Harangszó, 1931
1931-08-09 / 32. szám
1931. augusztus 9. HARANGSZÓ 259 tenet minden nagy imádkozója. Sőt az egyetemes keresztyén tapasztalat is, mert ahogy Heim tübingeni professzor legújabban kifejezte: „Az Isten távolsága, hatalmas és szentséges volta csak akkor tárni fel minden ember előtt, ha a „közeli Istent“, a mérhetetlenül irgalmas, bűnbocsátó és szerető Atyát már megtapasztalta a Jézus Krisztusban". Akik kívülről nézik a hívő közösségek életét, azok persze csak annyit látnak és hallanak, hogy a hívők letérdelnek és naponként többször hosszan imádkoznak. De semmit sem tudnak arról, hogy mily kimondhatatlan kegyelem és boldogság, ha valaki ezt már megteheti. Knlb iskolamester mondta egyszer: „Inkább engedtem volna, hogy az evést és a lélegzést megtiltsák, minthogy az imádkozástól eltiltsanak... Aki mindig vigyázva és imádkozva áll, azt támadhatja a kisértés ahogy csak akarja, el nem esik. Olyan, mint egy csodálatos kocka, amelyet akárhogy vetnek is fel, mindig a lapjára esik“. De amennyire boldogság a „lelki embernek“ az imádkozás, annyira teher a „testi ember“-nek. Az szinte irtózik tőle. Azért nem biriák ki a hitetlenek az imádkozó hívőket. De a hívőknek is meg kell küzdeniük előbb a saját testi emberükkel, hogy az el ne terelhesse őket az imádkozás forrásától a saját lustaságával és hanyagságával. Kolb így beszélt a saját testi emberével: „Én mindennap háromszor veled megyek enni az asztalhoz, tehát neked is kutva kötelességed velem jönni, valahányszor én lelki táplálékot akarok magamhoz venni“. Az imádkozó élet fejlődésére a következő találó képet használta: „Kezdetben olyan az imádkozás, mint a rán- gatós kút, később mint az állandóan folydogáló artézi kút s végül mint egy szökőkút. Ránratós kúthoz hasonlít az, akit mindig csak valami veszély, vagy nyomorúság rángat oda Istenhez és az imádsághoz: artézi kúthoz hasonlít, aki minden időben készen áll és követi a Megváltó szavait: „Vigyázzatok és imádCsepreghv nevének hallatára abba hagyta a barát a fennhéjázó modorát. Jól ismerte hírből a gazdát s az udvarnál is nagy befolyással bíró földesur nevét. De azért kemény hangon felelte: — E templom, nem artikuláris templom. Tehát jogtalanul áll itt. — No, nem egészen. Az artikuláris törvényt ezelőtt ötven évvel hozták. E hosszú idő óta félig feledésbe ment a törvénv. Azért épült számtalan templom, így épült ez is. A barát elégült arccal nézett Csep- reghyre. — Nem egészen így áll a dolog. A törvény törvény, feledésbe az nem mehet. S hogy mégis elfeledkeztek egyesek róla s templomokat emeltek, hát ezért járjuk most az országot, hogy felújítsuk. emlékezetbe hozzuk a törvényt s annak érvényt szerezzünk. Azért vagyok én is itt, hogy azt végrehajtsam. — S ki rendelte el a törvény felújítását? — Maga a király. Csenreghy elcsodálkozott. — Én erről mitsem tudok. A barát fölényesen nézett rá. — Azt elhiszem, hogy nem tud róla. Mások se igen tudnak még róla. Messze kozzatok!“; szökőkúttá válik azonban az ember, ha az Isten lelke hatja át egészen s túláradva szökik elő szívéből a dicséret és hála“, ö maga is szökőkúttá vált idővel. Fiatal korában elégnek tartotta, ha mint Dániel, naponként háromszor az Ür elé járult. Később azonban már nem tudta ezzel beérni. Öregebb korában alig fejezett be egy órát az iskolában, már sietett a mellékszobácskájába, hogy új erőt vegyen mennyei Atyja kezéből. Az igazi imádságnál a szavak és a formák mindig mellékesek. „Minél rövi- debb, annál jobb“ — ez a szabály Wiirt- tembergben. „Az Úr látja a szívet.“ Mesélnek is erre egyes jellemző eseteket. Pl. Aratás idején, egy nyomasztó meleg nyári napon sötét felhők gomolyogtak fel az ég alján. „Jakab, lódulj gyorsan haza az ökrökért, meg a szekérért!“ — szólt oda az apa a fiának, aki derék tagja volt a helyi „közösségnek“. Jakab nyílegyenest futott hazafelé. Nagy baj lenne, ha a zápor elverné a jószágot, de még nagyobb gondok és aggodalmak szorongatták Jakabot béviilről, amit már szeretett volna lerakni az Úr elé egy csöndes imádságban. De ha ő most imádkozik. elkésik az ökrökkel. Mit tegyen tehát? Ahogy beért az istállóba, villámgyorsan letérdelt egy sarokban s csak annyit sóhajtott: „Mennyei Atyám, máma nagyon sietős a munka, Amen.“ — s azzal már szerszámozta is az ökröket és vitte ki a földre. S minden simán ment. A lelkét se nyomta többé a teher és gond, meg a jószágot is éppen tető alá hozta, mire kitört a zivatar. „Isten válaszol az imádságra, — mondta Bengel, a pietiznuis atyja Wiirt- tembergben, — de nem szavakkal, hanem tettel, mint ahogy mi se sokat dis- putálunk egy koldussal, hanem adunk neki alamizsnát“. Mikor egy szilveszter este éppen tizenkettőt ütött az óra, Bengel egész egyszerűen csak annyit mondott: Mennyei jó Atyám, köztünk maradjon minden a régiben“. — A tanítvávan ide Bécs. De mi már ismerjük a rendeletét. Csepreghy felfigyelt — Miféle rendeletet? — A király rendeletét. — A király rendeletét? — Igen, azt. Rendeletet adott ki a király. mely kimondja, hogv nyilvános istentiszteletet csak az artikuláris helyeken szabad tartani. Más egyebütt csak házi tartható. — Meg van magánál ez a rendelet? A barát egy írást vett elő. — Itt van. A hiteles másolat róla. A nádor hitelesítette. Csepreghy átvette az írást s átfutotta. Hirtelen halotti sápadtság terült el arcán. A barátnak igaza volt. Az irás azt tartalmazta, amit állított. Szemét ráemelte hűséges emberére, az öreg lelkészre. S amikor látta annak végtelen fájdalmát, a szeméből egy nagy könnycsepp buggyant elő. Végig gördült az az arcán. Leszaladt az ajkához. Óh, mily keserű volt ez a csepp! Mint a méreg! Aztán a fiatal lelkészre esett a tekintete. Annak arcán a komor elszántság tükröződött. Szemében dac, elhatánya, Ötinger egyszer egyszobában aludt vele. Már előre örült, hogy a nagyra becsült mesterének esti imádságát hallhatja. De mily nagy volt a csodálkozás, mikor Bengel egyszerűen csak háromszor meghajtotta magát a nyitott ablak előtt és nyugalomra tért. Ilyesformán járt egy másik is, aki a lanffeni Harlmnnn-1. a maga ideién híres ..Stundebrudert“ látta vendégül. Este visszavonultak a hálószobába imádkozni. Először ő imádkozott hosszan és a tőle telhető ..legszebben“. De mennyire megszégyenült, mikor utána Hartmann csak annyit mondott gyermeki egyszerűséggel: „Atyám, hálát adok Néked, hogy tegnap is és ma is így szólhattam hozzád: „Atyám. Ámen“. A wiirttembergi nép általában egy kissé szófukar. Inkább hajlik az elmélkedésre, mint a beszédre. De a „csöndes víz. mély víz“. Egy württembergi asszony arra a kérdésre, hogy melyik a házában a leg- szentségesebb hely, azt felelte: „A pad- láslépcsö mögötti sötét szöglet, mert mindig ott találkozom imádságban az én Megváltómmal, ha valami nehézség, vagy keserűség fenyegeti a házat s onnét mindig új erővel és békességgel térek vissza“. Knapp Albertnek, a Württemberg! költőpapnak pedig azt mondta egy szőlőmunkás felesége, akinek a háza valóságos kis Bethánia volt: „Látja lelkész úr, ha letérdelhetek a teheneim közé a szalmába és kiönthetem a szivemet az Úr előtt egészen, akkor az egész istálló paradicsommá változik“. Különösen nagy az imádkozásban való buzgóság az újonnan felébredt, megtért lelkek között. Az újjászületés által felfalod az életnek forrása a lélekben s ebből a forrásból meríteni soha nem tapasztalt boldogságot jelent. Egy ilyen buzgó imádkozó volt a később híressé vált „Hahn'sche Bruder“, Ziegler György Nemcsak hogy minden kis szabad idejét imádkozásra használta fel napközben, hanem még éjjel is felkelt egypárszor s az Úr elé térdelt. rozás ragvogott. S ez a bizakodás egyszeribe erőssé, elszánttá tette "őt is. ösz- szehajtotta az iratot s átadta a barátnak. — Igaza van. A király rendelete előtt meghajolunk. Zárja le a templomot. Aztán az emberekhez fordult. — Emberek! A templomot hagyjátok el. A király rendeletének engedelmeskedünk. De Ígérem nektek, hogy a napokban felmegyek Bécsbe s Isten engem úgy segéljen, meghozom a kinyítási engedélyt, vagy sohse láttok többet! Az emberek mozogni kezdtek. Csemez Gábor elkiáltotta magát: — Emberek! Vasárnap, húsvét napján az erdő tisztásán, ott a nagv tölgyfa alatt tartunk istentiszteletet. Legyetek ott! Az emberek helyeselték. Egyakarat- tal hangzott fel: — Ott leszünk! A barát tiltakozott. — Figyelmeztetem, hogy az tilos. Csak házi istentisztelet tartható. Nyilvános nem! Csenreghy végig nézte a barátot. — Ennyi ember nem fér el egy szobában. S ha nem jöhetünk ide, hát az Isten szabad templomában fogjuk az Urat dicsérni! (Folytatjuk.)
