Harangszó, 1931
1931-01-11 / 2. szám
10 meg tőle, utána gurul s mint a megkövesedett reménytelenség nehezedik sírjára. Szomorú élet, még szomorúbb halál. Van az élet kövének másik fele is. Ez fényben úszik s derűs, örök mosolyával nézi az embert. Innét nézve a követ, egészen más. Nincs rajta árnyék, a setétségnek nyoma sincs rajta. Csupa fény, csupa világosság. A Krisztus világossága! Az evangélium napsugarának tündöklése verődik vissza az életkövéről s betölti életrekeltő varázsával a levegőt, belehat az ember szivébe s csodálatos érzéseknek s erőknek lesz szülő okává. Az ember élni akarása nem a gyáva panaszba fullad, hanem önerejében s az Isten segítő erejére támaszkodva hitében keresi a kibontakozást. A reményben az ember egyre erősödik s a való élet számára mind több s több álmát tudja megvalósítani. A munkaeredmények edzik s a teljesítményeknek korlátlan képességű hősévé avatják az embert. Úgy látszik, mintha reménykedő hitén keresztül a jó Istennek mindenhatósága olvadna bele tetterejébe, hogy ne legyen előtte lehetetlenség s a boldogság otthonává alakítsa át ezt a, világot. S ha az életkövének csodálatos hatású sugárzását erről az oldaláról engedjük hatni lelkünkre, akkor életet s örömöt árasztó bomlásában lassanként felemészti magát s egyre könnyebb lesz. Már nem is lesz teher, hanem nélkülözhetetVálságos idők sodrában. Irta: Hering János. 2 ... Aztán a szülői ház ..melyet az elébb bezártak, ahonnan a legszükségesebbek vannak a kocsira rakva ... ... És most ezt a sok szép eméket, azt a sok mindent, amit szavakban ki se lehet fejezni, mind itt kell hagyni... Milyen furcsa, hogy most el kell menni! Pedig a templom, a szülői ház, az egész kis falu úgy volt eddig az érzésében, hogy ez az állandó, a megrendíthetetlen, az örök otthon. Amiről Petőfi is azt irta: „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, hej, de szivem csak azt mondja: jobb otthon“... a derűs, biztonsájgos nyugalomnak, békének fészke.. és most innen el kell menni! Most már nem biztonságos ... milyen furcsa ... Azon vette magát észre;, hölgy az öreg lelkész kilépett az oltár elé. Úgy elgondolkodott, hogy az édesanyjának kellett figyelmeztetnie: — Állj fel, E;Zsilre! — Mindenütt nyomorgattatunk, de nem szorittatunk meg... háborúságot szenvedünk, de abban el nem hagyatunk .. — olvasta az öreg lelkész Pál apostol gyönyörű epistolájat. HARANGSZÓ ’ ' I " "■■■■ — len útitényező, melyet szívesen hordunk magunkkal, mert boldogság árad reánk Istennek e drága ajándékából. így lesz könnyűvé az élet terhe s gyönyörűséges az igája. — Sírunknál semmivé lett a terhes kő s keresztbe formálódik, melynek két kiterjesztett karja alatt nyugalomra talál az elfáradt test s a felfelé álló kar pedig az égre mutat, hol új hazára lelt a megtisztult lélek. Csodálatos átalakulása ez a földi szenvedéseknek az örökkévalóság boldogságává. S az életnek e két ellentétes iránya egy forrásból indul, a reánk szabott életfeladatnak, az életkövének szemléléséből. A két lehetőség akként fog a mikénti megvalósulás útjához igazodni, hogy melyik oldaláról nézzük az élet kövét. Az árnyékban setétlő fele rombolólag hat az emberi lélekre s a csalódott életen keresztül az feledettségbe sorvaszt, a Krisztus evangéliumában tündöklő fele folyton ösztökél, az erkölcs s hit munkás, imádkozó világába emeli az embert, hol nincs csalódás, de van boldogság. Ne is félj soha az élet terhétől, csak viszonylagos fogalom s küzdelmeid között’ megnyilvánuló ha-1 tóereje teljesen a te lelkedben bírja kiindulási alapját, gyökerét. Attól függ, honnét nézed az életkövét. — Árnyoldalának setétsége a bukásba húz s fénylő felének szemléletében boldoggá leszel. Engedd, hogy az Isten kegyelmének világosságában Remegően búgott a hangja, ahogy beszélni kezdett. Amit mondott, mintha mindenkinek a szivéből jött volna. Erzsiké is úgy érezte, hogy ha ő állana az öreg lelkész helyében, ugyanezt mondaná. Itt is, ott is elfojtott sirás hallatszott. Maga az Isten szolgája is sirt. Soha még így a szivéből nem beszélt. De nem is csoda, hiszen híveinek arcán, hallgatóinak könnyes szemeiben látta megszületni saját gondolatait. Valósággal onnan olvasta le őket. És amint érzésben, áhítatban, fájdalomban lelkész és hivei összeforrottak, úgy érezték mindvalamennyien, hogy most búcsúznak igazán mindattól, ami drága volt előttük. — De megfogadjuk, megígérjük kis falunknak, tűzhelyeinknek, kedves templomunknak, hogy ha Isten éltet, visz- szajövünk, maradékainkat visszahozzuk —• mondotta befejezőül a lelkipásztor. — Megfogadjuk! Visszahozzuk! — sóhajtott a visszhang a hivek ajkán. Belsőséges, megrendítő, lélekmegfogó percek voltak ezek. Erzsiké ifjúi leikébe mintha tűz égette volna bele mindnyájuk közös érzését: „Megfogadjuk!“ Aztán vége lett. Kiürült a templom. 1931 január 11. fénylő oldala vonjon tcTged hitben s jó cselekedetben gazdag légkörébe, hogy ne légy szenvedő ember, hanem a jó Istennek boldog gyermeke. Látogatásom az Otthon Misszióban. Irta: Horeczky Béla. Pesterzsébet és Kispest határán, palánk nélküli telken, egy tekintélyes kőépület emelkedik: „Szabó villa“ a neve. Ez az épület lett egy idő óta a budapesti öngyiikosjelöltekriek, iszákosoknak, kitaszítottaknak és hajléktalanoknak menedékháza. Az „Otthon Misszió“ neve, amely ezt az emberbaráti munkát magáévá tette, ma már kezd a magyar társadalom széles rétegeiben közismertté válni. Karácsony első napja van. Az az elhatározásom, hogy velük töltöm ezt a délutánt. Szorongó kíváncsisággal lépkedek a nedves hóban a magányosan álló nagy ház felé. Nemsokára Kovács József, az Otthoil Misszió titkárának szobájában vagyok. Mint régebbi ismerőst üdvözöl s elmondja, hogy igen kedves Karácsonyuk volt. ,,Az Űr csodásán működik“ — s gondoskodó szeretetét e szűkös gazdasági időben sem vonja meg azoktól, akik Benne bíznak. Beszél egy tisztviselőről, aki a Teleki-téren (a zsib- árusnál) vett kalapban jár, mégis 130 P-öt hozott az. Otthon Missziónak. Mulat egy levelet. Női kéztől szármázd csinos betűk sorakoznak benne. A lévé névtelen, 100 P-ös bankjegy volt mellékelve hozzá. Tartalma így hangzik: ,,A mindenható Isten juttatta el oda, ahol legnagyobb a szükség s legnagyobb a szomorúság. Testvéri szeretettel... Mellékelve 100 P.“ Nem hiányzott tehát a kitaszítottaknak, az élet hajótöröttjeinek sem a karácsonyfa, a fehér foszlós kalács s a meleg szoba. Még a keményszjvüek is Csak az öreg lelkész maradt állva az ajtajában. Onnan integetett búcsút a nehezen induló kocsik, nehéz szívvel visz- sza-visszatekintő menekülők után. Rajta kívül alig maradt a faluban egy-két öreg, vagy a menekvésre gyenge, a falutól elszakadni nem tudó emberpár. II. ' Aztán fordult egypárat az idő kereke. Vele fordult az emberek sorsa is, kié jobbra, kié rosszabbra. Magyarországon többnyire rosszabbra. Visszamehettek ugyan Erdély falvainak elmenekült lakói, mert az oláhnak csúfosan futni kellett onnan, ahová senki se hívta őket, de ha visszamentek is, jött egy borzalmas idő nemsokára, amikor hazátlanokká váltak saját hazájukban, amikor rajtuk, szabad nemzet szabad gyermekein, úrrá lett egy rabszolganép, és „Romania Mare“ rabszolgaerkölcsétől lett szennyes Erdély magyar lelke. És bár vége lett a nagy háborúnak,, bár lelohadt az óriási világégés pusztítói tüze, de m'ihaszna, ha mindenütt az’ egész világon ottmaradtak a füstölgő romok, ha minden ország testén ott maradtak a kínzó égési sebek.
