Harangszó, 1931
1931-04-12 / 15. szám
1931. április 12. HARANGSZÓ 119 elvesztésekor az életmérleg két serpenyőjébe egyforma súllyal esik a veszteség és vigasztalás érzete. Minél nagyobb veszteséget jelent egy kiváló egyéniség elmúlása, annál több vigasztalás rejlik abban, hogy Őt a magunkénak mondhattuk s általa boldogabbak és jobbak lehettünk. Gyászoló testvéreim, ti jogai írtátok a gyászjelentés lapjára: eesett a mi fejünk koronája! Ebben a szóban veszteségtek mellett megszólal vigasztalástok nagysága is. Vigasztalástok, hogy ő korona volt és högy ez a korona a tietek volt. Krisztus tanítványainak szolgálatos élete különben sem múlhatik el nyomtalanul. A magyar közéletben, evangélikus egyházunkban kifejtett áldásos munkálkodása megmarad. A biblián nevelődött nemes egyénisége, nagy és önzetlen jellemekben szegény korunkban akkor is gazdagít, épít és nevel, amikor már sirbolti csendesség öleli körül koporsóját. Ha ti, gyászoló testvéreim, bejárjátok ennek a kertnek árnyas útait, melynek fáit, virágait simogató kézzel és tekintettel féltette és gondozta, ha megálltok a régi Berzsenyi kúria előtt, avagy végigjárjátok ennek az új hajléknak szobáit, melyek mindegyikéhez az ő emléke fűződik, vájjon akkor nem érzitek-e tervező, alkotó és jövendőért munkálkodó lelkének közöttetek működését? És még maradandóbban bírjátok ennek a nemes életnek áldott emlékeit önmagatokban, életpéldája megmaradó erejében. De az igazi, Istentől adott vigasztiszteletemre“ ismétli, „hát honnan tudod, hogy reászolgáltami, azt se tudod, Isi vagyok!“ „Nem is szükséges. Azt látom, hogy fáradt és szomorú és én szeretném fölvidítani. Olyan jó érzés az, ha valakinek valamit kedvére tehetünk! De egyék hát, elhül egészen az étel. Majd én inkább fölolvasok addig valamit. Mátyás királyról olvassak-e inkább, vagy a csalafinta kis juhászlegényről?“ Ámde egyikre se került a sor, mert odakünn egy biztos kéz kapott a kilincs után és az együttlétet megzavarta Mári néni hirtelen belépte. Meghökkenve bámul az idegenre, aki lassan fölkászolódik ültéből, míg a kisleány örvendezve siet öreganyjához és lesegíti vállairól az átázott nagykendöt. „Ez a bácsi szállást kért nálunk“ — magyarázza a helyzetet. „Jól tetted, kis leányom, hogy befogadtad. Sohase szabad elküldeni ajtónk elül, aki fázik és éhezik“ felel az öregasszony, de azért némi nyugtalanság tükröződik tekintetében, amint az előtte álló torzonborz talás Krisztus ígéretében hajlik le hozzánk. Aki vallást tesz Krisztusról az emberek előtt, arról Krisztus is vallást tesz az Isten előtt. Imádkozzunk, hogy az élet Fejedelme ölelje át megváltó szeretetével, borítsa rá kegyelme hófehér palástját s tegyen Isten előtt bizonyságot róla, a hű tanítványról. A halál ablakán betekintünk az örökkévalóság napfényes birodalmába s lelkünk megteiik a hit boldog próféciájával. És mi az örökélet sugárzó fényességénél megértjük ennek a szomorú temetési történetnek tulajdonképeni értelmét. Berzsenyi Jenő 86 esztendő súlyával vállán, átlépi a halál küszöbét s lelke ezzel a szóval kopogtat az örökkévalóság ajtaján: Uram, kihez mehetnék? örökéletnek beszéde vagyon Tenálad. És én elhittem és megismertem, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! Testvéreim, emeljétek fel szíveket. A szelídlelkü tanítvány hazaérkezett. Ámen. Berzsenyi Jenő temetése. Megható külsőségek között ment végbe április hó 1-én dr. Berzsenyi Jenő volt egyházkerületi felügyelő temetése. Ünneplőbe öltözött Kemenessömjén népe s Kemenesalja közeli községeiből egész emberáradat indult a temetés helyére, hogy a becsült és szeretett jó földbirtokos koporsójához elvigye a hála utolsó adóját. De egybegyülekeztek a Berzsenyi kastély falai között Kemenesalja és Vas- vármegye egyházi és világi hatóságainak vezetői, a közel és távolról egybese- reglett úri családok, hogy elkísérhessék utolsó útjára Berzsenyi Jenőt. alakra veti. Az, mintha elértené e pillantást, diinnyögve megszóllal: „Ne tartson semmitől, asszonyság. Nem vagyok én rossz járatban. Kertész János a nevem, munka után járok. Csak egy éjszakára tűrjön meg a házában, aztán továbbmegyek. Az igazolásomat is megmutathatom“. „Itt maradhat, Kertész János, üljön csak le és folytassa a vacsorázást. Nézze, egy falat kalbászt és véreshurkát is adok. Egyél te is valamit, kis szívem, van ám még itt az ujságpapirosban egy és más jó körömfaiadék!“ „Én nem vagyok éhes, köszönöm, édes öreganyám. Inkáb lefeküdném.“ Mári néni serényen ágyatbont, míg a kisleány egy homályos sarokba vonulva leveti cipőit, megoldozza szoknyácskáit s fürgén, mint egy kis gyik, becsúszik a csíkos párna alá. Összekulcsolja kezeit és félhangon imádkozik: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved . ..“, a jövevény révedezve hallgatja. Aztán még elköszön szépen Bözsike: „Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát, édes öreganyámnak, és virraszEgymásután érkeztek a részvétet kifejező és koszorút hozó küldöttségek: a helybeli politikai község, az evang. leányegyházközség, az evang. nöegylet,. ifjúsági egylet, a tűzoltó testület, levente egyesület és a szintén mély részvétet tolmácsoló merseváti tűzoltó testület. Később érkezett dr. Horváth Kálmán alispán vezetése mellett Vasvármegye törvényhatóságának képviselete és a cell- dömölki járás tisztikarának küldöttsége dr. Gerlits Elek és Galba Vince főszol- gabirákkal az élen: mindkettő elhozta külön-külön a vármegye kék-fehér szalagos koszorúját Vasvármegye volt főorvosa emlékének. Koszorút hozott a Vasmegyei Ált. Takarékpénztár (azelőtt Kemenesaljái Közgazd. Hitelbank), volt elnökének és egyik alapítójának. Elhozták koszorúikat a rokonok és jóbarátok nagy sokasága is, úgy, hogy három óra felé már valóságos koszorúerdö vette körül a bel- és külföldi klassikusok műveivel tele könyvtárteremben felállított díszes ravatalt. Pontban három órakor érkezik a temetési szertartást végző dunántúli ev. püspök, D. Kapi Béla elnöktársával, dr. Mesterházy Ernő egyházkerületi felügyelővel az Erzsébet tudományegyetem theológiai fakultását képviselő dr. Deák János dékánnal, László Miklós püspöki titkárral, a soproni ev. gyülekezet lelkészével, Hanzmann Károllyal, valamint a környékbeli evang. papság köréből következő megjelentekkel: Molitórisz János kemenesaliai esperes, Varga Gyula volt esperes. Zongor Béla esperes, Szabó István, Balogh Ernő, Mód Aladár, Nagy Sándor. Nagy István, Vargha József, Weiss Vilmos, Csaby József, Boj- sza János lelkészek. Temetés előtt D. Kapi Béla püspök és Dr. Mesterházy Ernő egyházkerületi felügyelő a dunántúli egyházkerület küldöttségét vezették a gyászoló család elé s kifejezésre juttatták az egyházkerület hálás kegyeletét volt egyházkerületi felügyelőjükkel szemben s részvétüket fejezték ki a "vászoló családnak. Ezt követően elhelyezték a koporsóra az egyházkerület koszorúját. szón bennünket szerencsés jó reggelre!“ És alig pár perc múlva már mély, szabályos lélekzetvétele jelzi, hogy elpihent. Ilyen nyugodtan csak azok alusznak, akik egész bizonyosan tudják, hogy az angyalok egész serege őrzi álmaikat. Az öregasszony eltakarítja az edényeket — nem sok kárt tett a vendég a vacsorában —- aztán egy durva kötéssel kezében odaül ő is az asztal mellé s inkább résztvevő semmint kiváncsi tekintettel figyeli hallgatag társát. Milyen ág- rólszakadt szegény. Vájjon hány éves lehet? Jó ötvenesnek látszik!,, pedig talán csak a megpróbáltatások vontak ennyi barázdát keresztül-kasul az arcán, homlokán és a szeme szögletén. Beszélni kellene vele, de vájjon mit mondjon neki, hogy meg ne bántsa? Megszólal már ő maga az idegen s a hangja mintha valami ismeretlen mélységből jönne: „Milyen jó lehet annak, aki imádkozni tud!“ „Hát maga nem szokott imádkozni, Kertész János?“ (Folytatjuk.)
