Harangszó, 1930
1930-09-07 / 36. szám
276 HARANQSZO 1930 szeptember 7 Turcsányi házának oly jó hire volt, hogy a Chernél, Veöreös, Mesterházy, Roth, Jekelfalussy és báró Üchtritz-Amade fiukat és hozzájuk adták szállásra. De náluk nevelődtek Sztanó Sándor és Turcsányi Andor papfiak is. 1841-ben Turcsányi oly könyvet adott ki (Vorschule), mellyel a német fiukat magyar nyelvre tanította. Ebből idézte dr. Schneller István egyet, tanár mint gyermekkori emléket csak nem régiben is: „Ki ne szeretne — Kőszegen lakni, — Ahol gyümölccsel — Jól lehet lakni.“ S verseiből a Gyöngyösparti séta mint valami felsőbb lelki gyönyörűség csendül ki. Négy kiadást ért ez a könyv s Turcsányi nevét ismertté tette az országban. Versenytársa lett verseivel unokaöcsének, Edvi Illés Pálnak, sőt a Hármas Kis Tükörnek is. Ilyen jeles és hírneves tanárnak és lelkésznek állított Torkos László emléket már az első versével is. Az Albumba különben a két korán elhalt bátyja, Torkos Antal és Sándor is irt verset és prózát „A halál hatalma“ és „A nemzet kincse“ címen. Michaelis Izidor mint jó keresztyént méltatta Turcsányit, Beyer János pedig mint Turcsányi utóda verses Epilógust irt az Albumhoz. Torkos László verse ez volt: Tanítónk iránti hála. Hálaérzet, szivünk szép erénye, Szent áldásod ah! mi szép, mi nagyi Te a léleknek legtisztább fénye S érző szivnek legszebb disze vagy. S valamint a napnak szép sugára Rejtett bimbót napvilágra hoz, Hogy a kicsiny bimbó nem sokára Gyönyörű virág lesz s illatoz: Úgy a szép és dicső hálaérzet, Szívünk mélyein ha áthata. Sok erényt ébreszt szívünkben, melyet Eltakart még rejtek fátyola. Bár ez érzet élne kebelünkben! Oh te napja sok erényeknek, Szállj alá az égből, szállj szivünkbe! Zengjünk hálát jóltevőinknek! S legnagyobb jóltevőink e földön Váljon kik, jó szüléink után? Kik dolgoznak mivelődésünkön, Kik vezetnek az erény utján ? Kik csepegtetik gyenge keblünkbe Szép tudományoknak hajlamát? Kik oltanak jót gyermeki szünkbe, S kik irtják ki a bűn maszlagát? Kik lelkűnknek fényes napsupári, Kik fakasztják lelkünk bimbaját? Mind ezek jó tanítók művei 1 Tanuló, hálát rebegjen szád! Társaim! ki volt nekünk napsugárunk, Elmebimbónk ki fakasztó fel, Hogy virágozzék lelki virágunk, Virágozzék s ne hervadjon el? Turcsányi e jóltevőnk mi nékünk Turcsányi, kit hű szivünk sirat, Ah ! mert már nem működik közöttünk, Teste nyugszik siket hant alatt. Ama lelket, a működő lelket Sir gyomra nem fogadhatta bé — Él az s látja minden lépteinket; Hála, szállj hozzá, az ég felé! Szállj hozzá! de ne csupán nyelvünkkel Zengjünk hálát bús hantja felett: Mutassuk erényink s tetteinkkel, Hintett magja hogy el nem veszett! Életünknek bájos tavaszában Ápoljuk lelküuk virágait, Ápoljuk, hogy éltünk hév nyarában Élvezhessük dús gyümölcseit! Éljenek szivünkben tanítási, Azok intézzék el életünk, Hogy tanítónk, bár a sirhant fedi, Mégis éljen s hasson közöttünk. Társaim! ha így teendűnk, akkor Tiszta lesz hálánk szent érzete; Nem leszen ő elfeledve akkor — Szép erényünk lesz emlékköve. A költői tehetség mély érzéssel, szép szavakkal bontakozik már már ebben az első versben is. Torkos László nagyszámú tisztelőinek bizonyára örömöt szerzünk a közlésével. És a három Torkos testvér jó tanítójáról is méltó dolog volt megemlékeznünk. Közli: D. Payr Sándor. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Törökország nyugati részén fekvő Adlyaman városka lakói majdnem mind világtalanok. A városkában mintegy hétezren laknak és ezek közül csak kétszázan látnak, a többiek majdnem mind elvesztették szemük világát. A borzasztó állapot oka a trachoma. Törökország régi vezetői semmit sem törődtek ezzel a szerencsétlen városkával, amely nemzedékről-nemzedékre szenvedte az irtózatos betegség minden pokoli gyötrelmét. Sem iskolája, sem kórháza nem volt. A lakosság nagy nehézségekkel, szörnyű fáradalmakkal tudott megművelni a földekből annyit, hogy magának és állatainak valami nyomorúságos tápláléka legyen. A városka mecsetjében napjában ötször imára gyűlt össze a lakosság, hogy Allah legyen irgalmas és segítsen rajtuk. Végre a mostani uralom tudomásul vette Adlyaman helyzetét és a gyors segítségre megtette a szükséges intézkedéseket. A KIÉ németországi Lnther-tanulmányútja. Napló. Közli: Tremmel Lajos tanító. Akik visszaemlékeznek a Keresztyén Ifjúsági Egyesület nagyszabású propagandájára, megállapíthatták, hogy ilyen nagyszabású és ily nagy anyagot felölelő tanulmányút már rég nem volt. Annak ellenére, hogy a tanulmányút minden tekintetben nagyszabásúnak Ígérkezett, legnagyobb meglepetésünkre mindössze csak 16-an jelentkeztek vezetőnkkel együtt. Ezúton leszögezem, hogy akiknek némikép is csak szándékukban volt jelentkezni és nem jöttek, nagyon sokat veszítettek. Mások meg talán inkább Rómába, a Riviérára, vagy fürdőhelyekre járnak, ahelyett, hogy a nagy reformátor születésének és életmunkájának helyét megkeresnék? Igazán kár! Ott nem fog a hitünk erősödni és a szellemünk emelkedni, a lelkünk üres marad és a hitünk szenved miatta. Már diákkoromban az volt a legfőbb vágyam, hogy Németországba mehessek és felkeressem azokat a helyeket, ahol Lutherünk született, élt és dolgozott. Ügy éreztem, hogy lelkem leghőbb vágya teljesült; mintha én is a szent városba indulnék, mint 1510-ben Luther. Ez az érzésem mindig jobban emelkedett és mindig jobban és jobban töltötte be a lelkemet, amint azokon a szent helyeken jártam és álltam, melyeken Ő járt és állott, küzködött és vívódott. Megkísérlem röviden leírni, amit láttám és kedves olvasóimat magammal vinni a szent magaslatok felé. 1930. július hó 12- szombat. Reggel 7 óra 30. indultunk a nyugati pályaudvarról. Bemutatkozások, ismerkedések, víg csevegés, boldog elindulás. Szobon utlevél- és vámvizsgálat. Egész sereg vámőr zaklat és vizsgál. Egyiknek a szeme megakad a kis piros-fehér-zöld szalagon, mellyel ismerkedő jelvényünk van átfogva. Erélyes, majdnem goromba hangon szólít fel bennünket, hogy adjuk át a szalagokat. Keserű kényszerrel megtesz- szük. Szebbnél-szebb tájak surrannak el szemeink előtt és mi mindig szomorúbbak leszünk, halk a beszédünk és fáj a szívünk. Hisz amit látunk, az mind a miénk — volt. Könnyes a szemünk. Itt már nem
