Harangszó, 1926
1926-01-10 / 2. szám
íö MARANQSZÖ. 1926 január 10 kétezer évvel ezelőtti Spártában, hanem a mai Kínában is szokásos. E barbár szokásnak*) tovább fennmaradása mily irtózatos ember- és lángészveszteséget jelentett volna. Egy Luther, egy Kant bizonyosan elvesztek volna az emberiség számára. Ezen homályosan elgondolt veszteség nagysága csak egy másik tényleges veszteséggel mérhető fel. A csekély nyereség mellett ugyanis mily nagy kár éri a hazát, az emberiséget oly igazi tehetséges fiatalemberek révén, akik vallástalansá- guk és istentelenségük folytán sok- szpr lényegileg kicsinyes, apró, vagy épenséggel haszontalan célokra pazarolják istenadta talentumukat. De nemcsak ezen tehetségesek megmentése, hanem az életben helyüket nagyon jól megálló közepesek és nemtehetségesek helyes irányban nevelése egyaránt fontos egyházi feladat és érdek, mely elől elzárkózni ma már nem lehet. Mi ad a nyugati protestáns országokban az egyház ifjúság felé fordított tevékenységének különös lendületet? Mielőtt erre felelnénk, tudnunk kell, hogy nyugaton az egyházi közszellemet jelenleg szociális problémákkal való tüzetes foglalkozás jellemzi. Nem ritkán találkozunk azzal a néhol épenséggel drámai erővel kifejezett felfogással, hogy az egyház a szociális kérdésekkel és a mögöttük álló *) Európában. hatalmas népmilliókkal szemben az idők jeleit meg nem értve, szinte jóvátehetetlen mulasztást követett el. Az irgalmas samaritánus példája helyett a kedvező óra, a történeti pillanat elmulasztásával a pap és lévita gyászos szerepét: „azt látván elkerülé“ töltötte be és ezzel ma már történeti faktort képező népmilliók rokonszenvét jóidőre eljátszotta. A jelen nagy egyházi válságaiban ezért komoly körökben méltó istenítéleteket látnak, így érthető, hogy a bűnbánót jellemző kettőzött energiával és hatványozott buzgalommal a szinte egyedüli még adott, még megmaradt munkaterületre vetik magukat. S ez az ifjúság. A háborúval kapcsolatban felvetett kóros eszmék fojtó levegőjétől még kevéssé érintett ifjúság helyes egyházi nevelésében és egészséges vezetésében látják az evangéliumi életkovász alkalmazásának és hatásának egyik lényeges emberi feltételét és biztosítékát. Semmiképen sem érzem magam feljogosítottnak, hogy hazai egyházunk felett hasonló generális Ítéletet mondjak. De azt hiszem, hogy mindaz, ami 1918-ban és 1919-ben történt, hatalmas intelem lehet arra nézve, hogy egyházunknak munkája egész területén, különösen az ifjúsággal szemben fokozottabb aktivitást kell felmutatnia, mint a múltban. Isten a világot bizonyára tavasz- szal teremtette. Az első keresztyén A kártya. irta: N. Szabó Gyula. A szél szilaj fütyüléssel hordta a havat. A varjak leszálltak a házak udvarára. Három-négy lépésre megvárták az embereket. Rájuk néztek: — Adjatok valamit... Elrepültek és visszarepültek. A galambokat még bátrabbá tette az éhség, bemerészkedtek az istállókba, a házakba. Szibériai hideg volt. A kint járóknak iros karikák táncoltak a szemeik előtt, zánkóztunk a faluvégi dombon. Sip volt a szánkban. Mire leértünk a csúcsról, a sip nem szólt. Belefagyott a hang. Emlékszem: másnap az alvégi Kovácsék zßuppos házikóját úgy ásták ki a hóból. — Nem is jönnek el holnap a mi vendégeink, — mondta apám az ebédnél. Nagyanyám szelíden válaszolt. Némi kis korholás is volt a hangjában: — Karácsonykor maradjon otthon mindenki. Ha nem maradhat, menjen a rokonához. Maradjanak csak Paálék. Úgyis csak a kártya kedvéért jönnek. Pedig de nagy vétek karácsonykor kártyázni. Apám mosolygott. Kezet csókolt nagyanyámnak : — Nem bűn az anyám. — De biz’ bűn az fiam, ha fillérbe megy is. De Paálék aranyba, ezüstbe játszanak. — Nem nyerhetnek sokat anyám, — szólt apám és átkarolta nagyanyámat — hiszen csak fillérekbe játszunk. — Nagyanyám ránézett apám komoly, szép arcára: — Az mindegy, édes fiam; fillérbe játszani kis lopás, forintba játszani nagy lopás. Megsimogatta apám erős kezét és folytatta : — Ezelőtt három évvel is fillérbe játszottatok és mégis elvitték Paálék a csikót. Kedves fiam karácsonykor csak a komisz emberek játszanak, te pedig mindig jó voltál ... Nem bánom, jöhetnek Paálék, de ne játszatok. Másnap még dühödtebben kergette a havat a szél, és Paálék mégis eljöttek. Nagyanyám azt súgta apámnak: — Pénzért csúszik a szánkájuk... És mikor nagyanyám aludni tért, kártyáztak. Csak későbben tudtam meg, miért kellet eladni új év után pejparipánkat, a Mir- zát. Megsirattam, mikor nem találtam az istállóban. Anyja, az öreg Csillag is fájdalmasan nyeritgetett utána. hittérítők sikereiket biztosan az élete tavaszán álló ifjúság körében érték el. Egy új élettavasz kibontakozását ifjúságunk körében kell előkerítenünk és várnunk. „Ezer év múlva újból megérkeztünk Pusztaszerre“ mondja egy protestáns gondolkozó. Ha nem akarunk ezer, vagy csak négyszáz év múlva ismét Rómába érkezni, sem pedig ismét Kiew és Moszkva felé tévedni, akkor e sok tekintetben evangéliomszerű regenerálódásra szoruló egyházunk létparancsolatánál fogva kénytelen lesz új feladat és célkitűzései során az ifjúság megnyerésének, újból meghódításának érdekeit szívvel-lélek- kel szolgálni. Népünk ezer év előtt először találkozott Krisztussal. Ezen áldásos találkozás ezer gyümölcséről tanúskodik hazánk története. Uj találkozás volt Mohács után a reformáció. A 20-ik századbeli modern Magyarország is még ebből a találkozásból élt. Trianon után egy harmadik találkozás előkészítésén akarunk dolgozni abban a hitben: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad.“ Ján. 6.68. A még meg nem fertőzött vérü ifjúságunknak ennél a sokat ígérő Krisztustalálkozásnál elsősorban ott kell lennie! Gyüjtsiink előfizetőket és adakozzunk a ,Harangszó‘ fentartására. Nagyanyó is szomorú volt. Anyám szemében könnyeket láttam. Paálék nem mentek haza. Nem mertek elindulni, mert a hóvihar még erősebben járta a szegényeket busitó vad táncát. Alvégi Kovácsék házát ismét úgy kaparták ki a hóból. És amint ástak, ástak — Kovácsék ablaka alatt öreg rongyos, galambősz ko'dust találtak a földön, a hó alatt. Talán be akart zörgetni a kis ablakon: — Jó emberek, engedjetek be ... A vén Hársy volt. Néha hozzánk is ellátogatott. Nagyanyó mindig jól tartotta. Párszor pénzt is akart neki adni, de tőle sohasem fogadta el. Apámtól igen, de sohasem köszönte meg. Ebéd után nagyanyám azt kérdezte: — Tudjátok-e ki volt Hársy ? Kíváncsian kérdeztük? — Ki volt nagyanyó? — Majdnem az uram lelt. Mindnyájan megdöbbentünk és úgy néztünk nagyanvóra. Szívünk dobogása is hallható volt. Paálné kezéből még a cigaretta is kiesett. — Igen — folytatta — mert Hársy valamikor hét vármegye leghíresebb gavallérja volt. Paálné ajkáról mohón futottak ki a szavak :
