Harangszó, 1929
1929-01-06 / 2. szám
1929. január 6. HARANQSZÖ, 11 technikai ügyesség pókháló-takarójóval tud takarózni és ennek köszönheti, hogy még nem került a közszemérem többi bűnöseivel rendőrbiró elé. Azonban nem a táncot illeti az Ítélet, hanem a táncolás azon módját, amelyet ma divatba hoztak; nem is a külföldről betelepített táncokat (bár hazafias szempontból erről is lehetne szólani), hanem azt a lelki Ízléstelenséget és erkölcsi eltompulást, amelyek ijesztően nyújtogatják karjaikat ma már a falu osztatlan lelkületű népe felé is. És ez a visszaesés mindaddig fog tartani, amig a táncot nem magáért a táncért kedvelik, amíg a táncban bent lesz az érzéki élvezet bűnös gondolata. Nem azon fordul meg a tánc kérdésének megítélése, hogy mit táncolnak, hanem hogy milyen lélekkel s indulattal táncolják és hogy milyen módon táncolják. Micsoda mélység és igazság buzog elő az Írás szavaiból: „Minden szabad nékem, de nem minden hasznos és nem minden épít.“ (1. Kor. 10.22.) A tudós. Egy hitetlen „tudós“ járt szerte az országban s hirdette az ő nagyszerű, modern bölcse- ségét, hogy ma már csak azt hisz- szük, amit látunk; nem vagyunk olyan együgyüek, hogy a vallás szavára elhigyjük, amit nem láthatunk — és így tovább. Előadás végén vitára hívta fet a közönséget. A hátsó padsorból egy öreg anyóka állott fel szólásra és így kezdte : „ön azt hiszi csak, amit lát?" „Igen, természetesen“, volt a válasz. „Látta már valaha az eszét?“ „Nem, — de" .......De nem is hiszi, hogy volna, — no én sem" — fejezte be rövid mondókáját a nénike’ k. oy. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Panama köztársaság törvény- javaslatot fogadott el, amelynek értelmében a köztársaság területén senki sem köthet addig házasságot, amig orvosi bizonyítványt nem nyújt be az illetékes hatóságnak arról, hogy ő teljesen egészséges s alkalmas arra, hogy házasságot kössön. A törvényjavaslat mellett főképpen a nők agitáltak. A közegészségügyi niszter nagy beszédben ajánlotta a javaslat elfogadását. — Ha törvényerőre emelkedik ez a javaslat — úgymond — bizonyos, hogy egy jobb generációt nevelhetünk fel. Különösen a férfiak betegsége számtalan családot fertőzött meg. A képviselők többsége a javaslat mellett foglalt állást. Ellene főképpen a katholikus papok emeltek szót még pedig etikai szempontból. — A házasság és a családi tűzhely — argumentáltak — oly szent, hogy nem szabad az embernek ilyen mélyen belenyúlni. Ennek ellenére a javaslatból törvény lett. szigeten“ nézik a régi csárdás kedves figuráit, a régi keringőt, vagy pedig az udvaron és a folyosón cigarettázzák végig az időt, míg a régi táncra szól a zene. De ha a schymmy, java, uen step, fox trott vagy tangó kerül sorra, mint az őrültek rohannak végig a széles termeken s nemcsak lábujjhegyen, hanem térdeikkel, sőt egész testükkel is táncolnak. Igaz ugyan, hogy a tánc leg- jellemibb vonatkozásában a test plasztikus mozgása, amely a szép érzelmeknek, a nemes indulatoknak hű képe és bizonyos szempontból szép jelleme, esztétikai értékű cselekvésre utal, vagy legalább is ilyet sejtet velünk, de másfelől igaz az is, hogy a táncnak ezen legelemibb vonatkozását ma már kizárólag esztétikai ruházatba öltöztetik s feledik, hogy abban erkölcsi vonások vannak. Ma a táncot legtöbb- nyire csak testmozgásnak tekintik, vagyis eszközi és anyagi oldalát látják és alig gondolnak arra, hogy a tánc lényege: a lélek szép tulajdonságainak ábrázolása. Kinevezték művészetté, elválasztották a költészettől és kitörölték belőle azt a lényegalkotó erkölcsi vonást, amely az embert művésszé,’cselekvéseit pedig művészetté teszik. Kihullott belőle jórészt a hazafiság, az embertisztelet és emberbecsülés, az öröm és fájdalom szép alakban megjelenő magasztos eszméje. Az anyagiságba és az érzékiségbe való becsúszás az oka annak, hogy a legtöbb modern’tánc ma csak a azonban nagyon féken tartotla a nyelvét. A mosolyt nem gyűrte magába, de a gondolatot annál mélyebbre . . . — Azt gondoltam, ma Te fogsz beszélni, én csak hallgatni és hallgatni akartam. S most megint szerepet cseréltünk. De igazán, nálad az ember mindig el lehet készülve a legnagyobb meglepetésre. Most az egyszer azonban én leplek meg. — Gábor 1 — szólt kis vártatva az asz- szony, miközben szemét mélyen lesütötte. — Már régóta hordok a szívemben valamit. Téged egészen hatalmába kerített egy más lélek. Mióta külföldi ufadról megjöttél, mióta az a könyv került a házunkba s mióta szorosabb barátságot kötöttél a mi fiatal papunkkal . . . Látszott, hogy igen nehéz volt neki kimondani. Mintahogy az szokott lenni két embernél, akik hosszú időn keresztül éltek egymás mellett anélkül, hogy egymás lelki életébe beleszóltak volna. A világ minden kincséért sem tudott volna most belenézni a férje szemébe. Pedig őt nem lepte meg a dolog I Érezte már egy idő óta, hogy valami ki fog robbanni. S most ki is robbant. — Gábor 1 Mi mindjobban kezdünk elveszíteni téged. Elveszít a család, elveszít a gyár, elveszítlek én, el a . . . „A gyermekekI“ — Ezt akarta mondani. De nem mondhatta mégsem. Hisz a gyermekek azóta kapták vissza apjukat, mióta nem jár annyit a klubbal És ez összefüggésben volt mindahárom dologgal : a külföldi úttal, a könyvvel, meg a fiatal pappal. Az asszony egészen elérzékenyült. Valamikor Dömölky Gábor sem bírta volna ki anélkül. Azt hallani, hogy valaki számára ő elveszett, egyike a legmegenged- hetetlenebb dolgoknak, ő, aki inkább mindenkinek a tetszésére óhajtott tenni, amint csak lehetett 1 — Igen örülök, Édesem, hogy végre erről beszélhetünk. Hogy nagy változások mentek végbe bennem, — az kétségtelen. Azt is helyesen állapítottad meg, hogy ez mikkel és kikkel van összefüggésben. Külföldi utam tényleg nagy hatással volt. Amikor Németországnak egyik miniszterét hallottam beszélni Jézus Krisztusról, mint az életünk feletti legnagyobb és legnélkülözhetetlenebb hatalomról s azután hallottam ugyanott e nagy Hatalomhoz imádkozni, — megláttam, hogy nekem nem a gépekre vonatkozó ismereteimet kell legjobban kiegészítenem. Nem a közgazda sági kérdéseket legfőbb tanulmány tárgyává tennem, hanem — a szívet. Mert a kazánok mellett is nagy fontossággal bir a szív, mert onnét indul ki minden élet 1 — Elet ? — szólt közbe az asszony. — Hiszen épen az hogy elveszteted minden érzékedet az élettel szemben. — Ez tévedés. Épúgy, mint tévedés az, hogy engem elvesztettetek. Én úgy érzem, hogv épen most vágyó* igazán a tiétek. Eddig nem sok hasznod lehetett abból, hogy a férjed vagyok. Apámnak sem abból, hogy a fia vagyok s gyermekeimnek sem abból, hogy az apjuk vagyok. — Látod, mennyire igaza van apának ! Olyan vagy te, mintha nem is azon a földön élnél, mint mi. Egészen fejtetőre állítod a dolgokat. Hogy most több hasznunk lenne belőled, mint eddig ? Ha többet nem mondanál, csak ennyit, — már ezzel egészen ki mondod magadról az Ítéletet. — Várj csak, Édesem 1 Van egy latin közmondás, amelynek az utóbbi időben igen sok hasznát vettem. Magyarul így hangzanék : „Aki jól megtudta különböztetni a dolgokat, az nyerhet betekintést igazán azok lényegébe.“
