Harangszó, 1930
1930-09-07 / 36. szám
274 HARANOSZÖ. 1930. szeptember 7. útlevélre van szüksége, hogy ha megérkezik, csak annak ellenében nyílik meg annak kapuja. A Harangszó egyike ez útlevélnek, melynek ellenében nyílik föl számunkra, földi vándorútunk végén ama dicsőbb Hazának és az örök Városnak kapuja, melybe ha belépünk, akkor teljesedik édes Ídvezítőnk ama mondása: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják“. Ott leszen ama nagy boldogság megtalálva, amelyről mondja a nagy apostol Pál: „Szem nem látott, fül nem hallott, embernek még csak gondolatjába sem jöhet.“ Sőt többet is látunk, látjuk a megszámlálhatatlan sokaságot melyet senki meg nem számlálhat a sokaság miatt. És még többet látunk, meglátjuk ott azt, akinek elköltözése miatt most, ha úgy kell lenni szenvedünk a mi Mennyei Atyánk végzéséből. Akinek szent neve legyen áldott a szenvedésért is, mert a szenvedés az ő szent kezében, a legnagyobb eszköz, a mi üdvösségünkre. Miért járatom a Harangszót? Járatom e lapot, születésétől fogva, még pedig azért, mert kedves hitestársam az ev. egyháznak volt leánya, mig én az én ref. egyházamnak vagyok fia és közös megegyezés után, ez az ő nevében lett és még ma is, ugyancsak az ö neve alatt családi lapunk és az is marad mig élek. Az marad pépig azért, mert hozzá engem a hitvestársi szeretet nem a sírig, hanem örökre köt. Sőt összekötött minket ezenkívül még a hittestvéri szeretet is, mert mi éltünk egy pillanatában sem hittük és nem is tudtuk, hogy mi nem egy egyháznak vagyunk fiai vagy leányai. És most Istennek legyen hála, aki e hittestvéri szeretetet két nagynevű szolgájának csókjában for- rassztotta össze, elcsattant e csók, amelyről azt mondja a nagy apostol : „Köszöntsétek egymást szeretet csókjával.“ És ez összeforrott, hittestvéri szeretet lett az a gát, amelynek hivatása az, hogy feltartóztassa amaz áradatot, amely egykor már elborította az egész földet, de amelyet az Urnák két elküldött angyala visszaszorított az ő medrébe, ahol most igen háborog, minden áron ki akar törni. Legyen áldott az Úr, aki adta e szeretetben és e szeretet csókjában, ez erős gátat ellene. Mert ez a mi reménységünk és ebből nyilván látjuk, hogy az Úr velünk. És igy, mint amaz örökké ragyogó nevű férfiú, mi is elmondhatjuk, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. V. Varga András földmíves, R.-palota. Ref. prés. Adtaik a Haranaszö Mártására! | Horváth Sándor | 1840—1930. Paksi ev. gyülekezetünknek f. é. aug. 24-én nagy halottja volt. Az aggok között is agg lelkipásztora, Horváth Sándor, kiérdemült tolna- bar.-somogyi főesperes távozott, a minden halandók útján az élők s gyülekezete köréből, melynek 64 éven volt bölcs és hű vezetője. Törékenynek látszó, de valójában szinte törhetetlennek bizonyuló szervezetén, melyet 3 hónappal ezelőtt betegség lepett meg, úrrá lett az enyészet s halhatatlan lelke, mely nála szinte páratlan mértékben ura volt a testnek s megdicsőitette porsátorát, immár megtért Teremtőjéhez. Horváth Sándor halálával egy ritka élet utolsó akkordja csendült bele az örökkévalóságba. Ritka élet volt, éveinek számos voltánál fogva. A Mózes által az emberi élet véghatáraként megjelölt 80 esztendőt egy teljes évtizeddel élte túl. Kilencven esztendő jutott néki Istentől osztályrészül, oly páratlan egészséggel, hogy a kilencvenedik esztendő küszöbén hálatelten mondhatta el: „A tizedik évtized küszöbén állok s nem töltöttem annyi napot betegágyban, ahány évtizedet értem meg.“ Megérte a rendkívüli magas kort anélkül, hogy szellemi ereje vagy emlékezőtehetsége a Az Isten népei. Irta: dr. Schlitt Gyula. 20 Különben — folytatja Rudnai — tessék megnézni. Bármikor szívesen látjuk hivatalainkban. Köszönöm — hálálkodik Rainold — így becsületes engedelmükkel megismerem az önök boszorkányműhelyét. Holnap teszem tiszteletemet uraim. Ezzel elbúcsúzott. Rudnai s Sziklai megállapították maguk között, hogy ez a szakképzett hivatalnok még hasznára lehet a telepnek. A könyvelésben otthon van s ha becsületessége is megüti a mértéket, beválhat. Nem is árt, — mondja Rudnai — ha utódról gondoskodsz. Legyen, aki átveheti tölünk a vezetést, ha megválunk a teleptől.' Nem tudom — sóhajt fel Sziklai — meglátom-e még egyszer szülőhazámat ? Nincs értelme, hogy haza menjek. Nincs otthon senkim. Nem várnak már. Szüleim bizonyára nem élnek. Kihez menjek ? Otthon már mindenki idegen nekem. Legjobb nekem már, itt maradnom Béla. Arcán könnyek peregnek végig. Rudnai oda hajol szomorkodó társa fölé, megsimogatja fejét s iparkodik megvigasztalni : Azért nem egészen ez a helyzet barátom. Ahol én leszek, ott nem lehet tené- ked mindenki idegen. Ezt magad sem hiszed. Velem fogsz lakni, mint eddig is. Nem válunk meg egymástól. Vagy te kíséred koporsómat a temetőbe, vagy én a te koporsódat. Ha én megyek, akkor te is jössz. Nélküled csak félig mennék haza. Szívemnek egy darabját itt hagynám. S te magaddal vinnéd az enyémnek egy darabját — zokogja Sziklai. Azért megyünk együtt, — mondja Rudnai — nem téphetjük ketté szíveinket. Ha veled lehetek mindig, akkor én is megyek — súgja mosolyogva Sziklai. Egy fedél alatt fogunk lakni s egymás mellé fognak temetni — szepegi Rudnai. Egymásra borulnak, mint két jó testvér. így maradnak sokáig, míg megszólal Rudnai: Barátom, nekünk mennünk kell, még pedig minél előbb. Nyomomban van az a nő, ki elől már egyszer menekültem. Hanauerné ? — Kérdi csodálkozva Sziklai. Igen. Itt van a fürdőben s már felfedezett. Nyugtalan vagyok. Ez ne aggasszon Béla, Hanauerné elmegy s nyugalmad visszatér. Nem félek én. Nem, de tudom sajnálni azt a jólelkü nőt, mikor miattam szenvedni látom. Még egy szóval sem mondta, hogy szeret, de minden pillantása, egész magatartása mégis azt mondja. Ép a tisztesége nem engedi, hogy kinyilatkoztassa velem szemben táplált érzelmeit, de látom rajta, hogy a visszafojtott érzelem gyötri s emészti. Nagyon szenved. A részemről tapasztalt közöny fáj neki s nekem kötelességem kitérni előle, hogy ne sebezzem jó szívót. Elmegy s elfelejted — mondja könnyedén Sziklai. Emlékezz szavaimra, itt fog állandóan lakni a telepen. Nem üldöz szerelmével, de nekem elég látni azt, hogy egy szegény nő tehetetlen szenvedélyével szemben s gyötrődik. Nekem kell kitérni utjából, kit nem köt hozzá más érzelem, mint a hála, mert valóban megmentőm volt. Mennünk kell, mert mindennap csak súlyosbítja a helyzetet. Ne bánkódj jó barát! Megmondja az Isten, mit cselekedjél. Azért várd meg, Hanauerék itt maradnak-e ? Nem hinném — nyugtatja meg Sziklai Rudnait. Nekem mennem kell Sziklai — sóhajtja Rudnai — haza vágyom. A családomhoz akarok menni! S én veled megyek Béla. Rudnainak az éjjel boldog álma volt. Otthon volt családjánál. (Folyt. kOr.)
