Harangszó, 1927
1927-05-29 / 22. szám
1*27. május 29. HARANC1SZÓ. 183 A soproni tanítóképző, hol áldozó csütörtökön bensőségteljes ünnepség keretében leplezték le az intézet 45 hősi halottjának emléktábláját. Emlékezni arra, hogy egy nagy viharban, Népeket emésztő véres viadalban Mi is ott küzdöttünk hiven, becsülettel, Szép hazánkat védő honfiszeretettel. Idegen prédára mi sohase vágytunk, Elég volt minekünk szép Magyarországunk. Mégis hogy szólított a bajtársi hűség, Nem volt a szívünkben semmi keserűség. Vérünket, éltünket bőséggel áldoztuk, Magyar becsületettel a harcot átlőttük. Mi gyász, a küzdésben hogy mégis elestünk. Egyedül igazak országot vesztettünk. S mit az örök Isten egységesnek szabott, Mit ezredév nekünk örökségül hagyott, Amit megszentelt sok emléke a múltnak, Amiért könny és vér oly bőséggel hulltak, Átkos elleneink darabra azt tépték Nagymagyarországot s... régi dicsőségét. Mégis — ó magyarok — ne legyen csak gyászunk, Remény nélkül való országsiratásunk I Égő fájdalmunk se legyen bús és meddő, Honunk állapotján hiába kesergő I Tudjunk reménykedni, lesz szebb jövőnk Ha az igaz Istent hívjuk segítségül [végül, Hiszen volt máskor is szomorú a sorsunk, Szenvedtünk tatárvészt, török jármot hordtunk, Pusztítottak egymást kuruc-labanc harcon, Civakodtunk sokszor hitvány osztrák koncon; Átkunk volt az ősök átöröklött vétke, Magyar a magyarnak volt itt ellensége Ám eshettünk mélyre, jósolhatták végünk, Romlásunkból mégis életutra értünk. Nyomorúság napján önmagunkba szálltunk, Tudtuk alázattal bűneinket bánnunk. Megláttuk hibáink, sok-sok gyarlóságunk, Fogadást tettünk, hogy ú| emberré válunk, Megbecsüljük egymást, vállt vetünk a vállhoz, Honért mindegyikünk szent örömmel áldoz. ® szebb élethez Istentől így nyertünk, ) dicsőséghez fel így emelkedtünk. Most is — én véreim — tengődés csak éltünk, Koldus csonka ország sovány örökségünk. De boldoggá tesszük, újból hatalmassá, Minden poklon át is nagy- s diadalmassá, Csak szálljunk magunkba, tudjunk egyek lenni, Ne emeljen közénk válaszfalat semmi. Ne törjünk egymásra alattomos módra, Ne hallgassunk soha gyűlölködő szóra. Követ a magyar itt magyarra ne vessen, Legyünk mindig egyek igaz szeretetben 1 Különböző sorsban, de egyazon szívvel, Egy célra tekintő dacos magyar hittel Fogjunk azért kezet s velünk lesz az Isten, Ki minket meggyőzne, olyan ellen nincsen. Akkor földerül majd most bánatos orcánk, Egésszé lesz megint ez a csonka ország. Hősöknek áldozni akik eljöttetek, Véreim, magyarok szívből köszöntelek. Hősök tanítását ha befogadjátok, Boldogabb jövendőt hoz az Isten rátok. Püspökeink föpásztori körúton. A dunántúli evangélikus egyhás- kerület püspöke, K&p> Béla május 18-án kezdte meg ezidei föpásztori körútját a tolna—baranya—somogyi egyházmegyében. A püspökkel együtt leutaltak: belecskai Mechwarth Ernő kormányfótanácsos, földbirtokos, az egyházmegye felügyelője, László Miklós püspöki titkár, Müller Róbert osperes, Dörmer Frigyes egyházmegyei aljegyó és többen mások. Kap* Béla püspök elsőül az egyházmegye főesperesének, Schöll Lajosnak székhelyét, Hidast (Baranya) látogatta meg, itt a vasúti állomáson a leventéken kívül Fisch Miklós dr., a pécsváradi járás főszolgabfrája mondott üdvözletét. Négylovas kocsin vonult be a püspök a falu fellobogózott házai között a díszkapuig, ahol Lamnek Béla községi főjegyző, a templomnál pedig Schöll főesperes köszöntötte német nyelven, mire Kapi Béla püspök ugyancsak németül válaszolt. Délután az iskolákat vizsgálta felül a püspök, csütörtökön Némethidason, illetve Ráchidason tartott presbiteri díszközgyűlést, illetve istentiszteletet. Pénteken Maráza és Alsónána, szombaton Bátaapáti, vasárnap Zsibrik és Bonyhád evangélikus gyülekezeteinek megszemlélése következett * bogó, égő lélekszikra... A gazdag molnár be-bejárt a faluba... sokszor megállt a »Fekete Annus“ ablaka alatt... s a szive bizony sokszor ottfelej- tődött... a muskátlis kicsiny ablakban ... annál a fekete szemű leánynál I Nem ismerte még őt 1 Sógornéjához: Peti János- néhoz ment be érdeklődni, hogy ki is az a kedves fehérszemély, aki a Főutca elején levő kis fehérfa'ti ház ablakában nyílik. — Óh... Óh... édes Istenem teremtőm csak nem ment el az eszed, hogy arra az árva elhagyott leányra veted szemedet? Hisz annak nincs semmije, csak ami rajta van, hisz napszámba jár a gróf úrhoz. Péter... Péter... ajánlom neked ne menj azután az álmo3 fehérnép után, mert megbánod később! Különben is, nó megmondom : Fekete Annusnak hívják, olyan fekete mint egy cigány. Péter kétkedő szívvel ballagott hazafelé s ép úgy kattogott, zakatolt a szive, mint az ő kis malma, nem tudta elhinni, hogy az a leány oly rossz lehet, hogy még a sógornője is annyira félti, óvja tőle. S otthon éjjel arról a feketehaju leányról álmodott... Másnap ép a faluba ment korán reggel s a leányt ép az ablaknál találta, amint kitekintett azon ... — Jó reggelt húgom 1 — köszöntötte. — Adjon Isten kelmédnek is! — volt a válasz. S beszédbe eredve Iassan-lassan ésszel-szóval megismertették egymást magukkal. A leány elmondta, hogy árva, s hogy két dolgos kezével tartja fenn magát, s Péter elmondta, hogy az ő malma vidáman őröl, zakatol a Rábán, hogy neki sincs senkije széles e világon, aki szeresse őt, csak az irigy rokonok, akik vagyonára áhítoznak. Péter nehéz szívvel vált el a leánytól, s egész szivével megszerette azt. S ezentúl mindennap bejárt a faluba s az a kedves leányfej mindig megjelent az ablakban, s mindig mondott egy-két kedves szót. S a faluban beszélni kezdtek róluk... Nem törődtek vele ... Vasárnap egyszer már együtt mentek az Isten házába, s egy szívvel lélekkel hallgatták Isten igéjét. Mindkettőjük szive boldogságra vágyott, mindketten tán titokban arra kérték az Istent, hogy egymásé legyenek... S a boldogság szerelemgyémán'ja ott ragyogott már a szivökben ... már... kinyílott a szép tavaszi életrózsa amikor a gonoszság keze... ördögi tettre készült... Egy szép napon elhatározták, hogy husvét- kor, Krisztus Urunkfeltámadásának ünnepén megtartják esküvőjüket. Oh mily édes virágok nyíltak mindkettőjük szivében ... mily kedves ábrándok az elkövetkező édes otthonról... édes boldog jövőről, s ön- tudatlanul is mindenkor erről beszélgettek. Nyitó virágbimbós kedves tavasz lett! A természetet Isten keze virágokkal hintette tele, mindenki örült a boldog tavasznak. És ők is a tavaszban látták az aranyos napsugárból font boldogságkoszorut... Én Istenem mily öröm és boldogság volna, ha a szerető szívek reményei teljesülhetnének, oh, miért is rombolod szét sokszor reményeinket? (Folyt, kőv.)
