Harangszó, 1927
1927-01-09 / 2. szám
1927 Innuár 9. HARANC1SZÓ Dr. Masznyüc Endre ny. theol. igazgató, jeles bibliafordltó, kinek magyar újtestamentuma nagy nyeresége ev. egyházunknak. — Ha nem engedelmeskedsz, újból megteszem 1 S ha ez sem használ, kitagadlak! János ősszek c csolta a kezét és úgy könyörpMt. — Édes apám 1 Kérem, ne ragadtassa el magat. Hallgasson a szivére, hiszen az... De az nem engedte tovább beszélni. Rekedten kiáltott fel. — HallgassI Hallgass, azt mondom! Kitagadlak! Ki én, ha nem térsz át, ha el nem veszed a Marit! Megátkozlak . .. — Ne folytassa édes apám! Ne átko- zódjon, mert megveri az isién! Az öreg reszketett dühében. — Mit? Megver az isten? Hát verjen 1 Jobban már úgysem verhet meg, mint ahogy megvert te veled. jános békítőleg folytatta. — Jól van édes apám. Ha kitagad, tagadjon ki, majd megsegit az Isten. De ne atkozódjek. Az öreg felemelt ököllel közeledett a beszélőhöz. — Megátkozlak! Meg! És agyon is ütlek... János egy lépést hátrált s most büszkén emelte fel a fejét — Jól van edes apám, hát átkozzon meg. De várjon addig, mig elmondom szt, ami a szivemen fekszik. A Józsi bátyám kitért. Az Anna húgom is katholikus lett. S mindezt kicsinálta? Az édesapám! Maga kény- szeritette őket a hitehagyásra, csakhogy gazdagon házasodhassák a Józsi és gazdaghoz mehessen férjhez az Anna. Jó anyánk már régen meghalt. Nem fordulhattak hát senkihez panasszal. Apámtól meg féltek, mert hiszen őket is kitagadással, meg átokkal fenyegette. Hát elhagyták apáik hitét. S most engem is arra akar kényszeríteni, hogy én is úgy tegyek, hogy tagadjam meg őseim hitét, hogy vessem ki szivemből jó anyám áldott tanítását. S mindezt miért? A hitvány vaeyonért! Hát én ezt nem teszem meg! Nem én édes apám! Az öreg emberrel felfordult a világ. Felemelte a kezét s rekedt hörgés szakadt fel a melléből. — Hát akkor légy átkozott! A fiú sápadtan, megrendülve nézett a magából kikelt emberre. Az meg egy lépést tett feléje, hogy lecsapjon rá. De hirtelen megtántorodott s végig vágódott a földön. János odaugrott az eszméletlen emberhez és sirva borult rá. Hívta, szólította, de az néma maradt. Kis Jánost szélütés érte. A nagy felindulás az agyába kergette a vért s az ártott 11 halála. Sok... sok emlék, a megholtnak sok... sok tanítása, lázas mondata vizionál agyamban. Hallottam: szép, nagy temetése volt. Nem tudom: milyen koszorúba fonták sirjánál munkában gazdag, eredményekben szép életének gyümölcseit. De tudom, érzem, lekflz- hetetlen érzem, hogy valamit nem mondtak el; valami talán nem pergett ott az emberek lelkében, mikor utolsó útjára kísérték. Látom, visszaidézem, mint egy apostol, mint az élő lénnyé testesített törhetetlen hazaszeretet, evangéliomi hit tanít, magyaráz, lelkesít. Beszél... beszél... ragyogó színekben festi nemzete... egyháza,,.. lelki testvérei, a megjavult magyar ifjúság jövőjét. Hirdette, próféciálta, gőzerős ragaszkodással csak azt jövendölte, hogy Isten még jövőt tartogat elárvult magyar hazánknak —, jövőt, mert eddig csak múltja volt. Hirdette, hogy nekünk magyaroknak, nekünk evangélikusoknak még missziónk van a világon. Mintha látnám..., hallom, hogy beszél: — Fiaim 1 Én tudom, — én érzem, valami ösztönösen, valami biztosan súgja nekem, hogy még nem végeztünk mi magyarok a földön. Nekünk missziónk van. Fiuk, én úgy érzem, nekem az én Istenem súgja, hogy én még látni fogok valamit a magyar feltámadásból. Fiúk 1 én érzem ezt á nekem mondhatnak bármit én törhetetlen bizok ebben. Az evangélium az, Krisztus az, meg neki. Csak harmadnap tért magához annyira, hogy megismerte a körűié állókat. Szeme rátapadt Józsira és Annára s aztán Jánoson pihent meg, aki könnyes szemmel nézett rá. Suttogva szólalt meg. — Mit keresel te itt? János térdrerogyott az ágy előtt s zokogva jajdult fel. — Bocsásson meg édes apám. Én nem akartam ezt. Az öreg fel akarta emelni a fejét, de nem bírta. — Elmenj innen! Látni sem akarlak! Te apagyilkos! János hangos kiáltással borult a párnákra. — Ne mondja ezt édes apám, ne mondja! — Távozz! Vagy vedd el a Marit! A másik két testvér is odaborult az ágy elé. Jánost közre fogták és úgy kérlelték, hogy tegye meg az apa kérését, a haldoklóét. János szívét rettentő fájdalom mardosta. A hite, a lelkiismerete nehéz küzdelmet vívott. Mit tegyen, mit cselekedjen ? A testvérek meg csak álhatátosan sugdosták a fülébe, hogy tegye meg az apa utolsó kérését, térjen át s vegye el a Marit. Hiszen oly csekélység ez ő tőle s apjuk akkor megnyugszik.
