Harangszó, 1931
1931-12-13 / 50. szám
394 HARANGSZÓ 1931 december 13. mek van rajta. Milyen vidáman nevetnek. Pedig mindegyiknek a háta- mögött sötét tragédiák húzódnak meg. Vannak közöttük elhagyatottak, van árva, van, akit a piszok és a bűn fojtogató karmai közül mentett ki a gyermekért lehajló evangélikus szeretet. Most itt vannak a győri ev. szeretetházban a többi árva között s mosolygó kedves diakonissza lett az édesanyjuk s az ev. társadalom a kenyérszerző édesapjuk. Nézd milyen hálásan mosolyognak vissza azokra, akik szeretik őket! A mai nehéz időben súlyos nehézségekkel küzd az ev. szeretet- munka is. Gondolj ezért az árvák karácsonyára! Evang, árvaház van Győrön (Petöfi-tér 3.) kívül Sopronban (Halász-u. 7.) és Szarvason. Közös protestáns árvaház van Budapesten. Segítsetek, hogy segíthessünk! Turóczy Zoltán Tusakodjatok ! . . . Lukács ev. 1324. „Tusakodjatok, hogy bemehessetek a szoros kapun“ . . . T usakodjatok ! . . . mert ne gondolja senki, hogy az Isten-igérte örök javak egyszerűen csak ügy az ölünkbe hullanak anélkül, hogy mi komolyan, elszántan harcolnánk is érettük. Tusakodjatok ! . . . nem elég hát néha-napján összegyülekezni a templomban és csengő hangon énekelgetni : „Várjad óh én lelkem, várd az Urat“ . . ., nem elég meghallgatni egy-egy prédikációt, nem elég, ha előírás szerint megkeresztelteted és megkonfirmáltatod gyermekeidet . . . Tusakodjatok! . . . Vájjon, mit jelent ez a szó ? . . . Jelenti azt, hogy minden időben lankadatlanul úgy harcoljunk, hogy elnyerjük az élet koronáját; jelenti azt a kitartó munkálkodást, melyről az apostol igy ir: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe üdvösségteket-“ Tusakodjatok ! ... ez azt jelenti: elfelejteni azokat, amelyek a hátam mögött vannak, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, célegyenest nekidőlök; tusakodjatok, könyörögjetek, imádkozzatok, mint egykor Jákob: Uram, nem bocsátlak el addig, amig meg nem áldasz en- gemet!“. . . . Tusakodjatok, keljetek bírókra a világgal és ennek minden hatalmasságával, amely benneteket el akar szakasztani Istentől, tusakodjatok csendes imádságban magával Istennel is leltetek üdvösségéért! . . . Vagy talán ti inkább akartok viaskodni földi vagyonért, pénzért, mint Isten országáért? . . . Inkább hajszoljátok a világi szerenIrén s Eliz a nagynénit közre fogják, kétoldalt beléje karolnak s szinte viszik. Nagyon sietős az útjuk. Eliz megszólal: — Siessünk, a közjegyző már vár s kiváncsi is vagyok, hogy végrendelkezett atyánk? Alig várom, hogy megtudjam, mi lett a vagyonból az enyém? Irén, te nem vagy kiváncsi? — Évát úgy látszik nem érdekli az ügy, — mondja Irén —- sejti, hogy megrövidült. Apa nem szerette soha. Nem tudott neki kedveskedni s ez nagyon bántotta apát. A külsejét sem szerette. Hányszor mondta: „hogy lehet Somlai leány ilyen idétlen?“ Emlékszel, Amália néni? Sokszor mondta! — Igaz, — felelte gépiesen Amália néni — atyátok szerette, ha hízelegtek neki, Éva pedig nem ért hozzá, pedig hiába, az ember az érzelmek embere s ahogy valaki hatni tud ezekre, úgy látja mások hasznát. Éva ehhez nem ért. Szerencsétlen leány. A nagy teremben hivatalos komolysággal ült a közjegyző. Előtte egy csomó irat s ä lezárt boríték. A két boldog örökösnek szeme e borítékon függött. Nem az elhalt apának emléke töltötte el lelkűket, hanem a mámoros tudat, hogy most már szabadon rendelkeznek a vagyonnal s korlátlanul élvezhetik az életet. Szívszorongva lesték a szerződés felbontását, de a közjegyző várt valakit. csét, mint az üdvösségteket ? . . . Inkább keresitek a népszerűséget, emberek tetszését, mint a romol- hatatlan javakat? . . . Tusakodjatok ! . . . szól az Ur. És ezt bizonyosan nem a jövő esztendőre érti, nem is tiz esztendő múlva gondolja megkezdetni, hanem: azonnal, most még a mai napon! Vigyázz ! itt nagy dologról van szó — ne mindig a legfontosabb ügyedet halogasd ! . . . Ne hidd, hogy ráérsz még akkor is, ha majd már megöregszel. Minden pillanatért kár, amit igv elvesztegetsz! Meg lehet, amikor bele akarsz kezdeni — már késő lesz! Áldott Jézusom, Megváltónk, Királyunk! Adj erőt a tusakodásra, hogy bemehessek a szoros kapun... „Lelkem méltóságát, Igaz boldogságát Add megismernem; Lelkem épülését, megszenteltelését Szüntelen kérnem; Szent Igéd szövétnekét Gyújtsd meg. Uram, Hogy láthassak s tehozzád juthassak. * A rosszak elvesznek, Részesi nem lesznek A boldogságnak; Add ezt megértenem, kegyelmes Istenem, Hogy jól'Vigyázzák; Keressem, mennyerhessem Atyai szent tetszésedet, S tiszteljem nevedet.“ Ámen. * Intézkedett is, hogy Éva, a harmadik örökös is jelen legyen. Elhozták Évát, de az ünnepélyes hangulat nem tudta kiragadni fájó gondolatvilágából s nehéz zokogása * fel-felhangzott a várakozó csendben. Irén s Eliz bosszankodtak. A közjegyző feltépi a borítékot s a végrendelet felolvasásához fog. Halotti csend, csak Éva sírása hat zavarólag a testvérek feszült figyelmére. — Megállapítom — szólalt meg higgadtan a közjegyző — a végrendelet nem szenved alaki hibában s amennyiben a tanuk bizonysága szerint ép elmével rendelkezett, az elhunyt, a végrendeletben foglaltak jogérvcnnyel bírnak. Irén szinte reszket az izgalomtól. — ... 1000, azaz egyezer holdas birtokomat fele-fele részben Irén és Eliz leányaimra hagyom. Kedves leányaim voltak s keresték mindenben kedvemet. Legyenek boldogok s tartsák szentnek atyjuk emlékét, ki őket szerette. Irén leányomra, amennyiben ő a legidősebb, hagyom a kastéyt, de ellenértékűi tartozik 10.000, azaz tízezer pengőt kifizetni Fűznek. A közjegyző itt is kis szünetet tartott s szemüvege felett végig nézett az örökösökön. A két idősebb leány fellélegzett. Szemük felcsillant. Várakozásukban nem csalatkoztak. Amália néni egykedvűen hallgatta a közjegyzőt, Éva meg csak sírt. A vagyon nem boldogság. Irta: Dr. Schlitt Gyula. I. Lezárták a kriptát s az utolsó Somlai őseinél pihent. A nagy tömeg elszéledt, csupán négyen álltak még a fekete vasrács előtt: három leány, az elhunytnak árvái és nővére, Amália néni. Szótlanul néznek maguk elé. A legkisebb leány, Éva nem tudja magába fojtani a sírást, fel-felzokog, majd kitör belőle, keservesen sír s könnyei omlanak, mint a zápor. Irén, az idősebb leány rászól: — Türtőztesd magad, Éva! Nem vagy már gyerek. Én is sajnálom apát, de nem az a gyász, hogy jajgatunk. Eközben megfordult s Évára nézett. Éles tekintete még ridegebb volt, mint a beszéde. A kis Éva megszeppent s félénken Amália néni karjába kapaszkodott. Fájt neki nagyon, hogy atyja temetésén még sírnia sem szabad. A többiek ügyet sem vetettek Irénnek felháborító viselkedésére, mintha csak természetesnek tartották volna. Egy szóval sem vették védelembe a kis Évát. Ez még jobban fájt neki. A két nagyobbik leánv különben is nagyon nyugtalan volt s intettek Amália néninek, hogy menjenek. Megindultak a kastély felé. Éva visszamarad!. Letérdelt a sírbolt előtt s imádkozik.
