött Krisztus és kifizette váltságdíjamat „nem arannyal, sem ezüsttel, hanem az Ő szent és drága vérével“. A jó Pásztor életét adta juháért, azért jött, hogy önmagát váltságul adja sokakért. A kereszt igazi értelme az, hogy Krisztus bűneim irtózatos terhét Magára vette és felvitte azt testében a fára. így gyógyultam meg sebeivel. Dé nem rejt magában veszélyt ez a tény erkölcsi szempotból, mivel az embereket arról győzi meg, A tabáni temető sírja. IrtaCsőváry Dezső. 2 — Aztán elővette énekeskönyvéí és együtt énekeltük a mi diadalmi énekünket: „Erős vár a mi Istenünk!“ És mig szállt ajkunkról az ének, addig szemünkből halkan peregtek a boldogság könnyei! Úgy fájt a szivem, hogy nekem tétlenül kell néznem a gigászi küzdelmet. Ügy szerettem volna én is harcolni, küzdeni, vagy legalább kötözni a magyar fiúk sebeit. Szomorúsággal töltötte el a lelkemet az is, hogy Íme hiába küzdenek, harcolnak a hős magyar fiúk, mégis el fog veszni a haza. — De szomorúságom nem sokáig tartott. Görgeti serege’i diadalmasan kezdtek előnyomulni és egyik csatát a másik utáni nyerték meg. Az osztrák generális menekülésszerűen futott Bécs felé. És egy szép napon ott álltak a magyar fiúk Buda vára) alatt. Szivem nagyot dobbant örömében. Titkos kém levelet is hozott Ottótól, melyben írja, hogy ő is itt van és holnap már a budavári templomban esküszik nekem örök hűséget. — Nyugtalanul töltöttük Édesanyámmal az éjszakájj, mert tudtuk, hogy hajnalban kezdődik a vár ostroma. Szivemet a torkomban éreztem dobogni. Imádkoztunk! Szivcttépö fohásszal zörhogy most már büntetlenül vétkezhetnek?! Semmiképen sem, hiszen a keresztben Istennek bűnnel szemben való gyűlölete jut kifejezésre. Sőt, ha van valami, ami bűnbánatra indít, úgy a Krisztus keresztje képes erre. Vedd ki a váltság nagy tanát Péter, János, Fülöp, Pál, Augustinus, Luther és minden más nagy keresztyénnek igehirdetéséből és mindent kivettél, amit prédikáltak. Halvány reménysugár sincs az olyan emberek számára, akik megvetik a Krisztus váltságának áldott tanítását. Krisztus vérében való váltság a keresztyén- ség szívverése és lélegzetvétele. Ezzel áll vagy bukik a keresztyén ember. Az elmondottak summája: A kereszthalál nem kudarc, hanem előre kitervezett és végiggondolt győzelmi hadjárat a bűn ellen; több, mint Krisztus tanításának megpe- csételése; több, mint szenvedés hordozására buzdító példaadás. A kereszthalál bűneimért való váltság és bűnbánatra való felszólítás A Golgotha, rajta a megfeszített Krisztussal úgy emelkedik az ég felé, mint egy hatalmas vízválasztó hegység, amely a folyóvizeket különböző irányba kényszeríti. Így választja el Krisztus keresztje is egymástól a bűnt és az embert s örök ellenségekké teszi őket. Kiskőrös. Petőfi szülővárosa. Önkénytelenül is ez a megállapítás jut azonnal eszünkbe, ha valahol olvassuk vagy említeni halljuk a címként idejegyzett helység nevét. És ez egészen természetes. Hiszen több mint egy évszázaddal ezelőtt valóban itten látta meg Isten különös rendeléséből a napvilágot az a költőfejedelem, akinek nevét a hazai alacsony kunyhóban és távoli országok művelt köreiben egyformán emlegetik. Petőfi szülőházikójával központjában egy 14.000 lelket számláló s 10.000 lelkes evangélikus gyülekezettel bíró mezőváros —■ ez ma Kiskőrös. Külseje szegényes, de nagyrészt még mindig nád- fedeles kunyhóit szorgalmas, rendes, egészen különös csiszoltságú, pompás magyar nyelvet beszélő józan nép lakja. A község határa valóságos kis paradicsom, megrakva végeláthatlan szőlőskertekkel s pompás piros gyümölcsöt kínáló ligetekkel, pedig rövidke 210 év előtt még nyoma sem volt ennek. Véget nem érő homoktenger. Ez volt a jelzett időben városunk helyén. A pusztának nekifeszülő szél játszva kavarta fel a futóhomokot s kockáit ide- oda rakosgató, játszó gyermekhez hasonlóan egyik helyről a másikra emelgette át az alföldi ember szemének valósággal hegynek tetsző, csalóka homokbuckákat. A homok birodalmát széleskiterjedésű mocsarak tarkították, amelyekben a vizimadarak hangos jajgatása verte fel a néma táj halotti csendjét. De emberszó napi járóföldekre sehol sem volt hallható. Fájt is ez eléggé a pusztaság gazdáinak, a két Vaítay uraságnak s azért 1718-ban a felső vidékről ottani helyzetüket tovább már nem viselhető, Kriszmár és fújja a magyar rialdót. De mi az? Jaj! Golyótól találva zuhan a mélységbe a hős trombitás. Édes Istenem segíts! Most egy kúnsági marcona fiú a zászlóval rohan a létrán. Szájába szorítja véres kardját. Már-már felér ... most... most segíts Isten. Fenn van! Kardjával üti-veri az osztrákokat. Jaj csak kitűzné a zászlót...! De mi az? miért állt meg? Jaj... vigyázz — ordítottam velőtrá- zóan —, vigyázz fiú, hátulról támadnak ,.. jaj... már késő ... véresen bukik le a zászlóval a mélybe. — Az osztrák keményen tartja magát. A vér már patakként ömlik a vár falán. A nap már magasan jár az égen. Hány magyar fiú nem látta már ezt a napot. Délfelé jár az idő. A nap keményen tűz a harcolókra, de az ostrom csak folyik. Új és új magyar ezredek rohannak a harcba vígan, dalolva. Mi az ablaknál térdepelünk és remegve imádkozunk. — És ime egyszerre ott látom Ottót zászlóval a kezében a vár fokán. — Elsikoltom magamat! Édesanyám, jaj, nézze, Ottó! Isten, Isten segíts! — Édesanyám kipirult arccal nézi fiát, a kapitányt. Melle tele volt kitüntetéssel. Ajka mozog, könnye hull a boldogságtól és halkan rebegi: „édes... édes fiam, Te hős!“ — Mint az oroszlán harcol, verekszik Ottó a vár falán. Arca véres, haja csapzott, egyik kezében a zászlót szógettük az isteni irgalom ajtaját! Aztán elérkezett a nagy na|p, a diadalmas nap. — Még alig pirkadt. A hajnali csillag még tenn volt az égen és bágyadtan nézte az alvó várost. Egyszerre csak vad dördülés rázta meg az ablakokat. Mintha fékevesztett ár zuhogott volna. A magyarok ostromolták a várat. De az osztrák sem volt rest és bőven ontotta ágyúiból a halált hozó golyókat. Mintha a pokol nyilf volna meg. Remegve lestük az ablakból a pokoli játékot. — Nemsokára megszűnt az ágyúk tüzelése, hogy a következő pillanatban felharsanjon a magyar fiúk eget verő „hurrá“ és „Jézus segíts“ kiáltása! Dü- börgött a föld a bakancsok rengő lépéseitől. Felharsant a kürt, pergett a dob, hallatszott a nóta: „Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regementje, Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság, Éljen a haza!“ — Hurrá! Előre! Üsd! Ne sajnáld! zúgták a magyar fiúk! Csattogott a létra a falakon. Elszánt bakák rohantak a létrákon fel. Puskaropogás, fokosok zuhogása, kardok csattogása, szitok, átok, káromlás, sebesültek ordítása, haldoklók nyögése egybeolvadva valami oly zűrzavaros khaosszá keveredett ösz- sze, hogy szinte bdlefájdult az ember szive. — Ni, már a vár falán harcolnak a magyar fiúk. Egy trombitás is feljutott
