Harangszó, 1931
1931-08-16 / 33. szám
266 HARANGSZŐ lQ31. augusztus 16. a szent cselekmény alatt. A kötelességmulasztásnak, bűnnek tudata szakadatlanul rágódik a szív gyökerein, mint ahogy az őrlő szú nem kíméli a legbecsesebb bútordarab fáját sem. Sok titokzatos gyászesetnek, sok megmagyarázhatatlan lelki meghasonlásnak és megdöbbentő, váratlan összeroppanásnak okát megtalálná az érdeklődő, ha a szív mélységes redőibe bevilágító szövétnek neki megadatott volna. De abban is hasztalan bizakodik a képmutató, hogy sikerül neki bekötni a világ szemét. Gondolkodás- módja önkénytelenül és ellenőrizhetetlenül megnyilatkozik szavaiban és cselekedeteiben. Mindennapi életnyilatkozatai meghazudtolják a templomban tanúsított — helyesebben fitogtatott — viselkedését. Kegyességet, áhítatot, az Isten törvényei iránti engedelmességet, evangéliumi szeretetet hirdet harsona hangon; de cselekedetei a magánéletben, a nyilvánosság tekintetét elzáró függöny mögött hitetlenséget, erőszakoskodást, irigységet és gyülölséget árulnak el. Bőkezűen gyakorol jótékonyságot is ott, ahol alkalom nyílik hatalmát, gazdagságát közszemlére állítani s a szíveket meghódítani. De, ahol azt látja, vagy csak sejti, hogy saját egyéni érdekei akadályokba ütköznek, ott egyszerre elnémul a felebaráti szeretet az önzés mohó vágyának minden tekintetet legázoló törekvése előtt. A zálog. Irta: Szende Ernő. (8) A barát tiltólag emelte fel az ujját. — Óva intem ettől! összeütközésbe kerül a rendelettel s én annak minden körülmények között érvényt fogok szerezni. A fiatal lelkész arca átszellemült. —r. S én mégis megtartom az istentiszteletet! A barát rántott egyet a vállán. — Ám tegye. De a következményeket látni fogja! Csepreghy szólt most közbe. — Az istentiszteletet megtartjuk a tölgyfa alatt. Én is ott leszek. Hát ehhez tartsátok magatokat emberek. S most távozzatok békével. Az emberek megindultak. Lassan kiürült a templom. Utolsónak távozott Csepreghy a leányával s a két lelkésszel. Az ajtóból még egy fájdalmas pillantást vetettek az oltár felé s azzal kiléptek az utcára s a lelkészlak felé indultak. A barát beszegezte az ajtót és lepecsételte. Négy katonát hagyott vissza azzal, hogy egy hétig őrizzék az ajtót. Ez a szembetűnő ellentét, mely az élet különböző körülményeinél az egyén jellemvonásaiban mutatkozik, visszatetszést szül, különösen annak a szemlélőnek lelkében, aki az ő különféle tapasztalatait egymással összeveti s azok között gon- golkodni szokott. Az álkeresztyének csoportja az evangéliumi lélek diadalmas elő- haladását tehát nem kevésbbé akadályozza, mint azok, akik a templomot nem látogatják, sem semmi anyagi áldozattal nem támogatják egyházukat. Mivel pedig az igazi keresztyénség előhaladása s terjedése az emberiség boldogulásának egyik legnélkülözhetetlenebb föltétele, következésképen ezek az álkeresztyének, a képmutatók, nemcsak saját lelki üdvösségüknek ellenségei, nemcsak kártevői egyházuknak, hanem egyszersmind az emberiség békés fejlődését gátló botránykövek. De csak oly időben sikerül ezeknek fölszinen maradni s szemfényvesztő álkegyességgel elvakítani az emberek látását, amikor a szörnyű zivatar által megfélemlített, nyomasztó bizonytalanság folytán kínos aggodalmak, keserű szenvedések által agyongyötört s magát rideg pusztaságban elhagyottnak érző ember a szabadulás lángoló vágyával kapkod minden után, ami szilárdnak, erősnek, állandónak látszik és segítséget, menedéket, biztonságot igér. A félelem és aggodalom ő maga aztán elhagyta a többiekkel a falut. Szomorú emberek ültek a lelkész lakásán, Mátét teljesen levette lábáról az imént lejátszódó esemény s megtörtén hanyatlott a székébe. Feje lekonyult, szeméből Ömlőitek a könnyek. Siratta a pásztor az ő nyáját. Úgy érezte, egymaga maradt egy kietlen pusztaságban. Elhagyta ember, elhagyta az Isten. Senki, senki nincs, aki könyörülne, aki segítene rajta. Csepreghy 's némán nézett maga elé. A homloka elborult s nehéz gondolatok foglalkoztatták. Ella is csüggedten ejtette ölébe imára kulcsolt kezét. De tekintete időnkint lopva a fiatal lelkészre esett, aki keresztbefont karokkal támaszkodott az ablaknak. Nagy, nehéz küzdelmet vívhatott ö is, mert gyakran rándult össze idegesen s ilyenkor vad fájdalom látszott a szemében. Végre felállott Csepreghy. Odalépett Mátéhoz s a vállára tette a kezét. — Ne csüggedjen, tisztelendő uram. Ha fáj, ha sajog is a lelke, azt ne mutassa! Bízzék Istenben, majd megsegít az minket. Erős vár ami Istenünk! A lelkész megtörölte a szemét. izgalmát azonban az idő természeti törvény szerint lecsillapítja, a szenvedések idővel elcsendesülnek, az elborult, földresütött szemek fölemelkednek, megnyílnak, látásuk kitisztul és világosan meg tudják különböztetni az igazat a hamistól, az álhatalmat a valódi hatalomtól, a csalóka menedéket a sziklavártól, (Máté 7; 24.) melynek biztossága bármely zivatarok között is kétségtelen. Akkor pedig a képmutató világa kártyavárként összeomlik és helyébe az igaz ember országának uralma lép. Akkor a félelmet bátorság, az aggodalmat biztosság, az izgalmat áldott nyugalom váltja föl és a szenvedéseket Gilead-balzSama enyhíti meg. És ez a megindult szívvel óhajtott idő eljő bizonyosan, eljő az igazság és önzetlen szeretet uralmának ideje, mert az emberiség sorsát szerető mennyei Atya igazgatja. Sass János. A württembergí „közösségek“ élete. Irta : Farkas Zoltán. (12) Sokszor meghallgat az Úr imádságot a saját akaratunk ellenére. így járt az ifjú Hoffmann Vilmos. Könnyű gondolkodású hivatalnok volt s jó csomó adósságot halmozott össze. Egyszer az egyik városból el kellett távoznia s a másikban átvenni egy hivatalt. Természetesen ki kellett volna fizetnie előzőleg minden adósságát. De miből? Nem volt semmi kiút. Végül odajutott, hogy térdre esett és egész szivéből kiáltotta: „Isten, ha — Igaza van, tekintetes uram. Elfogott a gyengeség. Ember vagyok én is. De már kezdek erős lenni. S az is leszek. Őseimhez méltó. Hadd vérezzék a szív, a lélek erős lesz bennem, mint a szikla. A hitem rendületlen lesz! A két ember melegen fogott kezet. Csepreghy Csemezhez fordult. S maga, édes fiam, mától fogva ezen eklézsiának a másodlelkésze. S ha majd Máté uramat az Isten magához szólítja, örökébe lép. Máté magához ölelte az ifjú embert. — Édes fiam, boldog vagyok s nyugodtan adom át helyemet. Csak azt érjem még meg, hogy újból megnyíljék a templom s még egyszer léphessek az Úr oltára elé s akkor örömmel adom át helyemet. Ezt az egyet kérem a részemre, ezt a boldogító napot akarom még megérni. Csepreghy szólalt meg. — Az ünnepek után azonnal indulok a királyhoz s legkésőbb két hét múlva meghozom az engedélyt. Máté imára kulcsolta kezét. — Adja Isten, hogy úgy legyen. — S most, kérem, fiam, maradjon addig e hajlékban, míg én odaleszek.
