Harangszó, 1931

1931-01-04 / 1. szám

2 HARANGSZÓ 1931 január 4. Nem tudjuk a jövőt.*) Irta: Dr. Raffay Sándor püspök. Jó, hogy nem tudjuk, ha az a jövendő szerencsésnek készül. Mert az emberi természetnek az az egyik legnagyobb hibája, hogy nagyon könnyen elbízza magát. Bizonyo­san mindnyájan ismerünk embere­ket, akik míg szegény és alacsony sorsban voltak, embertársaikkal úgy bántak, amint testvérnek illik testvérével szemben. Miklor azon­ban magasabb polcra, fényesebb állásra kerültek, mikor a szerencse nyomon követte minden elgondo­lásukat, akkor megkérgesedett a szívük és kemény lett a szavuk. Bi­zonyosan mi is ismerünk embere­ket, akik szegénységben születtek és gondban nevelkedtek föl, s mi­kor munkával, vagy szerencsével fölvergődtek, elfordúltak azoktól, akiknek Isten után mindent köszön­hettek és gőgösen és botorul meg­tagadták a családi kört, amelyben egykor megértő szívek jóságos szeretete boldogította őket. De bi­zonyosan ismerünk olyan embere­ket is, akik míg a mindennapi ke­nyérért is küzdeniük kellett, kevés­sel is megelégedtek, mikor azonban bőségbe jutottak, vagy a telhetet- lenség vagy az elégületlenség töl­tötte el szívüket. Képzeljük el testvéreim, mennyi­ül Mutatóba az „Amit az Úr üzen“ most megjelenő sorozatos beszédgyüjte- mény második füzetéből. Válságos idők sodrában. Irta: Hering János. A nagy háború kellős-közepén, az Úrnak 1916. esztendejében (vagy ez az esztendő nem is az Úré volt) a vesze­delem vérvörös felhői gyulladtak ki a Hargita csúcsain. A felhők mindjobban terjeszkedtek, gomolyogtak, ereszked­tek a lejtőkre, a békés völgyekbe. És nem volt, nem volt, aki gátat ves­sen eléjük! Az erős férfiak, hetyke legények tá­vol mezőkön birkóztak a halállal... Mi lesz veled, drága Erdélyország, csendes, derűsen tiszta székely falvak serege, mire hazajöhetnek, mire ideérnek a te erőskarú fiaid ... A Hadak Útja se akart kivilágosod­ni az égen. Csaba vezér szellemhadával, nesztelenül vágtató csontvázparipákon csak nem jött... nem jött!... ... És beözönlött a védtelen falvak­ba a védtelenekkel szemben hős oláh ... Székely, magyar, két egytestvér nem­zet öregének, aprajának futnia kellett.... I. H. falú népét is felverte egy hűvös hajnalon a vészharang. Tudta mindenki, re meg tudná rontani egy ember­nek a lelkét és az egész életét, ha beletekinthetne a jövendőbe és elő­re látná, hogy szerencse, öröm, bol­dogság és dicsőség várakozik reá. Nemcsak az elbízakodás és a gőg, hanem bizonyosan a csömör is úrrá lenne szívében. Mi úgy vagyunk teremtve, hogy boldogságunk akkor édes igazán, ha féltjük. És azok a legédesebb örömeink, amelyek vagy nehéz küzdelmek gyümölcse­ként, vagy váratlanul, az Isten ajándékaként értek bennünket. Ha boldog jövendőnk titka mint egy nyitott könyv állna előttünk, félő, hogy szerencsétlenekké és unot- takká tenne bennünket. A remény­ség, a vágyódás és a féltés kelti életre és növeli virágzóvá és teszi kedvessé a szív minden örömét és a lélek minden boldogságát. De ha jó, hogy nem tudjuk a jö­vendőt, mikor örömet készít szá­munkra, mennyivel jobb, ha nem tud­juk, mikor boldogtalanságot rejteget. Boldogan ringatja az édesanya gyermeke bölcsőjét. A bölcsőben ártatlan élet, a bölcső mellett pedig boldog szív. Mivé válnék a boldog­ság mosolya egy ilyen édesanyának az ajkán, ha tudná, hogy gyerme­kére milyen jövő vár! Nem volna-e annak az anyának minden pillanata gyötrelem, ha tudná, hogy az a kedvesen ringó bölcső nemsokára csendes koporsóvá változik? Nem mondja meg azt a bölcső, Hogy milyen lesz a jövendő! hogy mit jelent jajgató kongása. Vilá­gosság támadt a lehunyt szemű abla­kokban, megelevenedtek az előbb még csendes udvarok, sürgés-forgás kere­kedett az udvarokon készen álló szeke­rek körül, melyekre néhol már két-három napja fel volt rakva minden, amit itt nem akart hagyni a .gazda és gazdasz- szony. Régen készülődtek már a futásra a védtelenek, hiszen apáról fiúra, fiúról unokára szállt a sok hátborzongató tör­ténet arról, hogy miket csináltak a vad mócok 1848-ban Enyeden, meg egye­bütt, ahol orvul lehetett rabolni, gyilkolni. Csak a jelet várták. Most itt a jel: kong a nagyharang. Valaki jókor hírül— hozta : „Jönnek az oláhok 1“ Egy-kettőre kocsi előtt az igavonó állat, kocsi mögé kötve csikó, tehén. Sírva búcsúzkodik mindenki attól, amit magával nem vihet. Egyik-n.ásik sietős kocsi már el is porzott a fehér országúton. De a zöme, nehezen indul. Gyalog­emberek, kocsik, állatok megtorlódnak a kis falu utcáin. — Siessünk, siessünk! A kapkodó, bizonytalankodó tömeg­ben egy öszhap; feketekabáfos férfi jár Milyen jó, hogy nem mondja meg! És lehetne-e egyetlen bizodal- mas óránk, lehetne-e egyetlen bol­dog pillanatunk, ha tudnánk, hogy a következő napok csak gyászt és szomorúságot készítenek számunk­ra? És kiben volna még kedv, ki­ben volna erő a munkára és igye­kezet a verejtékezésre, ha előre tudná és látná, hogy minden munka és fáradozás nyomán ott leselkedik a sikertelenség! Sokszor állít bennünket az élet folyása kedveseink betegágya mel­lé. Sokszor virrasztunk olyanok fe­lett, akiknek megmaradásáért a sa­ját életünket is áldozatúl adnánk. Sokszor fohászkodunk reménykedő bizalommal édesanyánk, vagy édes­atyánk, hitvestársunk, vagy ked­ves gyermekünk megmaradásáért, lessük visszafojtott lélekzettel fél­tett betegünk keblének lázas emel­kedését. Micsoda rettentő lelki gyötrelem volna az, ha tudnánk a jövőt, amely könyörtelenül készít- geti számunkra a síró gyászt és a vigasztalan bánatot. Bizony mon­dom, testvéreim, nagy áldása az rajtunk az Isten atyai szeretetének és bölcseségének, hogy nem tud­juk, milyen lesz a jövendői Most is a múlt és a jövendő for­dulójára állított bennünket az Isten kegyelme. Most is bizalommal néz­zük hát az idők változását. Mert Isten kezében van az idő és az élet. Legyen áldott a kéz, amely az idő­ide-oda, szomorúar nyugodt lépésekké1!. Itt egy feléjenyuló kezet szorít meg, ott egy szöszke gyerekfejet simogat meg, amott egy sírórívó asszonyt csititgat. Rákiált Pál Mózesné: — Kedves jó tisztelendő urunk, csak nem akar itt maradni?! No né, még itt marad! Asszonyok, emberek, mért nem noszogatjátok? Az öreg tisztelendő fölhág egy kocsi kerékagyára. Felemeli a kezét, hogy lás­sák: beszélni akar. Csend lesz. — Véreim, híveim — kiáltja — én itt maradok. Ti csak ... Belezúg a szavába az ijedelem: — Azt nem engedjük! Az nem lehet! — Nem megyek, barátaim! Köszö­nöm a ragaszkodástokat. Én már öreg ember vagyok. Úgy se bírnám ki a me­nekülés fáradalmait. Aztán nekem köte­lességem is itt maradni. Vannak elegen, magamfajta öregek, tehetetlenek, akik nem mehetnek. Meg a hozzátartozóik. Nekem velük kell maradnom. Hátha szükségük lesz az én öreg fejemre. De — s kitárta karjait az Isten háza felé — az én kedves templomomat se hagyha­tom. Mi lesz vele, ha én elmegyek? — Mi lenne? Az ajtó zárva, a kulcs nálam! — kiált egy ember, a kurátor.

Next

/
Oldalképek
Tartalom