Harangszó, 1931
1931-04-19 / 16. szám
1931. április 19. HARANGSZÓ 127 magyar irásmíivészet kivételes tekintélyének: Rákosi Jenőnek elítélő szavai, melyeket a következőkben idézünk: „Szinte megrázkódik bennem a lélek, amikor a nyomtatott betűnek káros hatását látom . . . Folyton az jár az eszemben, mily iszonyú felelősség terheli az iróemberek Ielkiismeretét! Hiszen az írott betű lisztharmat és peronoszpóra lehet, amely ellepi egy-egv nemzedék rügyező életét és tönkre teszi a nemzet embertermését, egy-egy félszázadra, ha lelkiismeretlen, vagy piszkos lelkiismeretű emberek kezébe kerül.“ A nyomtatott betű tehát lehet ép úgy a lélek nemesítője, mint a lélek megmé- telyezője, — nem szólva arról, hogy a műveltséget is ép úgy terjesztheti, mint ahogv elhintheti sok szellemi dudvának magját. Lehet nemesen szórakoztató, lehet érzékiségre csábító. Mint nemzetem erkölcsére kényes honpolgár, többizben megvettem egy- egy ilyen csábitó című könyvet, iratot s elképedtem, hogy miféle maszlaggal s erkölcsöt tönkretevő „szellemi táplálékkal“ fertőzik meg a mi jóhiszemű közönségünket, ifjúságunkat. S feltettem magamban a kérdést, hogy lehetséges ilyen lelketromboló szellemi dudvákat terjeszteni anélkül, hogy arra hivatott egyének, vagv szervezetek azokat ellenőriznék?.... Mert a mi népünk, sajnos, még nincs azon a műveltségi fokon, hogy különbséget tudna tenni könvv és könyv, újság és újság között; ö olvas mindent, mert azt hiszi, hogy ami nyomtatva van: az szent. Nem közömbös tehát, hogy nemzet- nevelés és világnézet szerzés szempontjából milyen olvasmányokat vesznek kezükbe ifjaink! Az otthon és az iskola egyik fontos feladata, hogy az ifjaink kezébe kerülő könyvek, újságok és egyéb sajtótermékek megválogatása dolgában kellő éberséget gyakoroljanak, figyelmeztetvén egyben őket több olvasmánynak a lélekre károsan ható voltáról. Mert mit tapasztalunk? Azt, hogy ellen nem vallott soha, nem mondta meg, hogy az volt a fölbujtó és hogy annak a kedvéért vétkezett. Hitvány rongy volt pedig, ott nevetgélt a hallgatóságé közt a végtárgyaláson és egész rabsága alatt soha meg nem látogatta. Húsz évi rabság, — annál jobb maga a halál is. Dühös kétségbeeséssel, tehetetlenül nézni a börtön négy falát a fegyelem jármába törve őrölni a mindig egyforma napokat, míg ereinkben tombolva lázong az életösztön. Mert az élet és a szabadság egyet jelent s az élet szép és kívánatos, még ha rongyokban, még ha nyomorban, még ha gyalázatban is — ez a tespedés pedig homályba borítjá a lelket és kiszárítja a csontban a velőt. Még jó, hogy doiogra fogták, munka közben békésebb gondolatok támadnak. Bárcsak már gyerekkorában megszerettette volna vele valaki a munkát, nem jutott volna ilyen sorsra. Vargamesterségre tanították, hamar beleigazodott. Szorgalmasan végezte dolgát, néhány fillért el is könyveltek naponkint javára a fegy- ház könyveiben, már amennyi a szabályok szerint jut a rabnak a saját keresményéből. Át is adták azt neki pontosan egy összegben, mikor az elviselhetetlenül hosszú évek elmúltával végre viszsokszor olvasnak ifjaink olyan selejtes, érzékiséget csiklandozó, a külföld szemétdombjáról felszedett cudarságokat tartalmazó könyveket, amelyek gondolkodásukat ferde irányba terelik, erkölcsi érzésüket megrontják és hazafias érzésüket is hátrányosan befolyásolják. Pedig ez nagy baj, mert ifjaink lelki egészségét s azon keresztül a nemzet jövőjét is veszélyeztetik. A szeméremsértő, érzéki izgatásra alkalmas, avagy egyébként a jó ízlést durván sértő, a világpolgárságot dicsőítő sajtótermékek ellen irtóháborút kell indítanunk. Mert csak az a generáció fogja biztosítani a nemzet jövőjét, amely nemcsak testileg, de lelkileg is ép állapotban lép ki az életbe; az a nemzedék, amelyik a fentebb jellemzett sajtótermékekből építi ki a maga szellemi világát, alig fogja a régi Magyarországot feltámasztani. A szülök maguk is adjanak jó példát olvasmányaik megválasztásában; soha ne vegyenek kezükbe olyan könyvet, amelyet jó Ízlésű ember nem olvas. Tudok eseteket, mikor a családtag olyan könyvet látott a szülők kezében, amit előle el kellett rejteni. (Folytatjuk). Számok a Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társulat munkájából. Irta: Szabó József. Bibliáink és Üjtestámentomaink első lapjának az alsó szélén egy néhány szavas, szerény mondat húzódik meg: „Kiadja a Brit és Külföldi Biblia-Társulat.“ A Bibliát forgató emberek között is vájjon nincsenek-e nagyon sokan, akik ezt a szerény kis mondatot észre se vették még, vagy ha észrevették is, elsiklott a szemük fölötte. Pedig mennyi minden van emögött a rövid mondat mögött. Ott van mögötte 126 hosszú esztendőnek a szakadatlan munkája: 1804. tavaszán alakult meg egy kis walesi leánynak, Jones Marinak, szatérhetett az életbe. Mivel rendesen viselte magát rabsága alatt, az utolsó két évet elengedték és megbiztatták, hogy most már kezdjen új, becsületes életet, mert múltjáért immár megbünhő- dött és senkinek azt többé szemére vetnie nem szabad. Dehogy is nem vetették a szemére, ha szóval nem, hát cselekedettel. Múltjának árnyéka követte mindenüvé s az emberek elfordultak tőle, mintha Kain- bélyeget látnának homlokán. Sehol be nem fogadták, sehol munkát nem adtak neki, pedig olyan elszánt törekvéssel állt volna már a becsületesen dolgozók sorába. Csak ténfergett hát megalázot- tan, kitaszítottan városról-városra, falu- ról-falura heteken, hónapokon át. Lassanként lefoszlott róla a ruha, kevés tartaléktőkéje elfogyott. Mikor ide ma este bekopogtatott, már két napja nem evett egy kisfalat száraz kényérnél egyebet és nem volt egy fillér se a zsebében. Úgy érezte magát, mint a kivert kutya, készen a fogát vicsorítani mindenkire. Mikor a kisleány ajtót tárt előtte, némileg megenyhült elkeseredése, de mikor az bizalommal mutogatta neki kis vagyonát, — a kisértés gonosz ördöge szállta meg és már-már kész lett volna meg egy angol lelkésznek, Charles Tamásnak a kezdeményezésére, voltaképpen pedig az Isten kezdeményezésére a Biblia-Társulat s azóta öt világrész félmilliárdnyi földterületén terjeszti a Bibliát s vele mérhetetlen áldást az emberiségre. Az utolsó esztendő 560 oldalas beszámoló jelentéséből ideiktatunk néhány számot, amelyekből fogalmat alkothatunk a Biblia-Társulat munkájáról. A Biblia-Társulat szolgálatában az elmúlt esztendőben csekély évközi változással 969 kolportör, vagvis bibliaárus állott. Ez a 969 ember a Biblia-Társulat frontcsapata, amely viszi, kínálja, rendeltetési helyére, az emberek asztalára teszi a Bibliát. Nagyon nehéz és nagyon hálátlan munka lehet ez bizony. Eszeseknek kell lenniük és mégse kígyóknak, hanem galamboknak, okosaknak és mégse a világ fiainak, hanem a világosság fiainak, szent ügy harcosaihoz illő bízónak, bátornak és mégis türelmesnek, alázatosnak, egészen másnak kell lenniük a műveletlen fölrészek félvad népei között, mint a világvárosok villanyárban úszó, autós, rádiós száguldó tempójú világában, de itt is, ott is komolv keresztyénnek, valóságos apostolnak kell lenniök, aki tudja, hogy nem könvvvigéc, hárha mindenki annak nézné is, nem Biblia árusításra fanyalodott s csak a percent profitjáért dolgozó, néhány kegyes frázist betanult vándorárus, hanem aki á saját érdekein túl a Krisztusnak szolgál. Egy másik számbeli adat a Biblia- Társulat munkájából az, hogy működésének eddigi 126 esztendejében 72,860.286 teljes Bibliát, 108,711.730 Üj- testámentomot, 227,841.071 egyes bibliai részt, összesen tehát 409,413.087 Szentirást terjesztett el. Hogy milyen horribilis ez a szám, az akkor tűnik ki, ha egy kicsit el kezdünk számolni. A Biblia-Társulat fennállása óta elteleti 66,095.600 perc, ez pedig körülbelül hatodrésze az azóta eladott Bibliáknak. újabb bűnnel tetézni a régi nyomorúságán. De akkor a gyermek nyájas beszéddel étellel kínálta és virággal ékesítette az aszthlt az én kedvemért! Nekem, a nagy bűnösnek, aki majdnem az életére törtem, akinek soha senki egy jó szót nem adott, örömet akart szerezni valaki! Nem is tudom mi történt velem abban a pillanatban, de mintha ez a jóság minden gonosz indulatot egyszerre kitörölt volna a szivemből és úgy éreztem, hogy ember vagyok mégis és meg kell szolgálnom ezt a tiszteletet, amely érdemet- lenül ért, azt a kis virágot, amit nekem szántak. Nem bántok én már senkit többé, inkább éhen veszem el valahol az árokparton, maguk meg éppen ne féljenek tőlem, nénémasszony, mert készséggel áldoznám értük ezt a hitvány életemet, a jóért, amit velem tettek. Nem voltam kénytelen ezeket elmondani, mégse bánom, hogy megtettem. Most legalább tudja, kivel volt dolga és hogy nem egészen bennem volt a hiba, ha ilyenné lettem, amilyen vagyok. Fogjon velem kezet, ha nem resteli, köszönöm a hozzám- való jóságukat, én most már elmegyek. Az eső elállt, valami kazal tövében majd meghúzom magamat, (Folytatjuk.)
