Harangszó, 1926
1926-05-23 / 21. szám
1926 május 23 HARANQ3ZÖ. 177 soproni latin iskolát. Végzett tanulóit sokszor mindjárt fel is szenteli papnak a soproni első lelkész, aki teljesen önálló, a vidéki gyülekezeteket kormányzó szuperintendens, vagyis püspökkel szemben és püspöki jogokat gyakorol. Sopron azóta valóságos „iskolaváros“. Ha felsorolnám összes iskoláit, több oldalt elfoglalnék e kis könyvből. A kúltura, az iskolaügy iránt való nagy érdeklődés és áldozat- készség; ez is jellemző vonása Sopron lelkének. * Rudolf király szomorú korszakában vagyunk, a XVI. század vége felé: megindult az ellenreformáció első nagy támadása. Milyen jókora hadsereg kanyarodik el a „Magyar kapu“-nál jobbra a Harkai-domb felé. A tömegből Luther éneke harsog ég felé. „Egész Sopron“ megteszi a húsz kilométernyi utat Németkereszturra, hogy száműzött kedves papjaitól hallgassa a meg nem hamisított igét Luther tanítása szerint. Ebben a „szent“ városban ne féltsük az evangéliumot. A szenvedésektől vissza nem riadó ragaszkodás Luther zászlójához! Ez is jellemző vonása a soproni léleknek. * I. Lipót sötét korának, legsötétebb szakasza kezdődik 1671 elején. Megint „egész Sopron“ az uccán van és különös megdöbbentő látványt szemlél borzongó hallgatással. Mert „fejére szól, ki szót emel.“ Parasztszekéren két bilincsbevert főurat szállítanak Sopronon át, Bécsújhely felé. Az egyik meglett férfiú; dacos arcán „Zrínyi keménység“ merevedett meg. Ez Zrínyi Péter horvát bán. Mellette ül egy daliás szép serdülő ifjú: Zrínyi sógora, Fran- gepán Ferenc. Mintha csak Thor- waldsen nápolyi szobrát látnok, mely a lányosán szép 167j éves Konradinót, az utolsó Hohenstaufít ábrázolja, akit Anjou Károly elfogatott és Nápolyban lefejeztetett. Ezt a szép fiút, aki csak másfél évvel idősebb amannál, hasonló sors várja. Sógora iránt való nagy szeretete sodorta bele a szerencsétlen végre jutott Wesselényi-féle szövetkezésbe. Most viszik Bécsújhelyre : ott a hóhér és a vérpad várja. Sopron polgárai tudják, vagy legalább is sejtik azt. Egész szívük tükröződik könnybe lábbadt szemükben; maga az ég is elborul, amint a szomorú menet kidöcög a bécsi kapón. A soproni német polgárokat a bécsi kormány oktalan és gonosz eljárása, a közösen elszenvedett politikai és vallási elnyomatás mintegy belekergette a magyar nyelvű honfitársuk, a vármegyei nemesség szerető karjaiba. „Wir sind Deutsch-sprechende Ungarn, mi németül beszélő magyarok vagyunk.“ Ez lett a soproni jelszó. Magam is hallottam ezt magyarul nem is tudó soproni polgár ajakáról. A német és magyar szív tökéletes érzelmi egybeforradása! Ez is jellemvonása a soproni léleknek. * A XIX. század hetvenes éveinek vége felé járunk. Megint „egész Sopron“ az uccán van. De most bizony nem gyászmenet az, mely előttük a Líceum teréről elindulva, a Várkerületen, Ógabonatére, Színháztéren át visszakanyarodtak a Sétatérre és kivonul a Deákkut- hoz, ehhez az erdők ölén rejtez- kedő forráshoz. Ez emberemlékezet óta a líceumi ifjúság nevezetes „Deákkuti Vármegyéjé“-nek a tulajdona. A menet csupa jókedvű, ragyogó szemű diákból áll. Talán legjobban ragy°g a szeme annak a nyurga fiúnak ott a menet közepe táján... annak aki majd később a sorokat fogja megírni. A diákság jórészt magyar ruhát visel... nem egy nyugatmagyarországi német vagy vend fiú is. Mert Sopronban nincs „nemzetiségi kérdés.“ Egy érzés (lobogtatja a menet minden tagját. A sorok szélén, szépen elosztva, tollas, kucsmás, zsinóros, attilás, sarkantyus-csizmás, kardos leventék. Ez a dicsőség „a pandúrok“ : a legdaliásabb diákokból válogatva. Hangzik a vidám zene . . . közben a pattogó magyar nóta. Ma juniálist ünnepel a Deákkuti vármegye. Hej! Nevezetes egyesület ez! A gyakorlatias protestáns gondolkodás teremtette meg, mely az életnek akart nevelni. Ha a soproni diák elvégezte iskoláit és hazakerült — mondjuk — a Répce mellékére, hol érvényesítheti Istenadta tehetségeit hazája és egyháza javára? A vármegyei és egyházkerületi önkormányzat terén. Hát erre kell nevelni! A Deákkuti Vármegye kicsiben a Vármegye és az Egyházkerület. Vannak: főispánja, szuperintendense, alispánjai, szolgabirái, esperesei, még tiszti főorvosai is. Ez én voltam akkor. Az volt a dolgom, hogy ne engedjem a fiukat felhe- vülten inni forrásunk üde vizéből. Az egyesületnek még vármegyei területe is volt: az említett forrás mellette a köralakú tánchely. Hus- vét után szerdákon és szombatokon délutánonként ide vonultunk ki szolgabirói járásokba csoportosítva, hogy rendbehozzuk az odavezető útat és a forrás környékét. A vármegyének volt „nemessége*, minden jog birtokában: a nagyobb diákság. Volt „parasztsága“ is: a kisebb diákság, azzal az egyetlen joggal, hogy fizethette a tagsági díjat. És remélhette: ő is lesz majd a „kis haza“ teljes jogú polgára, ha Isten nagyra növeszti. Mert kis hazánk volt a „Vármegye“, rajongtunk érte. Ránk nézve a vármegyei élet a hazaszeretet iskolája volt. Azt mondják a fizikusok, hogy a Vezúv lávája állandóan 1000 fokos hőmérsékben kavarog — Reaumur szerint számítva. Hát jó egy pár száznyi hőfokban lobogott a soproni diákság hazafias heve is. De ki is tört, ha a „nagy haza“ kívánta, mint 1848—49-ben, vagy mikor a Trianon-elszakította Sopront kellett fegyveres kézzel megmenteni. Egy dunántúli, Balaton-melléki lutheránus poéta, Bozzay Pál, az apám barátja ezt a nagy igazságot egy szép költeményben fejezi ki. Ennek minden szakasza ezzel a refrainnal végződik: „Ki az, ki vélem a hazáért pohárt emelni mer?“ De az utolsó szakasz végén a refrain így változik meg: „Ki az, ki vélem a hazáért fegyvert emelni mer?“ Ő merte ezt s meg is halt a hazáért, a szabadságharcban szerzett« súlyos betegségében. A Deákkuti Vármegyében lobogó magyar tűz: ez is jellemvonása a soproni léleknek és hála Isten, általában az evangélikus magyar léleknek. Ezek után értjük majd meg azoknak életét is, akiknek szívót a soproni oltáron lutheri- tűz hevítette, és akik e szent tüzet ápolták: a Wittnyédy István, Kis János, Berzsenyi Dániel és Székács József életét. Dr. Szlgethy Lajos.
