Harangszó, 1931
1931-08-09 / 32. szám
2S8 HARAÜGSZó 1Ö3Í. augusztus 9. mutatunk termésünkre s mindarra, amivel bírunk s a tanítványok szavát vesszük ajkunkra, tudva a nagy szükségét népünknek: Honnan elégíthetné meg valaki ezeket csak e kenyérrel e pusztaságban? Amink van, mi az e népnek, ily nagy nyomorúságban? Igazságot Magyar- országnak! Ha népünk Isten kezéből fogadná á legcsekélyebb áldást és nem zsákmánynak, ragadománynak tekintené, amivel bir, ha mindazt, ami a közé, nem tekintené csákiszal- májának, de jobban őrizné a szeme- fényénél, a magáéra pedig úgy tekintene, mint ami sáfárságul bízatott reá s mint a tanítványok a hét kenyeret s a nehány halat Jézus kezébe tette le, úgy tenné le kezébe ő is szellemi és anyagi javait: az ő megáldó, csodatevő kegyelmét érez- né e nép. Ahol istenfélelem, hála és szeretet él a szívekben, ott Isten segítsége el nem marad. Igazságot Magyarországnak! Amint a tengert vízcseppek alkotják, úgy a nemzetet az egyesek. Mindnyájunkra, ha még oly kicsinyek vagyunk is, szüksége van a hazának s csak, ha mindnyájan megtesszük kötelességünket, lesz az erős, életképes. Ha egyenként szívünkre vesszük az evangéliom tanítását, egészében lesz az javára nemzetünknek. Igazságot Magyar- országnak! Krisztus tanításának adjunk helyet egyéni életünkben. Oly Megváltó ő, aki szánakozik rajtunk, A zálog. Irta: Szende Ernő. (7) Ella azonnal ráismert. Szive nagyot dobbant s égő pír öntötte el az arcát. Két szeme odatapadt az ifjúra s úgy vette észre, az a másik szempár is megpihent egy pillanatra rajta. Egyszeribe megnyugodott és szent, magasztos nyugalom költözött a szívébe. A fiatal lelkész megszólalt. Csengő hangja betöltötte a templom hajóját s kellemes hangja belopódzott az emberek szívébe s vitte, ragadta magával a szent hevület a kebleket... Hirtelen kivágódott a templom ajtaja. ' Egy szerzetesi ruhába öltözött férfi lépett be a templomba s nyomában egy sereg fegyveres katona. Ä lelkész elhallgatott. Halotti csend borult az Isten házára, jéghideg luvalat járta át az előbb még szent érzéssel telített szíveket és ijedten nézték a jövevényeket. A szerzetes megállóit az oltár előtt. Szembe fordult a hívekkel s magasra tartotta a magával hozott feszületet. — Őfelsége a király nevében! Kihirdetem előttetek legmagasabb rendelkeaki megváltó erőit adja a bűnös emberi szívnek, aki jön, hogy eltikkadt lelkünket igéjével betöltse, hogy egymásban ne ellenséget keressünk, de mint egy test: a nemzet testének tagjai egymást szeressük és megbecsüljük. Ha majd sok lélek lesz itt e csonkahazában, ki megszentelt, hivő életet él, ezek az isteni erők nemcsak egyeseket, de a nemzet egész testét erőssé és életképessé teszik s akkor, ha megadjuk mi az igazságot, nem maradhat el a határokon túl sem, hogy megadják ott is az igazságot Magyarországnak! R...r. A württembergí „közösségek“ élete. Irta: Farkas Zoltán. (11) Az imádkozó sereg. Szüntelenül imádkozzatok. (I. Thesszalonika 5:17.) „Hívő lenni és imádkozni, az egy és ugyanaz“ -— mondta egy híres theoló- gus, Schleiermacher. Az imádkozás az igazán hívőnek a legtermészetesebb valami. Olyan természetes, mint ahogy egy kisgyermeknek az édesapjával való beszélgetés. És másrészről mégis meg kell tanulnia imádkozni s gyakorolnia magát benne. Pál apostol igazán csak a nagy imádkozok közé tartozott s mégis bevallja: „Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk“. (Róma 8:26.) Isten lelkének magának kell segíteni a mi tehetetlenségünkön s szánkba adni a helyes szavakat, gondolatokat, fohászokat. A württembergi „közösségek“ el sem zését, mely szerint ez a templom nem artikuláris templom, tehát jogtalan birtokosok s mint ilyent, ezennel élkobzom, lezárom s felszólítlak benneteket, hagyjátok el e templomot, mert aki parancsomnak nem engedelmeskedik, azt vasra veretem s elhurcoltatom. Dermesztő csend fogadta a szavakat. Hirtelen Máté szava csendült fel. —• Senki ne mozduljon a helyéről! Az emberek ülve maradtak. Aztán a barát elé lépett. — Kinek parancsából jött ide? Az vállat vont. — Kinek a parancsából? Hát egyházi felsőbbségem parancsából! — Mutassa az írott parancsot! A szerzetes egy pillanatra meghökkent. — Csak szóbeli utasításom van. Máté végig nézte az embert. — S ha én annak nem hiszek? A barát arca egyet rándult. — Akár hiszi, akár nem; egyre megy. A templomot kiiiríttetem s bezárofn. Ide ugyan be nem jönnek többet! A lelkész szívéhez kapott. Megtánto- rodott. Csemez Gábor, ki közben lejött a szószékről, kapta el s szelíden szólt rá: — Ne hagyja el magát, urambátyám. képzelhetők a tagjaik személyes és buzgó imaélete nélkül. A közös imádkozásra szolgálnak a hetenkénti imaórák, ahol együtt viszik az Úr elé, ami a szívükön fekszik, mert mint ahogy egyik énekünk mondja: „Hogyha egy hívő ajak buzgó, hő imája Istennek szívébe hat, célját eltalálja; Hátha mind rátekint, s mind elébe lépnek S egyetértve kérnek!“ (K. von Pfeil.) A külsőségekre csak annyit, hogy a közösségi körökben személyesen és közösen is rendszerint térdenállva imádkoznak. Ez éppen annak a külső megnyilatkozása akar lenni, hogy fogalmuk van arról, Ki előtt állanak. Hogy mindannak ellenére, hogy úgy beszélnek, mint egy együgyű kisgyermek az édesapjával, teljes tudatában vannak annak is, hogy ez az Ür távoli, hatalmas és szentséges Úr, aki előtt az ember egy elröppenő porszemnél is kevesebb, aki előtt a legkegyesebb élet is a bűnök piszkos mocsara, akihez soha-soha nem juthatna el egy ember sem, ha Ö maga meg nem könyörül rajta kimondhatatlan és felfoghatatlan irgalmából s közel nem jő hozzá a Jézus Krisztusban. S ha Őbenne ez a távoli, mérhetetlenül hatalmas és szentséges Úr kegyelmes Atyá-vá lett is, azért megmaradt ugyanannak a szentségesnek és hatalmasnak is, aki előtt az emberfia, ha csak egy porszemnyi mértékben is ki akarja fejezni azt, amivel ennek a mérhetetlenül hatalmas és kegyelmes Úrnak a jelenléte eltölti, nem tehet mást, mint a tisztelet félelmével és a hála uj- i jongásával térdre omolni. A legújabb, barth-i theológiai irány el akarja tagadni a közösségektől, hogy a távoli, hatalmas és szentséges, az ö kifejezésükkel: „egészen más“ Istent ismerik s az Istennel való „bizalmaskodással“ vádolja őket. Túlbuzgóságukban annyira mennek, hogy a „közeli Istent“ majdnem egészen ki is akarják irtani a keresztyén ember szótárából. De ennek ellene mond az egész Ujtestámentom s az egyháztörAz idős ember arcán gyöngyöt vert a verejték. Elhaló hangon szakadt fel kebléből a panasz. — De a templom ... A templom .. . Csemez arcán nemes fenség ömlött el. — A templomot nem engedjük! Az emberek rázúgták: — Nem engedjük! ... A barát dühös mozdulatot tett. — Akkor katonákkal vezettetem ki magukat! S azzal intett nekik. A katonák kézre kapták fegyverüket. Ijedt női hangok verték fel a templom belsejét. Ekkor egy érces hang zúgott végig az izgalommal telített levegőn: — Katonák! Megálljának! Csepreghy volt. Kilépett a pádból s odament a barát elé. — Mily alapon és jogon akarja lezárni ezt a templomot? A barát végignézett a beszélőn. — Az úrhoz semmi közöm. Mi köze a dologhoz? Csepreghy türtőztette magát. — Csak annyi, hogy én vagyok ennek a községnek a földesura, tehát a templomnak is a patronusa. * Én Csepreghy György vagyok.
