Harangszó, 1930
1930-06-22 / 25. szám
196 HARANQSZO 1930 június 22 KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Tigina ukrán városka a Dnyeszter folyó partján fekszik Tiraspol várossal szemben. A hithű keresztény lakosság ki akarta nyitni a szék égegyházat, hogy betérhessen ájtatoskodni. A templomot ugyanis a szovjet hatóságok néhány nappal előbb bezárták. Ezért a szovjet hatóság géppuska tűzzel támadt a népre s irgalmatlanul lövette őket. Százan és százan akartak a folyón át Romániába menekülni, de ezeket is gépfegyvertuz várta, mielőtt még csónakokba szánhattak volna. Sokat összefogdostak s visszavitték őket Tiginába. Azt nem tudni, hogy hányán haltak meg a lövöldözés miatt. Mese az ajkai harangünnepélyröl. Irta : Novák Rezsőné. A faluban aludtak az emberek, mikor a mennyben az egyik angyal így szólt társaihoz : Jerünk jerünk a földre le Örüljön kis szívünk, Mert mi az Ajka lakóinak Ajándékot viszünk. Amerre járunk hull öröm. Emberek áldanak Mert drága kincs melyből adunk És annál több marad. Senki sem látta — mert mindenki aludt — a nagy fényességet az égen és senki sem tudta hogyan történt, hogy mikor reggel lett jóságot és szeretetet érzett szívében azok iránt is akiket gyűlölt, akiket sohasem szeretett. Az angyalok hintették el a szeretet virágait éjszaka, csendes, puha kézzel és mivel a sátán a jó mag közé elkésett vetni a konkolyt, a szeretet napja kikelt és nőtt és ettől az éjszakától kezdve minden megváltozott a faluban. Istennek is megtetszett az emberek jósága, az Úr Jézus áldást osztó kezeit többet nem, vette le a faluról. Úgy történt, hogy a falut megszerette Isten, hogy amikor evangélikus gyermekei harangot rendeltek, ezt a föliratot tetették rá: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, a földön békesség az embereknek.“ Mindenki átérezte Istennek adandó dicsőséget és Isten ezért adta az ő békességét az ő gyermekeinek. Aztán megjött a harang. A mezőn, a kis házak előtti kiskertekben épen kinyíltak a virágok. A lányok, asszonyok daloló jókedvvel szedték össze őket, koszorút fontak, csokrokat kötöttek és épen azon a napon, amikor az Úr Jézus mennybemenetelének ünnepére virradt a falu, ünneplő ruhában ünnepelő szívvel indultak el a gyermekek, a leányok, az ifjak, az asszonyok, a férfiak, az öregek sugárzó szemmel, szerető szívvel a falu állomására, a harang elé. A harang ott ült egy négy ökrös szekéren és szinte meghajolt a szeretet és örömfonta koszorúk súlya alatt. Akkor még néma volt. De amikor eljött onnan, ahol gyártották az az ember, aki mindig csak a drága harangok felszerelésével foglalkozik, a harang nagy méltósággal indult fel a toronyba, hogy az árva, kisebb harang méltó társévá lehessen Az emberek körül állták a csudát és dobogó szívvel várták, hogy megszólaljon az ő álmuk valóra vált kincse. És amikor tiszta lágy hangja elindult a szívek felé, könnyek jöttek a szemekbe és megteltek a szívek Istennek tartozó hálával és imádsággal, hogy ezt az áldást elnyerhette. Eddig a mese. A hivatalos felavatásra pünkösd II. ünnepén készült a gyülekezet. Diadal-kapu alatt leventék, tűzoltók sorfala között a presbiterek élén Novak Rezső lelkész üdvözölte Takács Elek esperest, akit még Csöbör Bözsi az iskolás gyermekek nevében, Kovács Ferenc pedig a leventék nevében köszöntött. Az esperes meghatódva válaszolt a meleg fogadtatásra, mely után az iskolások elénekelték : „Boldog örömnap derült ránk“ című koréit. A papiak, a templom virágba öltöztetve, mint az Isten országának kedves küszöbei álltak, hogy méltó keretet adjanak az ünnepélynek. Eljöttek: Ihász Mihály kertai, Hering János veszprémi lelkészek, Arnold A. bánya ve- zérigazgó és neje, Cekelius G. bánya igazgató, presbiter, v. Halászy Sándor üveg- gyári igazgató és neje, Jókay Ihász Miklós, kér. képviselő és neje, Somogyi Károlyné somlószőllősi lelkészné, hogy megjelenésükkel emeljék az ünnepély fényét. A templom zsúfolásig megtelt örvendezőkkel. És amikor fölcsendült az ének : „Jövel szent lélek Úristen“, mintha a pünkösdi Szentlélek ihletése érintette volna a szíveket, a szent ünnep áldó fénye ragyogott az arcokon. Takács E. esperes Jel. k. III. 6. v. alapján tartotta avató beszédét, mely feledhetetlen nyomokat hagy a gyülekezet lelkében. Oltári szolgálatot Hering J. és Ihász Mihály végeztek. Az ünnepélyt dísz- közgyűlés követte a templomban, amelyen az espereslátogató kérdések és feleletek után Novák R lelkész ismertette a harang történetét, mely önkéntes ércsúly felajánlásokkal jött létre, majd a gyülekezet bel- missziói fejlődéséről tett jelentés után az egyhm. elnöksége dicséretre méltatta a nőegylet fáradhatatlan vezetőségét: Somogyi Zsigmondné elnököt, Óvády Dénesné pénztárost, Horváth Józsefné alelnököt és özv. Pintér Sándorné jegyzőt, kik az egyházi életben élő ható tényezőivé váltak a gyülekezetnek és akik gyűjtő munkájukkal hozták össze az 560 kg.-os harangot. A soproni Seltenhoffer cég dicséretre méltó kiállításban küldte meg a harangot és szerelte föl kifogástalanul. Az egyh. ünnepélyt díszebéd követte a lelkészlakon, melyen kb. 26 személy vett részt. — Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, mindezekért az örömökért és áldást osztó sze- retetért. Az ő békessége legyen jutalma az evang. egyház eme élő gyülekezetének I lyen alvó óriás, mikor megzavarják álmában. Megmozdul Rudnai lelkivilága is. Közben vastag sötétség ereszkedik alá a tájra s eltünteti Rudnai szeme elől a világot. Nem lát, csak hallja a nekibőszült világ háborgását s érzi a maga vergődő semmiségét. Megdördül az ég, mintha le akarna szakadni boltja, hogy összezúzzon a földön minden vétket, minden hitványságot. Körös-körül csattog a lég. Recseg, ropog, mintha eresztékeiben mozdulna a mindenség. Síró nyöszörgés tölti be az űrt, mintha az elkárhozottak lelke vijjogna fent, a magasban. Itt a vihar. Egy szélhullám vágódik a barlangba. Rudnai megremeg.- Reszket minden porcikája. Megbomlott a világ. Egy búgó örvény lett a levegő, kavarog. Szakadatlan moraj tombol mindenütt a földtől fel az égig. A száguldó orkán homokhegyet vesz szárnyaira és sisteregve ragadja magával a sziklák felett. Rudnai a földre veti magát s imádkozik. Nem tudja meddig. Mire megbéktilt szívvel Rudnai talpra állt, lecsendesedett kint a természet is. A hold bágyadt fénye Rudnai kisirt szemei előtt ezüstbe vonta a sivatagot. Mély csend. Egyszerre egy távoli sikoly hasit át a levegőn. Ez vészkiáltás. Rudnai fegyvere után kap s rohan a hang irányában. A futó homok maga alá temetett egy embert. Csak a feje látszik. Már alig nyög. Szerszám hiányában lassan ment a szerencsétlen ember kiszabadítása. Mégis sikerült. Különösebb baj nem történt s Rudnai támogatása mellett szerencsésen elérték a barlangot. Hamarosan összemelegedtek. A magány, a veszély közel hozza egymáshoz az embereket. Megtudták egymástól, mi járatban vannak. A szerencsétlenül járt is az aranymezők felé igyekezett. Honnét jött s ki ember fia ? Arról mindegyik hallgatott. Ez nem érdekelte egyiket sem. Elég nékik, hogy német nyelven megértik egymást. Az idegen örült, hogy megmenekült a halálból, Rudnai pedig azért örült, hogy tudott valakin segíteni. Kora reggel jól szemébe néztek egymásnak, hogy lássa mindegyik, kivel hozta össze a sors a borzalmas éjszakán. Mindegyiken kiszőrösödött arc a szenvedés mély rovásaival. Közös a terv: vagyont szerezni, közös a cél: hazamenni. Jókedvűen kelnek útra. A délkeletnek forduló patak adja az útirányt, arra, merre a hegyek kéklenek. Elhatározzák, hogy közösen fognak dolgozni s nem állnak senkinek szolgálatába. A szerzeményt testvériesen megosztják. A patakban egyre több arany mutatkozik s gyakran napokat töltenek el a szedéssel. A hegyek között egy alkalmasnak látszó helyen megállapodnak. Építettek egy kunyhót s csakhamar otthon érzik magukat. Eledelről nem nagyon kellett gondoskodni. Fejük felett lógott a kókuszdió, a datolya, a gránátalma. Az erdőben pedig százféle vad tanyázott. Minden idejüket az aranyszedésnek szentelték. De belátták, hogy eszközökkel hamarább érnének célt. A földnek mélyebb rétegeiben több lesz az arany, mint a felszínen. Elhatározták, hogy eszközök után fognak nézni. A hegyeken túl emberlakta vidéket véltek látni, azt felkeresik. Kis telepüket nem akarták egyedül hagyni s így Rudnai maga vágott az útnak. Most látta, hogy közvetlen közelükben emberek laknak. Az első hegyláncon túl néger faluba jutott. Csak félve mert közeledni a faluhoz, mert az öreg négernek szavai jutottak eszébe, hogy emberevők lakják ezt a vidéket. Nem akart hinni szemének. Rendes, tiszta, hely s feltűnt neki, hogy a lakósság általában ruhákban jár. Ezek nem lehetnek négerek, ő másnak ismeri őket. Már távolról köszöntik, köréje sereglenek s kérdezik mi járatban van. Eleinte rosszul érzi magát, amint köréje tömörülnek, de csak hamar meg-
