Harangszó, 1928
1928-06-03 / 23. szám
1928. június 3 HARANQSZÖ 179 Kupi Jiéla püspök és felesége, szül. Hegedűs Katalin. nossy Gábor országgyűlési képviselő, a gyülekezet felügyelője mondotta el üdvözlő beszédét, amelyben kifejezésre juttatta azt, hogy ez az ünnep a .gyülekezet ünnepe. Mindnyájunknak szíve összecsendül egy imádságban, amellyel áldást és kegyelmet kérünk a minden kegyelem örökkévaló Istenétől azoknak fejére, akiket szeretünk. Beszédjének végén átadta a gyülekezet ajándékát, egy huszonöt levélből álló ezüst koszorút azzal az óhajtással : bárha megengedné a jó Isten, hogy újabb 25 év után szeretetünk aranykoszorúját adhatnánk át. Kapi püspök hosszabb beszédben válaszolt. Megköszönte a gyülekezetnek, hogy eljött és a maga ünnepévé tette ezt a napot. Elmondotta, hogy ez az ünnep is annak a nagy Isteni kegyelemnek a bizonyságtevője, amely 25 esztendő vándorutján velük volt és őket megtartotta. Áldja a jó Istent azokért a napokért és esztendőkért, amelyek elmullottak és amelyekben sokkal több volt az örömük, mint a bánatuk, sokkal nagyobb volt a boldogságuk, mint amekkorát megérdemeltek. Gyönyörű beszéde valóságos himnusza volt a boldog családi életnek. Isten hívja az Tornyayné már ott feküdt ájuttan a pim- lagon ... szegény szenvedő asszony görcsökben vonaglott s Katinka könnyes szemmel élesztgette hervadó édesanyját... Borzasztó érzés szállt szivébe... kezdte gyűlölni az életet, most neki csak bánatot, boldogtalanságot adott... végre édesanyja felnyitotta törődött, szelíd szemeit s azt kérdezte, hogy álom vo!t-e minden ami történt vagy való? — Va’ó volt ez mind édes jó ányám, de ne sirj, ne csüggedj, bizzunk az Istenben, ő majd megsegít. De hiába volt a vigasztaló szó, a remegő, szenvedő anya lelke már nem tudott hinni... Neki örömet sohasem adott az élet, ő egész életén át a tövisek útját járta, érezte, tudta, hogy mi a boldogtalanság, nem akarta, hogy leánya is ilyen boldogtalan legyen. Vergődő szivével, lázálmokat látott, törékeny teste folyton hervadt s alig telt el két hét, összetört testtel és lélekkel ágynak esett... És a szenvedés keresztje vitte őt a vértanuság felé. -. Már fonta a halál, a boldogtalanság mirtuskoszorúját homloka köré. Tornyay ridag szemmel nézte felesége betegségét s talán titkon örült is annak, hogy megszabadul tőle s így nem lesz, aki lányát szerinte titokban bujtogatja 8 igy könnyebben elérheti célját... az akaratos lányt megtörheti, bár őt szereti kőszivének parányi érzésével, de mindegy, nem enged, meg kell lenni annak, amit elhatározott! S mint virág az őszben, hervadott hófehér liliommá Katinka is, ami lelkében édes ábránd volt, mind köddé vált, ami szépség felcsillant számára a jövőben, mind sötétté lett —, benne is a reménytelenség élt immár... vérzett a szive, ha nagybeteg édesanyjára nézett s ott ápolta azt hűséges, jóságos leikével, vigasztalta szavaival éjjel- napnal, hosszas, álmatlan órákon át... Tudta azt, hogyha édesanyja meghal, egyedül marad e házban árva leikével, tudta, hogy atyja nem lesz irgalommal hozzál És hányszor virradt arra, hogy könnye hullik párnájára és kivánta, inkább haljon meg ő is, mintsem eltemesse életét örökre. Bártfaynak címzett levélke áll az asztalán, utolsó reménye volt ő, szive lemondó érzésével írta: „Bártfay I Számomra már csak koporsó az élet. Imádkozzon szenvedő, beteg anyámért és értem 1“ S másnap jött a válasz. — „Katinka! Vannak az életben sokkal szerencsétlenebb, nyomorult sorsú emberek és mégis harcolnak a létért. Legyen erős, kitartó, ne veszítse el a reményt, Isten velünk van. A megpróbáltatások után napsugár jön élete egére. Drága, jólelkü édesanyjáért és magáért mindenkor imádkozom 1“ És a válasz után megnyugodott, szive megerősödött s elhatározta, hogyha bármi is történik, e harcban helyén lesz a szive s nem engedi boldogságát eltemetni 1 ... Az édesanya sorsa válságosra fordult, a törékeny test nem birta az Iszonyú testi és lelki betegséget... az orvosok lemondtak róla és mindennap várták a halált ... Szegény asszony ott az ágyon, miciodr kínokat élhetett át, félve, tudva az ő egyetlen, kedves leánya helyzetét... Egyik e3te... arca megszelídült és Bártfayt kívánta, hogy eljöjjön s az Úr testét és vérét utoljára adja át neki, aki úgyis megtér a Mindenek Urához. És Bártfay rögtön ment is, nehéz szivvel lépett át az ódon vaskapun, szorongó lélekkel ment fel a lépcsőkön s nyitott be halkan a beteg szobájába. Nem volt ott más, csak a vonagló édesanya s könnyes szemmel zokogó leánya. (Folyt, kör)
