Harangszó, 1930

1930-09-28 / 39. szám

1930 szeptember 28 HARANQSZO. 301 porsó. Nem látszanak az emberek, akik emelik. Olyan az egész, mint­ha hullámok hátán úsznék zajta­lanul egy összetört élet hajója a templomajtó felé. Az utolsó út. A templom előtti útkeresztező­désnél néhány percig összefolyik a nagy emberáradat. Száz és ezer ember próbál elhelyezkedni, de el-el sodródnak s idő kell ahhoz, mig megtalálják csoportjukat, amely­hez tartoznak. Hamarosan helyre­áll a rend s a menet elindul. Is­kolák növendékei vonulnak, itt-ott meglebbenik egy-egy zászló. Tes­tületek, egyesületek következnek utánuk, azután fekete rajban vo­nul a gyülekezet presbyteriuma. Ezután következnek a fekete Lut- her-kabátos lelkészek. Elől Kapi püspök Zongor Béla és Molitórisz János esperesekkel, azután a fa­kultás küldöttei és a lelkészi kar megjelent tagjai. Utánok jönnek a konfirmandusok, három kislány, mellettük két fiú és hoznak egy gyönyörű virágkoronát. A szala­gok feliratai: „Leesett a mi fejünk­nek koronája — 1930. ápr. 27-én megkonfirmált növendékeitől, sze­retett, jó lelki atyjuknak.“ Külön koszorús kocsi hozza a sok ko­szorút és virágot. A koporsó mögött jön az elköltözött gyászbaöltözött családja. Az özvegyet fiai vezetik, mögöttük jönnek kis leánykái. Meghajoltan megy édesatyja és szeretett nővére. Utánuk a tiszti­kar küldöttsége jön Swoy altábor­naggyal az élén. Jönnek az egy­házak képviselői, a hatóságok fejei és végeláthatatlan serege a részt­vevőknek. A temetőben. Majdnem háromnegyed óra kel­lett, mig a nagy tömeg kiérkezett a temetőhöz. A temető előtti teret is embertömeg lepi el. Bent a te­metőkert keskeny útjait eláraszt­ják az emberek. A sírüreg mellett alig találni talpalatnyi helyet. A koporsót elhelyezik a sírüreg mellett. Félkörben feláll a lelkészi kar. Egyszerre csak felzendül a gyülekezeti énekkar bánatos éneke. Karének után előlép Zongor Béla, a vasi közép egyházmegye esperese s megindultságtól meg­remegő hangon a következő be­szédet mondja : Gyászoló halotti gyülekezeti Fájdalom szólt a főpásztor ajká­ról e koporsó fölött az istenházá­ban, a fájdalomnak vagyok vissz­hangja itt a temető hantjai között én. Szívemnek szálain végigfut a fájdalom hideg keze és érintésére tört hangokat ád az én ajakam. Hát hiába volt a hitves siralma, a gyermekek könnye és az egyház könyörgése: mégis hantoknak kell elborítaniuk ezt a koporsót, mint ahogyan az elsüllyedt hajó fölött föltartózhatlanul összecsapnak a hullámok ?! De mint a sötét éj­szakában botorkáló utast a hold­sugár fénye, megnyugtat vala­mennyire az a gondolat, hogy ha elsüllyed is ennek a koporsónak a fekete hajója, nem csupán egy­két, gyorsan eltűnő habgyűrü ma­rad utána, hanem egy, a Krisztus példája nyomán áldozattá szentelt életnek a még igen sokáig meg­maradó csillogó barázdáját is maga után hagyja. Czipott Géza — hogy az ő ked­ves gondolatát idézzem — talál­kozott azzal a löviskoronás Krisz­tussal, aki az ő egyszeri, tökéletes áldozatával proklamálta a világnak az áldozat törvényét és ennek a Krisztusnak és vele együtt az ál­dozat törvényének foglyul adta magát, égő áldozattá tévén az ő életét. Amint a gyémánt annyi világosságot sugároz ki, amennyit a sötétségben magába szívott, úgy sugározta ki ő is a sötét Golgota keresztjének tövében magába szí­vott isteni, nagy szeretetnek fényét életének önföláldozásában. Önföl­áldozó, jó pásztor volt, aki ölébe vette az elveszettet, irgalmas sa- maritánus volt, aki olajat öntött a szerencsétlen sebébe és gondos kertész volt, aki a letört ágért is lehajolt. Milyen önföláldozással nyújtotta az ige fehér kenyerét tinéktek és milyen hűséggel szórta a vigasztalás olajfaleveleit tiközé- tek! Ez az égőáldozattá lett lélek első működési helyén gyülekezet­alapító lélekké lett: annyi meg­szentelt kő kiáltja ott ma is az ő áldott nevét! Itt közöltetek szinte csak kilobbanó hullócsillag volt, de ti tudjátok, hogy ez a ti hullócsil­lagotok annyira szikrázott a hűség sziporkáitól, hogy még végső lob- banásai is azért voltak fényesek, hogy égett, szolgált és szeretett. Czipott Géza az egyik karjával, a pásztori karral titeket szorított magához, a másik karjával, a misz- sziói karral pedig azt az ő orszá­gos gyülekezetét karolta át, amely­ért szintén égő áldozattá tette az életét, amikor ezrekbe, meg ezrek­be, sugallta bele tollával lángoló lelkének a buzgóság lüzében élő sugarait. Hogyha ezen a mai napon, mint egy roppant orgonának a sípjai­ból, ezer, meg ezer meghatott szívből remeg föl az utolsó Isten- hozzád az égre, — kicsoda az ti- közületek, két gyülekezetének a hívei, akinek a bánatos szeretető ne lebegne itt sötét felhőként a koporsója fölött és aki ne tartoz­nék neki azzal, hogy ebből a bánat­felhőből néhány legördülő könny­cseppet belehullasson a sírjába? Hiszen hogyha ma mindazok, akik valaha is érezték jó szívének a melegét és segítő kezének a test­véri szorítását, csak egy-egy virág­szálat vetnének is az ő sírjába, nem volna hely akkor ennek a koporsónak ebben a sötét sir- üregben! Az égőáldozatnak kialudt a tüze és ime, csak egy marék por ma­radt utána! Szombathelyi hívek, a ti szívetek legyen az a hamvvödör, mely az ő nemes emlékének por­szemeit magába fogadja! Szent­gotthárdi temploma és iskolája kö­veiben tovább fog élni az ő lelke, de éljen és égjen az tovább, mint álmainak és reményeinek megva­lósítása, a ti lelketekben is! Ezzel a fogadással köszönsétek utoljára a ti lehanyatló napotokat! És megszűnt az ő áldozatos élete napjának ragyogása abban a kisebb körben, amelyet mi, pályatársai és barátai képezünk 1 Sokan kötünk ma gyászfátyolt e fölött a ravatal fölött, mikor baráti kezének meleg szorítására és baráti arcának vonzó mosolyára merengve emlékezünk. És az a még kisebb kör, amelybe teljes erejével sütött bele az ő nagy szeretete... Nem érintem azokat a húrokat, amelyek mindig fájni fognak nektek, hiszen látom, hogyan zokog föl kifosztott szíve­tek keserves tiltakozása. A hitves, aki ennek az őszi szélnek a zúgá­sából is csak azt hallja, hogy nin­csen többé, e négy árva, aki csak azt látja, hogy az a drága apai szív szétömlő görönggyé válik, az ősz szülő, akit meghajlít és a zokogó testvér, akit megtör a szenvedés : — ó hajtsuk meg fejünket az ő bánatuknak ez előtt a nagy kérdő­jele előtt: ki lesz a mi gyámo- lunk ?!... Az a szeretet lesz, test­véreim, amely a palástjával be­takar titeket: egymásnak a szere-

Next

/
Oldalképek
Tartalom