Harangszó, 1927
1927-10-16 / 42. szám
1927 október 16 HARANQSZÖ. 363 hagyni egyszer. Lehet, hogy egy év múlva, Lehet, hogy már holnap! És ha itt kell hagyni a földi jót, amire minden gondunkat fordítottuk, ha elpusztul a test, amelyet mindenek fölött szerettünk : mi lesz a gondozatlanul maradt, elsatnyult lélekkel ? Az nem hal meg, hanem olyan lesz, mint a kis tehetetlen gyermek, kit gondatlan, rosszlelkü anya elhagy magától az útszélen s rábízza a véletlenre, arravetődő járókelők könyörületére. Remegve, dideregve, gyámoltalanul fog bolyongni az elsatnyult, gondozatlan lélek az Örökkévalóság utain s amit itt, „csak homályosan, mintegy tükör által látott“, azt ott-világosan megérti: „aki vet a testnek, a testből arat örök veszedelmet.“ Óh könyörülő Szeretet, karold fel az elhanyagolt, gondozatlan lelkeket, mikor szörnyű elhagyatott- ságukban bizonytalanul imbolyog- nak az Örökkévalóság utain ! Csak a te véghetetlen kegyelmed, mely az Űr Jézus Krisztúsban lett nyilvánvalóvá, segíthet az ő nagy nyomorúságukon! Az új évnegyed alkalmából kérjük a negyedévre szóló előfizetési dijaknak, nemkülönben, akik hátralékban vannak, a hátralékos előfizetési dijaknak sürgős beküldését. nap alatt oly nyomorékká teszik, hogy az még nyitott ajtók melleit sem tudna elmenekülni, annyira tehetetlenné lesz. Hát most csak az a kérdés, megkínozták-e már öcsédet? Ha igen, akkor kár minden lépésért. Az akkor már mozdulni sem bir a maga erejéből. Paláslhy odafordult Radványszkyhoz. — Hallottál valami hírt Gáborról? Radványszky kérdőleg nézett Etelkára. Etelka elértette a néma kérdést. — Csak beszéljen János. El vagyok készülve a legrosszabbra is. . Palásthy helyeselte. — Úgy van. Etelka lelke elbírja a szenvedést. Radványszky halkan kezdett beszélni. — Az este mindent megtudtam. Szegény Gábort már végigkínozták. A nyujtódeszkán is feküdt. Már csak emberi roncs lehet. Etelka hangosan zokogott fel. — Szegény, szegény Gábor bátyám. Palásthy arcán is két nehéz könnycsepp gördült alá. Lipócy megszólalt. — Úgy e, megmondtam. Alig van itt egy hete s már is roncs. Testileg már összetörték, hogy el ne szökhessen. És ezután fogják lelkileg is, hogy azután--------T ovább nem folytatta. Tekintete Etelkára esett s látta, hogy azt az ájulás környékezi. Odaugrott és a karjai közé kapta. Góbi Imre. Szeptember utolsó napján temették el Qóbi Imrét, a budapesti ev. gimn. nyugdíjazott igazgatóját, az ev. egyházi életnek, hazai oktatásügyünknek és irodalmunknak nagy érdemű munkását, Tanári pályáját a pozsonyi ev. gimnáziumban kezdte, a soproniban folytatta és a budapestiben mint igazgató fejezte be. Mind a három helyen, a honi evan- gélikusságnak e legrégibb és legnagyobb hirfi intézeteiben nagyértékű munkát végzett. Mint nyugdíjazott igazgató több éven át vezette a Luther Otthont és a keze alatt lévő egyetemi hallgatókra nemes, megértó, de mégis határozott bánásmódjával egész életre kiható mély, irányító hatást tett. Egyénisége a köz szempontjából értékes tulajdonságokban gazdag volt. A nagy magyar alföldről, ahol született, magával hozta a róna népének nyilt, férfias jellemét, ideálokban való szilárd hitét és nagy munkabírását, pozsonyi és soproni működése pedig fogékonyságot ébresztett lelkében a kulturális haladás minden kérdése iránt. így kialakult szelleme a budapesti evang. gimnáziumban találta meg a maga működési terét. Mint ennek az intézetnek igazgatója minden erejével azon dolgozott, hogy e régi és nagy hírű intézet a hazai középiskolai oktatásnak elsőrendű helyévé váljék. Ezt a felfogását első — Lássa Etelka, nem való az a maga fülének. Minket, erős férfiakat is megráz az ilyen dolog, hát még egy gyenge leányt? Legjobb lesz azért, ha magunkra hagy s lepihen egy kissé. Mi majd aztán elmondjuk a többit utólag. Etelka összeszedte minden erejét. — Nem. Nem megyek el! Hallani akarok mindent! Tudni akarok mindent! Tudni akarom, mit akar cselekedni János? Mert hogy valami készül, azt látom! Aztán hangosan felzokogott. — Oh János, mit akarsz te ebben a ruhában ? A panaszos hang belemarkolt a férfiak szívébe. Csititgatták, becézgették* de ö egyre csak Jánosnak könyőrgött. — János, János, mondd meg a te Etelkádnak, mit akarsz ? El akarsz engem hagyni ? János odavonta keblére a vergődő leányt s cirógatta, babusgatta, ahogy csak birta. A szemében ott ült a lelke minden nemes szépsége, a szive minden szeretete s addig- addig iparkodott, mig elfogta a leány tekintetét. S amikor annak sugara belekapcsolódott az övébe, halkan megszólalt. — Hagyjad az Urra a te utadat — — Etelka hirtelen megrázkódott. Mintha villám érte volna. Egyszerre elnémult ajkán a zokogás és csodálatos nyugalom ömlött végig az arcán. sorban munkatársainak, a tanároknak megválasztásában érvényesítette és a legerősebb harctól sem riadt vissza, ha arról volt szó, hogy a mindenütt leselkedő protekcióval szemben igazán értékes tanárokat nyerjen meg intézete számára. Amikor észrevette, hogy az intézet épülete szűk, célszerűtlen és az idők követelményeinek meg nem felelő, egész erejét az új gimnáziumi épület megalkotására fordította. Az ehhez szükséges szellemi és anyagi feltételeket megvalósítani azonban azokban az időkben (1902-ben) sem volt könnyű feladat. Csak annak a szug- gesztív hatásnak és bizalomnak, melyet Qóbi Imre határozott és szilárd egyénisége minden irányban ébresztett, lehet köszönni, hogy az új épület kérdése rövid idő alatt a lehető legjobb megoldást nyert. Az ő világos látása választotta ki az épület mai helyét, a Városliget szomszédságában a mai Vilma királynő utón. Bizonyára az ő kiváló egyéniségének is nagy része volt az intézet mecénásainak, első sorban Kéler Napóleonnak megnyerésében és bizonyára ugyanez hatott az új épület nagynevű építő művészére Pecz Samu műegyetemi tanárra is. B férfiak munkássága folytán a budapesti ev. egyház oly gimnáziumi épülethez jutott, amely az orszzág fővárosában is méltó feltűnést keltett és mindez oly költségért, amely szakértők megállapítása szerint egy harmadát se Radványszky egyik kezével megfogta a leány állát, másik kezét meg összekulcsolta annak kezével. — Hogyan van tovább Etelkám? Etelka az ég felé emelte a tekintetét. — Bízzál ő benne és ő megsegít. A két ajak összeért. A kettőjük hite eggyé forrt. Egyek lettek a hitben 1 Erősek a minden vésszel dacolni tudó hitben 1 A két férfi elfordult. A szemeiket törölték. Ekkora hit láttára a lelkűk csak köny- nyezni tudott. Aztán még beszélgettek egy kicsit. Radványszky elmondta a tervét. Hogy az éjjel, mint barát, behatol a börtönbe, felkeresi Gábort s a többi aztán Isten kezében van. Ha lehet megmenti. Ha nem, belenyugszik abba is. Elbúcsúzott hát tőlük s elment. • A többiek még együtt maradtak egy ideig, aztán ők is pihenőre tértek. Ha ugyan pihenésnek lehet nevezni a szerető szivek gyötrő, aggodalmas vergődését, — — — Este tizenegykor kopogtattak a börtön kapuján. Az őr kitekintett a kémlelő lyukon s egy barátot látott ott állani. Tudta, hogy azoknak a nap bármely szakában szabad bemenetelük van a foglyokhoz, hát azonnal ajtót nyitott s beengedte. A barát kezében kis feszületet tartott. Odanyujtotta az őr elé s az megcsókolta. (Folytatjuk.)
