Harangszó, 1926

1926-06-13 / 24. szám

206 HARANQSZO. 1926. június 13 Ee év februárjában Bécsben el­halt Wasserburger Mór róm. kath. vallásu udvari tanácsos egész va­gyonát a bécsi evangélikus egy­háznak hagyományozta végrende- letileg, egy felépítendő evang. egye­temi hallgatók otthona céljaira. Vég­rendeletében Wasserburger udvari tanácsos többek között a követke­zőket mondja: „jólehet, magam róm. katholikus vagyok, lelkem azonban mégis közelebb áll az evangélikus hitvalláshoz.“ A vég­rendelet végrehajtásával dr. Wilke és dr. Volker egyet, tanárokat bizta meg. A bécsi evang. egyháznak már van egy hasoncélu alapítvá­nya, amelyet szintén katholikus adományozott. * Ugyancsak egy hatalmas alapít­vány birtokába jutott a közelmúlt­ban a salzburgi evangélikus gyüle­kezet, amelynek hagyományozója szintén katholikus és hozzá nem kisebb ember, mint Recoagni-Fir- mian grófné. „Ezen alapítványával — úgymond — jóvá kívánom tenni némileg azt az igazságtalanságot, amelyet egyik ősöm, gróf Firmián hercegérsek a protestánsokkal szem­ben elkövetett.“ jj* Hohenlohe Krafríeresztély. j Hohenlohe Kraft Keresztély her­ceg, Somogyszob melletti Kaszó pusztáján lévő vadászkastélyában, ahová nyaralni jött, rövid szenve­dés után folyó év május hó 14-én meghalt. A német birodalom egyik legnagyobb birtokosa volt ő, amen­nyiben Sziléziában körülbelül száz­ezer holdja terül el, Oehringenben nagykiterjedésü hitbizományi csa­ládi birtoka fekszik. Javorinában 20.000 holdja és Somogyszobon is 20.000 holdja van. Mint ág. hitv. ev. egyházunknak áldozatkész tagja, valójában fejedelmi adományokkal támogatta egyházunkat a külföldön is, meg Magyarországban is, így a somogyszobi egyesült protestáns gyülekezetei is. Temetése május hó 17-én délután 5 órakor Kaszón, a kastély nagytermében, Németh Pál tb. esperes, vései lelkész, Mester- házy Sándor esperes, Seregély Ist­ván szepetneki lelkész, Káldy Jó­zsef iharosberényi lelkész, Bélák János vései segédlelkész és a vései ev. dalárda közreműködésével kez­dődött és aztán folytatódott Javo- rinán, ahová a nagy halottat más­nap elszállították. Áldás emlékére! A zorványi vár ura. Irta: Szombath Ernő. 9) Zorványi Érsekújvár felé vette az útját s negyednapra odaért a magyar sereghez s jelentkezett a vezérnél, Eszterházy Pál nádornál. A seregben nagy volt az önbiza­lom, mert az ország minden tája felől jöttek a jó hírek. A törököt sorra verték. Egyik erősség a másik után jutott a magyarok kezébe. De Érsekújvár még erősen tartotta magát. Az volt a kulcsa Budának. Ha ez elesik, nyitva az út Buda­váráig. A török is tudta, mily fon­tos rájuk nézve a vár, hát készen is voltak azt az utolsó emberükig védeni. A magyarok készültek az ost­romhoz. Mikor már minden készen volt, a nádor elrendelte az ostromot. Zorványi vitézül verekedett. Szinte vakmerő volt. Ott volt min­denütt, ahol legnagyobb volt a veszély és elől járt mindig. Intették is társai, hogy Istenkisértés az, amit ő cselekszik. Minek kockáztatja ok­talanul az életét? De Zorványi nem hallgatott e beszédre. Neki nem volt mit veszte­nie. Legfeljebb elesik s így hama­rább viszontlátja kedveseit. Szinte kereste a halált, de az csodálatos módon kikerülte. Még csak meg sem sebesült eddig. A tizedik nap a vár fala annyira megrongálódott, hogy a nádor más­nap általános ostromot rendelt el. Egész éjjel égtek a tábortüzek. Sütötték az ökröket, jó adag porciót osztogattak az embereknek s hozzá fejenként fél liter bort is kapott mindenki. Érezte és tudta mindenki, hogy holnap nagy napra virradnak. Nagy munka vár rájuk. Zorványi is ott ült az emberei között. De nem evett semmit. Csak egy pohár bort ivott és szótlanul nézett az égő tűzbe. Egyszer csak felkelt az egyik embere s odalépett eléje. — Nemzetes uram. Mondanék valamit. Zorványi felrezzent. — Mit akarsz János? — Nemzetes uram. A Gáspár úr is itt van! — Hol? — Itt a táborban. — Rendben van. Minden magyar nemesnek most itt a helye. János szótlanul nézett az urára. Zorványi ránézett. — Akarsz még valamit János? — Csak azt akarnám mondani, hogy . . . hogy bajt gyanítok. Zorványi kérdőleg emelte fel a fejét. — Miféle bajt? — Ha nem haragszik meg a nemzetes úr, megmondom. — Csak mondjad János. Dehogy is haragszom. — Hát abból gyanítom a bajt, hogy Gáspár úr mindig a nemzetes úr körül forgolódik. — Hisz abban nincs semmi rossz! — Igen ám, ha vágná a törököt. De egyet sem vágott még le. Mert mindig a nemzetes úr háta mögött volt és sohse elől. S aztán olyan furcsa tekintetet vetett mindig maga körül, mintha csak azt lesné, nem figyel-e rá valaki? Hát azt gondol­tam, hogy bizonyosan nemzetes urammal akar valamit. Zorványi megcsóválta a fejét. — Bizonyosan tévedsz János. Az nem hagyta magát. — Nem tévedek nemzetes uram. Mert ez már a harmadik eset, hogy így történt. Eddig nem szóltam, nem is gondoltam semmire. De hogy ma is mindig ott settenkedett a nemzetes uram háta mögött, hát mondok magamban, megjelentem a dolgot. — Jól van János. Köszönöm a figyelmedet. De ne gondolj vele. Inkább én mondok neked valamit. — Parancsoljon nemzetes uram. — Holnap, ha sikerül a vár be­vétele, nyeregbe ülsz és hazamégysz Zorványba. János szomorúan csüggesztette le a fejét. — Elküld nemzetes uram? — Nem jól értetted János. Nem küldelek el. Csak hazaküldelek s elmégysz Varsády tisztelendő úr­hoz s elmondod, hogy hol vagyunk s jelented, hogy jól vagyok. Aztán visszajössz. A tisztelendő úr is bizonyosan küld valami izenetet nekem. János szeme felragyogott. — Megyek nemzetes uram. De a harcot még megvárom s aztán megyek a hírrel. — Jól van János. Holnap még beszélek veled. A sötétség oszladozni kezdett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom