Harangszó, 1931
1931-03-22 / 12. szám
1931. március k2. HARANGSZÓ 93 tushű, vallásos tót parasztokat hivtak le s felajánlották számukra békés lakóhelyül a nagy magyar pusztának eme elhagyott pontját. A felhívás nem maradt eredménytelen. Nógrád, Hont, Nyitra, Turóc és Felsőpest megyéből seregestől indultak el a hosszúhajú, Tranoszciusszal, Bibliával felszerelt földönfutó lutheránusok s munkájuk zajától csakhamar hangos lett az előbb még kihalt tájék. Házak, kunyhók emelkedtek s már két év múlva, 1720- ban papjuk is volt Bartholomaedesz Ádám személyében és tanítójuk is: Szaibatkn György. Templomot is építettek, igaz, hogy csak egyszerűt. Vesszőfonásból, tapasztott sárból, de mégis templom volt, amit eddig oly igen nélkülöztek. No, nem sokáig örülhettek neki. Egyszer csak szigorú, kegyetlen parancs jött fölülről, hogy a temptomnak pusztulnia kell. Maguk a hívek hordták szét 1710-ban könnye:; szemmel az épületet. Megható látvány lehetet, amint az egyik egy-egy gerendát, ................... a másik ajtót, ablakot vagy az oltárból visz el egy darabot s éveken keresztül rejtegeti otthonában azzal a ki nem mondott, de a szív mélyén ott élő gondolattal, hogy majd egyszer, megint csak szükség lehet rá. Majd az „új“ istenházánál. Sajnos, erre soká kellett várniok. Egész 53 esztendőt. Ennyi ideig nem volt lelkészük sem tanítójuk. Istentiszteleteket csak lopva tartottak pajtákban s urvacsorázni a „szomszédos“ (34 km.) Apostagra vagy Dunaegyházára jártak el. A kiskőrösi evang. tamplom. A vallási elnyomásnak ezt az idejét persze alaposan kihasználni igyekezett az ellenfél. Kalocsáról szorgalmasan jöttek—mentek a pápás szerzetesek, hogy megbontsák a pásztor nélkül maradt nyájat s bizony, bizony a durva erőszaktól sem riadtak vissza. Az ilyen erőszakoskodás nem is múlhatott el gyászos következmények nélkül. Nem! A hithíí- ség terén nem volt baj. Több mint félévszázadon át tartó elnyomás alatt senki sem akadt, aki elhagyta volna apái hitét, de két erőszakoskodó szerzetes egy alkalommal annyira megbolygatta a jámbor hívek nyugalmát), hogy botokra kaptak s az egyik „hittérítőt“ nny- nyira megütiegelték, hogy ott a hdlyszinen holtan maradt. Amiért azután a hívek tömegei lettek hosszú időre börtön lakóivá. Ezen a nyomorult helyzeten természetesen nagy könnyítést jelentett II. József türelmi rendeleti. A megadott kis szabadság kiaknázásával nem is sokáig vártak a hívek, hanem már 1783- ban egészen szokatlan buzgólkodásban tál ) juk őket. A város szélén elterülő mocsár körül sűrű embertömegek rajzanak. Ki óriás sziklát görget, ki meg hatalmas szálfákat ver be a feneketlen- _____________ nek tetsző bűzös mocsárba. Valami eszeveszett sürgés-forgás. S ha talán ámulva kérdezzük, hogy mi ez a hiábavalónak tetsző igyekezet, a válasz úgy hangzik: a kiskőrösi hívek templomot építenek. Igaz, hogy mocsarat jelöltek ki a hivatalos emberek a templom helyéül, igaz, hogy szinte lehetetlennek látszik annak rítja görcsösen, a másikban kardját forgatja és ahova lesújt, ott halál van. — Azon igyekszik, hogy a zászlót kitűzze a vár fokára, de az ellenség nagyon szorongatja és már-már úgy látszik, hogy kiesik kezéből a zászló. — Édesanyám elhalványodik, keze megremeg. Nem bírja nézni. Egy szem- pillantás alatt, mielőtt még megtudtam volna akadályozni, kirohant a szobából, ki az utcára. Kitárta két karját és velőt- rázó sikollyal kiáltotta: — Fiam,, fiam ne hagyd a zászlót, a drága magyar zászlót!! — Ottó meghallotta a kiáltást és oda nézett. De jaj, abban a pillanatban egy osztrák markolatig döfte szuronyát özv. Karádyné magyar szívébe. Ottó látta édesanyja halálát és mint egy megvadult bika iitött-vágott. Mindenki meghátrált az őrült ember előtt. A zászlót kitűzte a vár fokára, azítán leugrott a vár faláról és szakadt édesanyjához. Amerre ment, tisztult az út. A magyar fiúk látva a magyar zászlót, új erőre kapva harcoltak a győzelemért. Az osztrák hátrált. Amikor Ottó odaért édesanyjához, reáboruít és zokogva sírta: Anyám, kedves jó anyám! — Az anya még egyszer felnyitotta szemét, mosolygott és elhaló hangon suttogta: fiam... drága fiam! Aztán meghalt. — Én sem bírtam tovább a szobában. Kirohantam. Ottó meglátott és felém szaladt és ekkor egy lesben álló osztrák fegyvere dörrent... Ottó szivéhez kapott és halva bukott a kövezetre. — Én mint az őrült rohantam hozzá! Mint egy élettelen test zuhantam a drága halottra, aztán elájultam. Mire magamhoz tértem, végtelen csend vett körül. Alkonyodott. Mindenütt magyar katonákat láttam, tehát győztünk. De jaj, milyen áron? Boldogságom árán. — Minden erőmet összeszedtem és vőlegényemet elvitettem a templomhoz. Hamar lelkész úrral megbeszéltem, hogy eskessen meg halott vőlegényemmel. A lelkész beleegyezett. Gyönyörű és megrendítő volt az esküvő. —Az oltáron gyertyák égtek. A templom tele volt katonákkal. Az orgona halkan és szomorúan szólott, amikor fekete fátyolban beléptem a templomba. Vőlegényemet két harcfi támogatva hozta és úgy álltunk az oltár elé. — Megszólaltam síri hangon: „Esküszöm az élő Istenre, hogy Karády Ottóhoz koporsóm bezártáig hű leszek. Isten engem úgy segéljen!“ — Amikor az esküt mondtam, meg- kondultak a harangok az alkonyi csendben. Az öreg pap szeméből lassan két könnycsepp gördült elő, az egész templom elfojtott zokogástól lett hangos. És ekkor megszólalt az orgona és a tanító ezt énekelte: „Térj magadhoz drága Sión, Van mé" néked Istened. Ki atyádként felkaroljon, Szivét ossza meg veled. Azt bünteti, kit szeret, Ö másként nem is tehet. Sión ezt hát gondoljad meg. Szabj határt bús gyötrelmednek!“ * Lássa uram — szólott az asszony — azért mondtam, hogy még mindig menyasszony vagyok és mégis asszony, a magyar fájdalmak asszonya. Ebben a sir- ban nyugszik Ottó, a szabadságharc hőse és édesanyja, a legnagyobb magyar asszony és én azóta kijárok a tabáni temetőbe halott vőlegényemhez; már öreg vagyok, de nemsokára én is itt fogok pihenni drága halottam mellett! * Elhallgatott. Én két áruló könnyet töröltem ki szememből. Aztán megcsókoltam a legnagyobb magyar asszony kezét és megcsókoltam a szabadságharc hős katonájának hideg, de szent sírját! Magyar Asszonyok! Magyar Édesanyák! Olyan szív dobogjon a ti kebletekben is, mint az 1848——49—i szabadságharc magyar asszonyai keblében és akkor lesz még új élet, lesz még feltámadás, lesz még Nagy magyarországi Vége.
