Harangszó, 1931
1931-12-13 / 50. szám
1931 december 13. HARANGSZÓ 395 A nevelés két szomszédvára. Annak a csodálatos, szinte kezdet nélküli és meghatározhatatlan végű folyamatnak, amit nevelésnek mondunk, két hatalmas fellegvára a szülői ház és az iskola. A fenti cím alatt ezek egymáshoz való viszonyáról fogok szólani. Így is mondhatnám: az alábbiakban olyan valamiről lesz szó, ami tulajdonképpen nincs. Mert bármilyen különösen hangzik is általánosságban az a helyzet, hogy a családi és iskolai nevelés között semmiféle kapcsolat nincs s a két legfontosabb nevelési tényezőnek egymáshoz való viszonya nem olyan, mint amilyennek a nevelés érdekében lenni kellene. Az iskolai év első napján mindig különösen nagy hatással voltak rám azok a percek, amikor a szülőknek el kell vál- niok gyermekeiktől s amikor búcsút vesznek tőlem, a tanítótól is. Úgy el tudom nézni ilyenkor, hogy az édesanyák mint csókolgatják gyermekeik izgalomtól kipirult orcáját s hogy az édesapák mint simogatják meg mégegyszer a buksi fejeket, ismételten reájuk hullatva a figyelmeztető szavakat: „Aztán jó légy ám, kis fiam!“ Szinte most is magam előtt látom a szülőket amint könyörgő tekintettel felém fordulva, beajánló szavak kíséretében egymásután gondjaimra bízzák az „ő kis deákjukat“. Ó, csodálatos érzések viharzanak ilyenkor szülök, gyermekek s tanító lelkében egyaránt! A legfájdalmasabb azonban a tanító számára is a búcsúzás pillanata. Olyan nehéz az iskolai év első napján eleresztenünk a szülök. 1—t búcsúzásra felénk nyújtott — kezét. Hisz nem tudhatjuk, hogy mikor beszélhetünk megint velük, akik reánk bízták legdrágább kincsüket. Azt a kincset, melyet csak az összhang- zatos nevelés gyémántporával lehet fé— Kisebbik leányom, Éva — folytatta a közjegyző a végrendelet olvasását -— soha sem igyekezett szívemhez férkőzni, de atyai szeretetem őróla is kíván gondoskodni. A két kedvezményezett idősebb testvér tartozik néki évi két- két ezer pengő járadékot adni. E járadék a birtokot terheli s kijár Évának egész életén át, akár hajadon marad, akár férjhez megy, amit ugyan kizártnak tartok, mert hiányzik belőle az, ami bárki előtt kedvessé tudná tenni. Irén s Eliz egymásra néztek, mintha ez az utóbbi pont érthetetlen volna előttük. ök ismerték atyjuk felfogásait s erre nem számítottak. Kegyetlenségnek tartották, hogy atyjuk így megterhelte birtokukat. A közjegyző tovább olvasott: —Az utóbbi pontra vonatkozólag azonban feltételesen rendelkezem. Évának csak addig van igénye a 4C00 pengő járadékra, amíg szeretetteljes ragaszkodással viseltetik Amália néni iránt. Édes testvérem élvezze Éva részéről azt a szereteted amelyet nekem nélkülöznöm kellett tőle. Amália hűséges gondozóm volt s kötelességem, hogy ez iránt intézkedjem. A nagynéni arcára a megelégedettség képe ült s kötelességszerüen megtörölte zsebkendőjével a szemét. A két testvér arcvonásai is megélénkültek ez utóbbi pontra, ez letompította előttük az előbbinek veszélyes élét. Gonosz indulat kanyesre csiszolni. A búcsúzás pillanatában mindig aggódó lélekkel gondolunk arra: hogyan fogunk nevelői hivatásunknak megfelelhetni, ha nem lesz összhangban a család nevelése a mi céljainkkal és törekvéseinkkel. Ez az, ami a hivatását átérzö nevelő lelkét legjobban nyugtalanítja és ezért kívánjuk a minél szorosabb kapcsolatot fenntartani a szülőkkel s általában a családi nevelés intézőivel. Sajnos, a legtöbb esetben — mint sok egyéb — ez is meddő kívánság marad. Bár a szülök egy része, mig gyermekük az első osztályba jár, meg szokta tartani az összeköttetést a tanítóval, de ahogy a gyermek magasabb osztályba kerül, ez az összeköttetés is egyre lazább lesz s a felső osztályokban' úgyszólván teljesen megszűnik. Pedig igen nagy tévedés azt hinni, hogy a 11—12 éves gyermek jó neveléséhez nem kell annyira mindnyájunk közreműködése, mint a hét éves gyermek neveléséhez. A szülök legnagyobb része azonban még az első osztályos gyermeke után sem szokott érdeklődni annak tanítójánál. ők eleget vélnek tenni kötelességüknek azzal, hogy láttamozzák a tanító által idönkint küldött értesítéseket s aláírják gyermekük évnegyedes bizonyitványát. Legfeljebb a vizsgán találkoznak újra a tanítóval. Ahelyett, hogy fejtegetném a család és iskola közötti állandó kapcsolat szükségességét hadd mondjam el a következőkben egy kiváló nevelőnek a magyar szülőkhöz intézett üzenetét. Gaál Mózes írja egyik könyvében: „Ha gazda ember volnék, keresném az alkalmat, hogy a pásztorral megismerkedjem és gondosságát!, a jószág iránt való szeretetét, bánásmódját kitapasztaljam, mert azt a világért sem akarnám, hogy kárt tegyen jószágom"vargott lelkűkben, mellyel tervszerűen elütik Évát a járadéktól. Ezzel az ügy hivatalos része véget ért. A közjegyző sok szerencsét kívánt az örökösöknek s elbúcsúzott. Irén méltóságteljesen felemelkedett székéről, kiegyenesedett s büszkén hordozta körül a teremben tekintetét, mint aki mától fogva e kastélynak ura. Magas termetű, nyúlánk alak. Vagyonosságának tudata beszédes előkelőséget kölcsönzött egész megjelenésének, mely feltétlen tiszteletet követelt a részére. Arca arányos, kissé bágyadt s határozottan szép. Amint most önérzettől duzzadva az ajtó felé megy, megragadó jelenség. Leereszkedő kézmozdulattal végig simogatja a kis Éva nedves arcát s megnyugtatja a szipogó leányt, hogy gondja lesz reá. Majd hátra szól: — Jöjjetek néni! A cselédségnek is tudomására kell hoznunk, mily változás állott be a kastély életében. Amália néni feltápászkodik s Elizre támaszkodva indul Irén után. Vig csevegéssel lemennek a parkon át a gazdasági épületekhez. Éva magára maradt. Nagy teher nyomja szívét. Bár nem volt elkényeztetve még szülei részéről sem s testvérei mellett övéi szeretete mindig elhanyagolta, de az elhagyatottságát ennyire még nem érezte soha, mint most. Ha jövőjére gondol, fáradt bágyadtság feküdt agyára s úgy érezte, mintha lábai ban. Ha én apa, vagy anya vagyok s iskolába viszem a fiamat vagy leányomat, első dolgom az, hogy azokat az embereket, akiknek gondjára az én legdrágább vagyonomat bízom, megismerjem. Erezem, hogy attól a perctől, midőn iskolába adom gyermekemet: közöttem és gyermekeim tanítói között valami szorosabb, bensőbb kapcsolatnak kell lennie. Érezem, hogy nekem, a szülőnek, szükségem van a tanítóra s éreznem kell azt is, hogy a tanítónak, hogy dolgát jól végezhesse, szüksége van reám. Tudnom kell, hogy nekünk közös céljaink vannak, már pedig akkor, közös, együttes munkára is szükség van, melyet anélkül nem lehet elképzelni, hogy egymással ne találkozzunk, hogy egymással ne beszéljünk közös céljainkról, közös munkánk módozatairól és eszközeiről.“ E szavakhoz röviden én csak azt teszem hozzá, hogy az a szülő, aki nem így gondolkodik és nem így érez s ha módja van hozzá, nem így cselekszik, az vagy nem szereti igazán gyermekét, vagy nincs tisztában a szülői hivatás óriási felelősségével. A szülői ház és iskola közötti viszony vizsgálásával kapcsolatban külön kell szólanom az iskolával szemben bizalmatlan és a gyermekeik iránt elfogult szülők nagy táboráról. Ha ezeken keresztül ítéljük meg a család és iskola közötti viszonyt, akkor úgy áll a nevelés e két erőssége előttünk, mint Vörösmarty „Két szomszédvára“, melyeknek egymáshoz való viszonyát a költő ezekben a sorokban foglalja össze: „Két ház volt régtől szomszéd a róna határon, Régtől ellenség és békülni tudatlan, Hol valamintha velők lett volna, születve fiúról, Szállá /inra harag s nem szűnt rombolni.“ Közel 12 évi tanítói működésem alatt többször volt alkalmam tapásztalni, hogy alatt megingott volna a föld. Gyámoltalan volt s erőtlen. Folyton egy hópelyhet látott, melyet a vihar hord a levegőben s a hópehelyben magát látta. Egy kép előtt térdre rogyott s fáradt arcát vézna kezébe temetve sírt, mintha szíve meg akarna szakadni. A kép édesanyját ábrázolta, kit már gyermekkorában elvesztett, kit nem is ismert, de akiről oly sokszor halottá, hogy jó asszony volt. Fekete ruhájában olyan volt, mint egy össz- tört szárnyú fekete lepke s ha kisírt nagy szemét látnád, azt hinnéd, hogy az égből száműzött szenvedő angyal. II. A Somlai birtok közvetlen szomszédságában van Horvaiék ősi fészke. 10.000 holdas birtoknak voltak urai s tekintettel a nagy vagyonra, csak a magasabb körökkel keresték az érintkezést. Somlaiék számukra idegenek volta. Nem éreztek ellenük haragot, egyszerűen nem vették őket észre. A nagy urhatnámságnak meg is lett a következménye. A birtokot el kellett adni a kastéllyal együtt. Holnap kell mindent átadni az új tulajdonosnak. Ketten vannak Horvaiék, két testvér. Pál és István. István végzett mérnök, ő látta a vagyon pusztulását s mint komoly ember, sietett diplomát szerezni, hogy a rája váró rossz napokban legyen kenyere. Nem örökölte a Horvaiak ész nélkül magasba törtető természetét. (Folytatjuk.)
