Harangszó, 1931
1931-04-12 / 15. szám
118 HARANGSZÓ 1931 április 12. A íaníívány hazaérkezése. D. Kapl Béla püspök beszéde dr. Berzsenyi Jenő, dunántúli volt egyházkerületi felügyelő temetésén. Ján. 6. 68—69. .Felele Simon Péter: Uram, kihez mehetnék? Örök életnek beszéde vagyon Te- nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennnek Fia“. Gyászoló testvéreim, végső elemzésben az élet utolsó értékelése attól függ, hogy az ember milyen viszonyban áll azzal a Krisztussal, akivel valahogyan, valahol, valamikor találkozott s kinek tanítványságra szóló hívása halk kopogtatásként ráhullott lelkére. Mikor a halál fu- valma ránehezedik a lehunyó szemekre s Isten keze lezárja az életkönyvét, akkor nyilvánvaló lesz, hogy mi volt a befejezett földi élet vezető gondolata, álma és megmaradó értéke. Berzsenyi Jenő is találkozott Jézussal s ez a találkozás elhatározóvá vált egész életére. Számára Jézus nem suhanó hangulat, avagy múló lelki felmelegedés, hanem cél, lelkűiét, erő és életvalóság. Élete különböző időszakában s elhivatásában mindig Krisztus tanítványa volt. Az orvosi rendelőben, a könyvtárszobában, családi körben és közéletben, az ősi birtok parcellái között, a törvényhozás házában és az anyaszentegyház szol- gálásában. Bárhová állították, mindenütt ugyanaz maradt. Életkörülmény és munkakör nem változtattak egyéniségén, hanem inkább ő változtatott azokon lelke gazdag fényével. Jézushoz való viszonyának értéA csavargó. Irta: Farkas Mihályné. 2 „Aztán miből éltek?“ „Az creganyám kezetnunkája tart el bennünket. Hol pénzzel, hol éleh.iu/er- rel fizetnek, most is tudom hoz n agával holmi jó hurkafélét, mert a jegyzö- uréknál segít disznóölésben. Le kellett ölni a hízójukat, mert megvetemedeit az evéstől —“ jegyezte meg bölcsen a kisleány, ahogy a nagyoktól hallotta. „De azért már én is tudok valamit keresni, szálvarrásos kézimunkával. Azt aund félrerakjuk egy iskátulába, Karácsonyra már annyi lesz együtt, hogy meleg cipőt vehetünk nekem belőle, talán még marad is valamelyes, azt akkor a szegények ládájába dobjuk. Akarja, hogy megmutassam, milyen sok pénzem van már együtt?“ s feleletet sem várva, már szalad is és a sarokban álló tulipános-ládában motoszkál. Egy kiérdemlőt kis orvosságos dobozt vesz elő és az idegen elé tárja annak tartalmát. két ez a két szó jelzi: elhittem és megismertem. Élete azért vált Jézus tanítványságának bizonyságává, mert bibliába mélyedő lélekkel, felemelt fejjel, imádkozó lélekkel elmondhatta, hogy ő az örökélet beszédében megismerte életének Urát. Ez a megismerés tette őt Jézus áldott szivű tanítványává s átalakította egész életét. Oh, micsoda életmagasságokat és mélységeket mutatott neki a Krisztussal való egyesülése! Otthona olyan volt, mint a bethá- niai ház. Jellemét a biblia szelleme csiszolta. Gondolatvilága aranyfényben csillogó hegycsúcsokat mutatott. Szivében jóság és bölcse- ség, balzsam és erő egyesültek. Hatalmas műveltsége a história, természettudomány, filozófia, a klasz- szikus irodalmi tudás foglalatait mutatta, idegen nyelvek tudója volt, világot járt ember, de szellemi nagyságánál nagyobb volt alázatossága és szerénysége. Ha beszédét hallgattad, a próféták jutottak eszedbe. Életét pedig nem szemlélhetted anélkül, hogy Istenre ne gondoltál volna. Papi köntöst nem hordott vállán, mégis Krisztus elhívott szolgája volt. Nem prédikált templomi szószékről, mégis olyanná vált élete, Néhány darab ezüstpénz van benne, köztük egy értékesebb is. A férfi fölvillanó tekintettel mered reá, szája megrándul és sunyi pillantása a sarokba támasztott fütykösére téved, „Tedd el“ morogja. „A te szerencséd, ha van mit költeni. Olyiknak egy fillérje sincsen.“ Bözsike kissé megszontyolodva viszi kis vagyonát vissza rejtekhelyére és nem is sejti, hogy ártatlan dicsekvésével a kisértésnek milyen veszedelmes ördögét ébresztette föl komor látogatója szivében. Leereszti a láda födelét és most már az asztalon rakosgatja félre a szanaszét heverő holmit. A férfi szótlanul figyeli minden mozdulatát, beesett szemei komoran villongnak redős homloka alatt, ziháló lélegzet remegted csapzott szakáiét. Háziszőttes durva abroszt terít föl aztán Bözsike, barna kenyeret vesz elő az asztalfiából s egy mázas cseréptányérba ételt merit. „Tessék, egyék bácsi, ebből a jó lencsefőzelékből, majd fölmelegiti a mintha egy hatalmas, kongó-bolto- zatú katedrálisban állandóan zengő igehirdetés lenne. Életéről ő maga mondja: „Használni vágytam és nem csillogni. Az a széndarab, mely egy szegény család otthonát melegíti, vagy a villanygépben áramot fejlesztve egy megbénult karnak visszaadja munkaképességét, több boldogságot áraszt, mint az a szén, mely gyémántként koronákban ragyog.“ Életelve volt: használni és nem csillogni! Ezért volt drága áldás a ti számotokra, gyászoló családtagok. Gyengéd-szivü és mégis erőslelkü férj, ki a boldogságot boldogítással, a szeretetet gyengédséggel viszonozta s hű hitvese jóságát hálával szivébe zárta. Ezért volt oltár melleit imádkozó édesatya, ki gyermekeinek nemcsak boldogulásáért, hanem boldogságáért is munkálkodott. Ezért volt hűséges, gyengéd szivü testvér, áldott lelkű rokon és jóbarát. Ezért jelentett egyénisége és munkája áldást a vármegye s a nemzeti közélet számára. Ezért vált egyházunk értékes munkásává s a Gyámintézet templomépítő munkájában s az egyházmegye kormányzásában. Ezért hívta el egyházkerületünk a felügyelői székbe s ezért maradt mindnyájunk szivében akkor is, mikor megfáradtán a vezéri botot hivatott utódja kezébe átadta. Életének gyönyörű bizonyságtevése szelíd vigasztalásként hull gyászoló telketekre, édes testvéreim. Mert az igazán nagy emberek gyomrát. Egyebem nincsen, de bizonyosan hoz majd valamit az öreganyám és akkor abból is megkínáljuk!“ Kénytelen-kelletlen engedve a szives unszolásnak, végre az asztalhoz ül a vendég, de csodálkozva horkpn föl, mikor a gyermek elébe helyez egy kis virágcsokrot, amelyet az imént a sublót tetejéről vett le néhány ócska csecsebecse közül. „Hát ez már meg mi?“ „A bácsi tiszteletére csinosítom föl az asztalt", csicsereg a kis leány és szeretettel simogatja meg a fonnyadó kis Kata-rózsákat ott az üvegpohárban. „Ezek kiskertemből az utolsó virágok, behoztam őket, míg a hóharmat meg nem lepi.“ A látogató pillája fönnakad s úgy hallgatja a nyájas beszédet. „Az én — tiszteletemre?“ hebegi és bámulat, gúny, fájdalom, öröm, minden van a hangjában, míg valami szokatlan nedvességtől szeme elhomályosul. És az a kis könnycsepp csodálatosképen eloltja szívében a fölgerjed indulatok egész gye- henna-tüzét. Már nem félelmes az arca, inkább zavart és szégyenkező. „Az én
