Harangszó, 1928
1928-07-08 / 28. szám
XIX. évfolyam. 28. szám. Alapított« KAPI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonoa : a Dnnántüll Lnlüer-Szövetséű. ki OrHzá^oN Lutlier-Szöret* né«- lilrataloH lapja. Kéziratok, előfizetési díjak és reklamációk a HARANGSZÓ szerkesztőkiadóhivatalának Szentgotth&rdra (Vasvm.) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkéss és tanító. Megjelenik mindég vasárnap. Én Jézusom, adj hű szívet, Hogy legyek mindvégig híved. StarkmU-kUdőhlratal: SZENTOOTTHÄRD. Vas vármegye. FlókkUdóhtmU) i .Luthsr-Társuág’ kSnyr- kereskediaa Budapest, vm., Szentkirályl-u. 51/a. Á „HAIIANGHZO“ előfizetési ára negyedévre 1 P 28 f. Félévre 2 P 40 f. Csoportos küldéssel 10“/o-oe kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 00 fill. A szabadulás útja. Lukács ev. 15.20. „És a tékozló fiú felkelvén, elméne az ő atyjához." M inden keresztyénnek azt az utat kell megjárni, amely a tékozló fiút hazavezette az atyai hajlékba, Hiszen mi mindannyian tékozló- fiak vagyunk, bűnben és nyomorúságban vergődünk. A szabadulásnak csak egy útja van: az őszinte, mély, igaz bűnbánat. Első lépés gyanánt be kell ismerni, meg kell látni bűneink sokaságát és ennek rettenetes következményét : vergődésünket, nyomorúságunkat. Be kell ismerni, hogy az a mi legnagyobb szerencsétlenségünk, hogy elszakadtunk Istentől, szembeszálltunk mennyei Atyánkkal . . . ennek a bűnnek zsoldja pedig a halál! Adjunk hálát Istennek, ha már eljutottunk odáig, hogy érezzük, bánjuk, siratjuk bűneinket, mert ez már az ő drága kegyelmének bizonysága; áldjuk őt, ha már nem tudunk tréfálózni, nevetni, komolyság nélkül beszélni a bűnről, hisz akkor már lehet reménységünk, hogy a szabadulás útján haza találunkI... A bűnbánat útján a második lépés az, hogy akarjunk is valamit cselekedni! Megszabadulni bűneinktől, mindent beismerni, megvallani menyei Atyánk előtt!... A tékozló fiú így kiáltott fel: „Elmegyek az én Atyámhoz!“ . . . Nékünk sem lesz addig nyugodalmunk, nem lesz békességünk, míg meg nem látjuk újra a mi Atyánknak orcáját, és meg nem gyónjuk neki mindazt, ami szívünket nyomja és nyugtalanítja! ... öt szomo- rítottuk meg minden mi bűneinkkel, őt, a kegyelmes, szent Istent, azért menekülünk hozzá kegyelmének oltalma alá. Ha kell elszenvedjük mindazt, amit megérdemeltünk: a büntetést, a megalázást, csak a mi Atyánk kegyelmét nyerjük meg, csak békességünk legyen a mi Istenünkkel . . . Felkelvén, elmegyek az én Atyámhoz! A harmadik lépés pedig az legyen, hogy meg is cselekedjük azt, amit szívünkben elhatároztunk, valóban keljünk fel és menjünk, térjünk vissza a mi Atyánkhoz. „Aki hozzám jő, azt el nem vetem magamtól! “ — ezt mondja az Ur. „Oh nagy Isten, sok a vétkem, Irgalmadat keresem. Halld meg esdő fohászomat És bocsáss meg énnekem. Oh, ne űzz el orcád elől. Hittel jövök én eléd, Bánatomban te vagy Isten. Az egyetlen menedék. Kérlek velem ne szállj perbe, Atyám, örök irgalom I Szüntelenül vádol lelkem És a bűnnek terhe nyom. Ám fenyíts meg, elismerem. Méltán ér a büntetés; Oh de Atyám elégeld meg. Szűnjék már e szenvedés." Ámen * Világos fejű, acélos akaratú vezetőkre van szükségünk. D. dr. Pröhle Károly egyetemi dékán beszéde a soproni theológus Otthon alapkőletételi ünnepén. világháború katasztrófája olyan mélyreható válságba sodorta bele a mi nemzedékünket, mely egész szellemi életünk végső alapjait rendítette meg. Az egész emberiség sorsa, jövendője, történeti életének értelme, célja vált a mai nemzedék szemében egy óriási kérdőjellé. Miként a sziklára láncolt Prometheus veséjét a sas, úgy dúlja ma népek és milliók lelkét, a magyar lelket is a pesszimizmus fekete madara, a jövendő felől való kétségbeesés gyötrő érzése. De az emberi léleknek a legmélyén mégis van egy sejtelem, van egy érzés, van egy vágy, melyet semriliféle balsors, semmiféle pesszimizmus teljesen kiirtani nem tud, — és ez a kiirthatatlan sejtelemszerü érzés egy jobb jövendőnek vágya és reménye. Innen származnak száz és ezerféle változatban azok a tervek, azok a törekvések, programok, utópiák, melyek mindegyikének végső célja egy jobb jövendő felépítése. De bármily különbözők legyenek is azok az utak, amelyeken manapság a jobb jövőt keresik, én úgy látom, hogy különösen két pontban egyre általánossabbá válik a megegyezés. Az egyik az, hogy a jobb jövendő nem hullhat ölünkbe csak úgy könnyű szerrel mint a sorsnak vagy a Gondviselésnek ingyen ajándéka, hanem hogy a jobb jövendőre egy új nemzedéket kell nevelnünk, minélfogva a jobb jövő kérdése kitűnő értelemben az embernevelés kérdésévé válik. Nemcsak az egyesekre, hanem a népekre is áll Arany Jánosunk gyönyörű szava: Nincsen olyan puszta Ínség. Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányi ne lelne. Az a tenyérnyi zöld virány, mely ennek a pusztában vándorló
