Harangszó, 1931

1931-01-04 / 1. szám

1931. január 4. HARANGSZÓ 3 kel- és az életet igazgatja. Hogy föl nem tárja nekünk a jövendők rejtett titkait, azért is legyen áldott az ő szent neve. Mert az ő jósága és kegyelme így teszi számunkra ked­vesebbé az örömet és könnyebbé a bánatot. Ámen. B. U. É. K. Ezektől a betűktől hemzseg ma minden levél, ettől a mondattól hangos ma minden ajak. Az evangélikus embert sohasem jellemezte a formák különös tiszte­lete. Megismeri bennük az üres kagylóhéjat, melyből kiveszett az élet, a hazugság álarcát s igazsá­gért rajongó lelke tiltakozik az élet­tel való megalkuvás, a paktumkö­tések ellen. A felületesebb gondol­kozást! része túlteszi tehát magát a szokásokon, a komolyabb elem pe­dig tartalmat akar adni a formák­nak. „Harangszó“ népe! Ne legyen nálad a „B. ú. é. k.“ üres új évi szokás, a hazugság álarca, adj tar­talmat az új évi köszöntésnek. Az új évi köszöntés egy imádság. Úgy mondd el tehát, mint imádsá­got s el ne felejtsd, hogy az elmon­dásával kötelezed magad állandó imádkozásra annak a boldogságá­ért, akinek elmondottad. Amelyik imádság azonban nem válik tetté, csak szó marad, az nem volt igazi komoly imádság. Az igazi imádjság előbb lesz az embernél, — Mindegy. Én itt maradok. Ezt én már elvégeztem magamban. Úgy se tud­nám elmondani ahogy érzem, csak any- nyit mondok: itt állok, máskép nem te­hetek. Isten engem úgy segéljen. Elhallgatott egy pillanatra. A nép is hallgatott. — Ti csak menjetek, — beszélt me­gint az öreg lelkész — sok drága kin­csetek van, amit menteni kell, asszony, gyerek, egyéb. De mielöít útnak indul­nátok ... ki tudja hova, merre visz úta­tok... ki tudja, visszakerültök-e még... Isten szent nevében induljatok! Kurátor uram, nyissa ki a templomajtót! — Nincs arra idő, tisztelendő uram! Ha el nem indulunk, mingyárást nya­kunkon a móc! — Ne féljetek, híveim, hiszen még csak most hajnalodik. Az ellenség pedig, biztos híreim vannak róla, legfeljebb ha délre ideér. Az a tíz-tizenkét hegyi móc, aki a falu körül ólálkodik, be nem jön addig, míg mind itt vagyunk. Egy fél­órát bátran eltölthetőnk az Isten házá­ban. Nem vész az kárba! Kinyílt a temlomajtó. S miközben megcsendült a harang, mintha síkoltva zokogna, lassan megtelt a kis fehérfalu templom imádkozó magyarokkal. mint az Istennél mozdító erővé. Az új évi köszöntés így lesz munka- vállalássá. Kötelezed magad, hogy mindent elkövetsz, hogy boldog le­gyen az új esztendője annak, aki­nek ezt kívánod. Az új évi köszöntést kézfogás szokta mindig követni. Amikor ke­zet adsz az új évi köszöntésre, ak­kor egyszerre a becsületed ügyévé teszed azt. A magyar becstelennek tekinti azt az embert, aki kezet adott valamire s még sem tartotta meg. Milyen más lenne ez az új esz­tendő, ha mindenki becsületbeli ügyének tekintené, hogy buzgón imádkozzék és dolgozzék mind­azoknak új évi boldogságáért, akik­nek így köszönt: „Boldog új évet kívánok!“ Az lenne boldog új esztendő! így kíván neked boldog új esz­tendőt a „Harangszó.“ Álruhában az indusok íőtinnepén. Vizkereszt a külmisszió ünnepe az evang. egyházban. A Krisztus előtt meg­hódoló első pogányok, a napkeleti böl­csek, ünnepén a pogányok Krisztus szá­mára való meghódításának kötelességé­ről beszél az igehirdetés és a külmisszió szent ügyét szolgálja az offertórium. Eb­ből az alkalomból leközöljük egy po­gány ünnepnek a leírását. Nem kulturát- lan ősemberekről van benne szó, hanem a nagyműveltségű hindu népről, nem régi Hegybíró Erzsiké, fanítóék viruló, tizenhat éves leánya is elfoglalta rendes helyét édesanyja és kisöccse mellett. S miközben felcsendült az ének bizakod­va, de mégis fájón: „Mind jó, amit Isten tészen, Szent az ő akaratja ...“, Erzsiké valami kimondhatatlan nehezet érzett a szivetáján. Ahogy körülnézett az egyszerűsé­gében is kedves, tiszta kis templomban, egymásután rajzottak fel előtte gyer­meksége emlékei... ... A konfirmáció ... mikor fehér ru­hácskájában, meghatottan, könnyes sze­mekkel ott állott az oltár előtt ... mi­lyen szépen be volt fonva a haja .. . anyácska maga fonta be, szalagot is font bele . .. mielőtt templomba indul­tak, anyácska könnyes-mosolygós arccal csókolta meg a homlokát, édes apa pe­dig, akitől bocsánatot kért, ha valamivel megszomorította volna (mert konfirmá­ció és úrvacsora előtt mindenkit meg kell engesztelni) megsimogatta a haját és szeretettel mondta: ezentúl már az én nagy kislányom leszel! ... ... Aztán, amikor ott az oltár előtt felelni kellett a tisztelendő úr kérdéseire ... aztán elmondta, de érezte is a kon­firmációi fogadalmat: „Nem, nem ha~ történet az, amiről szó van, hanem nem­rég élte át E. F. Loehndorff keleti utazó aki Benáresben látta azt, amit a Pesti Hírlap számára a fenti cim alatt leirt. — Ebből közöljük az alábbi részletet: „Ezután a folyamhoz érkeztem. Hatal­mas Ívben hajlott az aranysárga víztükör lefelé. A partot istenszobrok, valami fan­tasztikus állatvilág szörnyetegei, templo­mok és ócska, roskadozó paloták vették körül. És mindenfelé ghat-ok (fürdő­lépcsők) vezetnek le a vízhez. Külön a gazdagok számára, mozaikkal díszített márványból és külön a szegényeknek^, egyszerű téglalépcsők. Kavargó ember­rajok álldogáltak csípőig a vízben, má­sok csak belegázoltak és visszafordul­tak, amint a szent nedvből ittak. Kint, a folyó közepén zászlócskákkal díszített bárkák tele tarkaruhás emberekkel, úsz­káltak fel és alá; motorcsónakok halad­tak el, amelyeknek székein fehérsisakos, fényképezőgépes angolok ültek sorjában. Egy rendőrcsónak, kék zászlócskával, mint egy ragadozó hal, úgy cikázott hol ide, hol oda. Éppen le akartam menni a lépcsőkön a vízhez, de megálltam, mert egy „csúsz­káló“ csapat közeledett. Ez a menet mindkét nembéliekből, de főleg fér­fiakból állt, akik elvágódtak, felug­rottak, ismét hasraestek — szünet nél­kül, az egész utat, amelyet megtettek, amely hónapokig, vagy talán évekig tar­tott, a testük hosszával végigmérve. El- rettententöen néztek ki, a térdükön és könyökükön vastag szarupárnájuk nőtt, mint a tevéknek, a szemük eszeveszett fénnyel csillogott és tajtékzó szájuk sza­kadozott szavaktól vonaglott örömükben, hogy végre elérték a szent folyamot. A koldusszerzetesek, akik sietve közéjük verődtek, nem mulasztották el, hogy a nyomorultaktól utolsó rézgarasaikat el­szedjék. A lépcsőn lementem a vízbe. Itt nem vetkőznek le, hanem mintegy csípőig be­mennek a vízbe, elvégzik a mosakodást, isznak egy kortyot, imádkoznak és visz­gyom el hitemet“... még most is elfo- gódik a meghatottságtól, ha rágondol... Aztán az első úrvacsora... hogy meg volt akkor rendülve a lelke mélyéig... Mikor a tisztelendő úr fejére tette a ke­zét, hogy megáldja, szinte valósággal ott érezte valahol közel az Úr Jézust... ... Az a terítő is, ott az oltáron, az ő kézimunkája ..., „Légy hű mindhalá­lig“ van belehímezve, csendes, kedves, nyári vasárnap-délutánokon csinálta, amikor a városi polgáriiskolába járt és hazajött a nagyvakációra ... Ezt a futó- szőnyeget is, itt végig a padsorok kö­zött, a tavasszal vette, mint a Nőegylet pénztárosa. .. Ott a szószék, ahonnan a jó tisz­telendő úr bizony néha-néha szigorúan szokott rájuk nézni, mikor még, mint kis gyerekek, prédikáció közben sokat mozgolódtak... Amott az orgona, mely­nek magas padjára apácska maga mellé szokta ültetni, mikor még kicsi volt... milyen különösek voltak azok a fehér billentyűk, mintha fehér fogak lettek volna és harapni akartak volna, pedig milyen szép hangok és énekek jöttek ki belőlük, ha apácska rájuk tette az ujjait ... (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom