Harangszó, 1931
1931-07-26 / 30. szám
244 HARANGSZÓ 1931 július 26. lek, ha övé a hatalom, megád mindent a testnek is, amire annak tényleg szüksége van, hogy az Ur szolgálatában használható eszköz legyen s az Urnák földi ajándékait zavartalan örvendezéssel vehesse fel. De a test, ha övé az uralom, a léleknek semmit sem ád, hanem mint a Sátán eszköze és bérence annak teljes megfojtására és örök kárhozatba juttatására törekszik, ami mellett az ember élete maga is szomorú, tragikus és kietlenné válik. Semmi botránkoztató sincs tehát abban, ha Isten gyermekei elé az Ur legelső életszabályul állítja: teljes szakítás önmagáddal. A test természetesen megmarad és minden pillanatban kész a kitörésre, hogy az egyeduralmat újra magához ragadja. De a hívőknek lehetséges az, amit az öreg Württemberg! „Bruder“ mondott az ő viszonyáról a saját testéhez: „A megtérésem előtt természetesen ez dirigálta az „egész házat“ és ő lakott minden szobában. A megtérésem után azonban azt mondtam neki: „Te, óember, odalent fogsz lakni a földszinten, az emeleten az újember lakik,! És ha valamikor fglmerészkedsz piszkos patáiddal az emeletre, számíthatsz reá, hogy úgy lehajítunk, mint annak a rendje!“*) — Az csak természetes, hogy az óember nem igen érzi jól magát „odalent“ s minden alkalmat megragad arra, hogy felülkerekedjék. — Azért kell a keresztyénnek szüntelenül józan és éber lenni; vigyázni és szüntelenül imádkozni. Nagyon jellemző, amit Kulién iskolamester ( 1905) szokott elmesélni a gonosz természetünk megszelídítéséről: „Egy vadász fogott egyszer az erdőben egy kis rókafiat. Hazavitte, felnevelte és a szelídítéssel, dresszúrával odáig vitte, hogy a megnőtt róka is egy tányérból evett a baromfiudvarban a libákká). De — a cselédlánynak mindig ott kellett állni ilyen alkalmakkor mellettük egy jókora husánggal, mert ha csak egy pillanatra is elfordult, a róka már nyakon kapott egy libát. Ilyenkor jól rá kellett húzni az orrára a pálcával s mindjárt elengedte -a zsákmányt. — Nos, ugyanígy vagyunk mi is a testünkkel. — Meg lehet szelídíteni, ketrecben tartani és ártalmatlanná tenni, de csak egy pillanatra hagyjuk szabadjára, rögtön kitör belőle minden gonoszság. Vigyázzatok azért és imádkozzatok! A saját testünkön kívül a „világ“ el- lentállása és elszíntelenítő, elerőtlenítő befdyása a másik nagy akadály. Mit szólnak hozzá az emberek? A rokonok, az ismerősök, sőt a családok legközvetlenebb tagjai? Aki már érezte valaha azt a jeges hidegséget, amely a világ részéről arcunkba csap egy-egy bizonyságtevő szóra; akire már ráhullott a gúnyos szavak, csípős megjegyzések, szándékos mellőzések, sőt szidalmak, korho- lással, kegyetlenséggel, szeretetlenségge! vádolások tömege; aki már érezte mellének feszülni egy milliókból álló szolidaritás hatalmas folyamát, amely sodor, szédít, csábít, vonz és ezzel szemben látta az ár ellen úszásra való erők törékeny*) Ehhez tudni kell, hogy a Württemberg! parasztházak majdnem mind egyemeletesek, különféle tető alatti man- sard-okkal is ellátva. A földszinten van az istálló és az emeleten az emberek lakása. Ez a „Bruder“ tehát az óembernek az istállót jelölte ki méltó lakóhelyül. ségét,1 gyengeségét — az tudja már mi az a ,jvilág.“ Hát még ha a test és a világ szövetkeznek! A világ hangja, hívása, lármája élénk visszhangot kelt a testben ég az áruló módon kényszerít, könyörög, sír, tombol, hogy »csak egy kicsit“, egy egész picikét (talán csak egy pillantásig, vagy egy végig gondolt kedvenc álmodozásig) engedjük vissza a világba. Ezzel a szolidaritással szemben nincs más védekezés, mint az Ur ajándékozta „testvéri közösség“. És épen az a diadalmas, a hatalmas ebben, hogy a kis, ^lignehány emberből álló meleg testvéri és imaközösségben nyerhetnek Isten gyermekei olyan hatalmas erőt és szilárdságot, amely nemcsak, hogy ellent tűd állani a világ közösségének szinte Niagara-zuhatagnyi áramának, hanem azt myg meg is tudja félemlíteni. Épen ennek a fekete ruhás, csöndes életű kis seregnek a szilárdsága és állhatatos megvetése mindazzal szemben, amit a világ értéknek tart, kényszerít sokakat arra, hogy (miután rendszerint maguk is csalódtak a világ üres ígéreteiben) elhagyják a világot és a kis sereghez csatlakozzanak. Sokának csak a halálos órájukban ér a szivükig a rémület: „Délibábot kergettem, semmit nem leltem és imé, mindennap itt járt mellettem egy kis sereg, aki nem csak szavaival, de életével és magatartásával is hirdette, hogy mindaz, amit cn kergetek, hiábavalóság. Nem ügyeltem rájuk, megvetettem őket, de most már látom, hogy nekik volt igazuk! Oh, ha én is velük jártam volna! Oh, ha még nekem is felnyílhatna az, amit ők kerestek!“ A halálos ágyon velő megtérésekben majdnem mindig, tudatosan vagy tudatlanul, ott van, mint indító motívum a hívők kis serege bizonyságtevő magatartásának a világra gyakorolt rémítő és nyugtalanító hatása. Már most, aki igazán ismeri a saját testünk és a világ erejét, tehetetlen hullását a bűn felé, az hihetőnek tarthatja-é, hogy a hivő közösségnek mindezeket legyőző, sőt támadólag fellépő ereje „emberi erő“ is lehetne? Nem. Ez az Ur ere- ie, a Szent Lélek közösségalkotó munkája. Minél határozottabb a hívők közös- ' ségének a világtól való elszakadása, annál erősebb a rémítő és nyugtalanító hatásuk a világra és annál erősebbek ők maguk is a világgal és kisértéseivel szemben. Wiirttembergben már a külsejükről meg lehet ismerni azokat a fekete ruhás, végtelenségig egyszerű és természetes „Bruderokat“ és „Schwestere- ket“, akiknek már a megjelenésük is demonstráció az ördögnek a világban való hatalma ellen. És épen ez a külsőségekben is megnyilatkozó határozottságuk teszi képessé őket arra, hogy a mai modern idők zűrzavaraiban is a só, kovász és iránytű szolgálatát tehessék még magában az egyházban is. Ma Németországban mindenki politizál, ezerféle a párt és hevesek, szinte vérig mennek a harcok a pártok között. A komoly hivő közösségek még a kisujjukat se mártják bele a politikába. Egy politikájuk van csak, hogy maguk minél jobban megértsék és gyengítés nélkül tovább adják azt, amit az Ur akar mondani a népnek a megpróbáltatásokkal, a politikai és gazdasági szétziláltsággal: „Tut Busse!“ („Térjetek meg bűneitekből!“) (Folytatjuk.) Megemlékezés Schöll Lajos főesperesről. A tolna-baranya-somogyi egyházmegye lelkész- és tanítóegyesülete a f. évi egyházmegyei gyűléssel kapcsolatban Schöll-em|ékünnepet tartott az egyházmegye egykori nagy érdemeket szerzett alesperese, majd főesperese emlékére. Ez alkalommal Fábián Imre, lelkészegyesületi elnök emlékbeszédet tartott, melynek egy részét itt közöljük. Isten piikor célt tűzött teremtményei elé, akkor annak a célnak munkálására el is hivta azokat. Az ember élete azután azon fordul meg, hogy a hivó szót meg- értette-e? Elfogadta-e? A benne levő feladatot vállalta-e? Minden ember a maga helyén láncszem csupán., A láncszem lánccá azáltal lesz, ha a láncszemek egymásba kapcsolódnak. Ha az ember Isten hivó szavát hallva, azt elfogadja, akkor belekapcsolódik, mint Isten fenntartó munkájának láncszeme Isten örök munkájába. A hivó szóból küldő szó lesz ezen az alapon s Isten munkamezején az ember munkája hivatássá, a hivatás pedig küldetéssé magasztosul. Schöll Lajos főesperes életén végigtekintve, látjuk, hogy élete munkálkodását hivatásszerűleg végezte s élethivatása Isten kezében küldetéssé vált. A maga munkamezején állva Isten lelkének kérdő szavát hallotta: az araitásra váró gabona sok, az arató kevés, ki • megy el nekünk az aratás elvégzésére? Úgy érezte, hogy a kérdés nyomán nyomasztó csendésség támadt, a kínos csendet az ö égő lelke és szava törte meg: Itt vagyok Uram, küldj engem. S az Úr felkente és elküldötte őt. Ez az elküldés meghatározta és jellemezte egész életét. Nem magának munkálkodott, Istenországának lett a munkása. Isten titkainak a sáfára. Az Úr akarata odakiildte két egy községben lakó, egy nyelvet beszélő, egy hitvallást tartó, egy atyafiságió! származó, mégis két templombá járó gvülekezetbe. Nem volt más különbség köztük, mint az, hogy a felsőfaluvég Némethidas, az alsófaluvég Ráchidasnak neveztetett, de nem vívtak hevesebb harcot a kartágóiak a rómaiakkal, mint amilyen ádáz harcot vívott egymással ez a két, pedig voltaképpen egy gyülekezet. Schöll Lajos vállalta a küldetést, hogy egy élet önfeláldozó munkájával egybeforrassza a két faluvéget. Azonkívül, aki a szíveket vizsgálja, ki tudná elmondani azt a szívós munkát, számtalan gondban átvirrasztott éjszakát, befelé elhullatott könnyeket, amibe neki ez az elvállalt munkája került? Ha messze is, már feltűnt előtte az ígéret földjének legalább a határa. Több, mint harminc évi munka után elért annyit, hogy a két faluvég lakosai — ha két templomba jártak is — szórványosan már házasságot is kötöttek egymással. A közösen épített közös templom terve is készen volt. Mielőtt oda bemehetett volna, az Úr szava szólt hű sáfárjához: nézd meg az ígéret földjét, de oda be nem mehetsz. A mun- a a tied volt, az aratás másé! Küldetése szólt ebben az egyházmegyében másik két testvérhez: tanítókéi SS gs i
