Harangszó, 1929

1929-01-01 / 1. szám

1929. január 1.

HARANGSZO.

3

Socialis gondolkozás.

Irta: nagymegyeri vitéz Raics Károly ny. altábornagy,

a m. kir. honvédség protestáns katonai egyházszervezetének főgondnoka.

A technikának rohamos fejlődése az utolsó évtizedekben óriási eltolódásokat idézett elő különösen az anyagiak terén. A dúsgazdagok és a földhöz ragadt szegények nagy tömegei között a meghatározott, állandó jövedelemmel bírók és a napi keresményükön tengődő társadalmi osztályok a maguk pontosan kimért életbeosztásuk szerint élik napjaikat. A munkának és az anyagi javaknak az a szembetűnő aránytalansága a gondolkodó elméket már régen foglalkoztatja abban az irányban, hogy a folyton növekedő elégedetlenséget méltányos alapon megszüntesse.

Ez a munka eddig — legalább is az evangélikus egyház részéről — meglehetősen szenvedőleges résztvétel mellett folyt. Azt nem állíthatom, hogy teljes érdektelenséget, vagy még inkább érzéketlenséget árult volna el az életnek eme felette fontos és jellegzetes jelensége iránt, hiszen az egyház ama hivatott fiai templomi prédikációik és egyéb alkalmi beszédeikben elméletileg több-kevesebb sikerrel rámutattak a helyzet fokozatos elfajulására és tarthatatlanságára. Az elméleti magyarázat, vagy segítség azonban, — még ha az a Szenirás alapján történik is — nem sokat

volt, s hogy abban a könyvben, melynek — szerintetek — hatása alatt állok, nincs semmi több, mint amire azon a vendéglátó estén ti mindnyájan poharat ürítettetek. Ne tegyetek hát úgy, mint azok, akikről másik könyvemben ma reggel olvastam, hogy ékesítik a próféták, de azok fiait megköveznék.

— Amit most mondtál, azt nem értem. De azt tudom, hogy apánkat is azzal vetted le a lábáról, hogy végül erre a po- hárkoccintásra hivatkoztál. De próbálj csak még egyszer erre hivatkozni I Elvégre akármilyen nagy ember tanítja, tönkre csak nem mehetünk miatta. És hogy koccintottunk reá ? ? Azt csak senki nem képzelheti, hogy mi a saját tönkretételünkre koccintsunk 1

— A „látások“ senkit nem tehetnek tönkre. Elvek igen. Mert azok nagyon szűk látókörre vannak szabva. A látások azonban az Isten szemeiből valók s ö dolgozó mécsesül adja embereinek a világ sötétjében. Az elvek sokszor kerékkötők s sírkőként ülnek egy ember felett. A látások szárnyakat adnak, s megszabadítanak az önzés kinzó fogdáiból. Elveket emberek maguk választhatnak és szabhatnak saját formáikra tetszésük szerint. A látások úgy kényszeríttetnek ránk ellenállhatatlan erők

használ, ha a gyomor korog, a hideg pedig testünket dermeszti. Csak a szilárd hit talál tartós vigasztalást és megnyugvást benne, míg az átlagos hitü nagy többségre, a csak vízzel, de nem Szentlélekkel megkeresztelt keresztyének nagy tömegére az a prédikáció csak a templomban eltöltött ideig van némi hatással. Ezek a lelkűkben érzett különösebb szükség nélkül, tehát pusztán szokásból keresik fel a templomot. Vallásuk hitelvei alig vannak hatással reájuk, amin kevésbé lehet csodálkozni, hiszen azok nem hasonultak át lelkűkben annyira, hogy a gyakorlati élet küzdelmei között nékik támasztékul szolgálhatnának. Mindebből az következik, hogy az egyház és az élet között tátongó űr mindig nagyobb lesz ahelyett, hogy a hitelveknek az életbe gyakorlati bevitele révén ez az űr elenyésznék és ily módon az élet a lelki megelégedés és az anyagi boldogulás kettős, gazdag tárházává változnék.

Tagadhatatlan, hogy az egyház működésének a gyakorlati élettel kapcsolatban fennálló eme hiányait legelőször a róm. kath. egyház (dr. Prohászka) ismerte fel, mely azóta szívós következetességgel, eséllyel és fegyelmezettséggel fáradozik a- zon, hogy a krisztusi eszmékkel telített szociális gondolkozást hívei körében általánossá téve, azokat az Anyaszentegyházhoz annál szilárdabban ragaszkodókká tegye. Hiába! az ember, különösen pedig

benső, szent kényszerével. Aki a látásnak nem engedelmeskedik, annak nem lehet nyugodt a lelkiismereie. Aki látásainak ellenére él, az van igazán tönkretéve. Emlékezz csak I Miket láttatott velünk egy benső erő, amikor a gyárban idegen munka folyt s ott lógott rajt a vörös zászló. Mit beszélt akkor, emlékszel, mikor együtt néztük, a gyárkémény füstjét ? Hogy fogadtuk ! Gsak még egyszer kaphassuk vissza, máskép fogunk sáfárkodni abban.

— Igazén, nagyon tapintatlan vagy! Hogy lehet az embernek szemére vetni, amit gyenge óráiban mondott ? Nem vagyunk a gyerekszobában. Hát azok nem élték át a vörös uralmat, akik beállították a nyolc kohó felét, akik el akarják bocsátani Viktort ? 1

— Az az ő dolguk.

— Az meg a mienk, hogy megrendeljük s itt álljanak dologtalan a nagy gépek ??

— Nyugodj, édesem. Meg lesz minden, Bmi kell. Csak akinek van, az engedelmeskedjék a látásoknak.

— Milyen homályosan beszélsz már megint! „Akinek van 1“ Nem szeretem az elveket. De úgy látszik, még gyűlöletesebbé teszed előttem a „látásokat.“ Hogy rosszabbat is ne mondjak, — megyek. (Folyt, köv.)

a magyar nem szeret éhezni és fázni. És ha érzi, hogy vallásának hitelveiből folyóan az erősebbek a gyengék támogatására összefognak, ha részükre oly szeretetintéz- ményeket létesítenek, melyekben ezek érdekeik védelmével találkoznak, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy a róluk gondoskodás felemelő tudatában nemcsak hitükhöz lesznek ragaszkodóbbakká, hanem bennük a szeretet sugalta összetartozási érzék is szorosabbra fűződik. Ez az a bizonyos evangélikus öntudat, melyre sokszor megérdemelve, sokszor pedig érde- metlenül, de mindig mellveregetve szeretünk hivatkozni. Az idő azonban, nem várva be azt, hogy kihasználjuk, elrohan felettünk. Véleményem szerint a lelkészképzés körül van a baj egyik főoka, mert hiányzik belőlük többek között a megfelelő szociális érzék, mely a társadalmi bajok és azok okainak idejekoráni felfedezéséből és megszüntetéséből áll. Védekezésünkre azt szeretjük ilyenkor mondani, hogy minden ilyen szándék megvalósításához anyagiakra van szükség, ami pedig — szegény egyház lévén — nekünk nincs meg. Ez azonban csak féligazság, mert ha az evangélikus társadalom a szükséges anyagiaknál is több önzetlenséget és önmegtartóztatást fejtene ki, a kérdés máris meg van oldva. Evvel pedig első sorban arra céloztam, hogy megfelelő ön fegyelmezéssel bizonyos feleslegeseknek látszó kényelmekről, vagy ha úgy tetszik, rossz szokásokról — legalább részben — mondjunk le. Én most a dohányzásról és a szesznek bármilyen formában élvezetéről hetenként, kéthetenkét vagy hónaponként egy napon leendő lemondására gondoltam.

Úgy kepzelem, hogy ez az önzetlen és önfegyelmezettségre valló eljárás óriási tekintélyt kölcsönözne az egyháznak, ami csak természetes következése lenne hívei ama jellemerősségének, mely a hitelvekből, főként pedig azoknak a megváltozott idők szükségleteihez alkalmazkodásából eredő önfegyelmezettség és önzetlenség ilyen krisztusi példáját tudja szolgáltatni. Könnyen elképzelhetjük, hogy a lemondásnak ez a számba alig vehető mértéke mit jelent erkölcsiekben és anyagiakban. Ne becsüljük le annak horderejét egy meggondolatlan kézlegyintéssel.