Harangszó, 1925
1925-03-15 / 11. szám
1925. március 15. ban a luthei’ánus diákok „hosszú formátlan kabátjaikkal“, a pozsonyi theológus „noha ez is egy specialitás“ és a felvidéki tót papok nem kötötték le Jókai érdeklődését; egyik typus sem jelenik meg később abban az óriás rajában az alakoknak, melyeket leikéből előhúzott. De az evang. istentisztelet mégis ott élt Jókai emlékezetében. Mutatja ezt „A lőcsei fehér asszony“ regénye, melyben a lőcsei istentiszteleten az „Erős várnak“ Luther énekének hatását írja le igen élénken. Evangélikus híveink közül különösen Ihász Lajos dunántúli felügyelő volt nagy tisztelője Jókainak. Feleséget is ebből a családból választott s Jókai Ihász Miklóst tette meg örökösének. A magyar lélek. Jánossy Gábor, árvaszéki elnöknek, a szombathelyi Protestáns-Kör elnökének a kör irodalmi és művészeti estélyén elmondott beszédéből. Beteg, nagyon beteg a magyar lé’ek, beteg és szomorú. Látjuk, tudjuk, érezzük valameny- nyien. Gyógyítsuk meg hát, élesztgessük, költögessük. oszlassuk el borúját a szeretet munkájával és' a munka szeretetével, villanyoziuk meg a halálos magyar lelket az irodalom, a művészet es költészet tüzes szikrájával, hogy felébredjen benne a szuny- nyadó őserő és feltámadván diadalmaskodjék a halálon és poklokon. . . hogy feltámassza ezt a porba sújtott nemzetet a magyar lélek ősereje halottaiból és megváltsa a szolgaságból a szabadságnak, a halálból az őrök életnek. Gyulai Pál a magyar kritika és széppróza atyamestere mondja Kazinczy fölött tartott gyönyörű emlék- beszédében a következőke!: »Nemzeti ünnepeink ritkán lehetnek el a búskomorság egy egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja nélkül. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s megrendülnek sírva vigadó dallamaink, egy egy titkos könny szökken szemünkbe s egy- egy önkénytelen sóhaj rebben el ajkainkról. * Ma egy porig alázott nemzet napnap után a búskomorság felhőivel az arcán, a fájdalom egész viharával a szívében halad előre a Golgotha HARANGSZÓ utján ; nemcsak nemzeti ünnepeinken, nemcsak lakomáinkon, de hétköznapi munkánkban is megtelnek a szemeink a hazafi bánat könnyeivel s a prófétával felsóhajtva mondjuk: »Emlékezzél meg Uram arról, ami esett mirajtunk, tekints reánk és lásd meg a mi gyalázatunkat.« A 18 ik század közepét ezekkel a megrázó tacitusi szavakkal jellemzi Gyulai: »Még nem ismerjük eléggé a kort. mert nem akadt Tacitusa, de amit ismerünk is, elég arra, hogy mély szégyent és fájdalmat érezzünk. A Berzsenyi fettentó ódája az utolsó betűig illik e korra: A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg, elaljasodtunk. E kimerült és tehetetlen korban a szellem elvesztette rugalmasságát, a haza- fiság kötelességének nemcsak érzetét, hanem még fogalmát is. A közélet egy nagy temetővé vált, hol minden nap egy-egy jogot, egy reményt és egy egész jövendőt zártunk síiba.« Első virágok. Hófehér a szirma: — mint a gyermek lelke, Napsugár csókjától — aranyszin a kelyhe. Erdövilágában van az ö világa — Tavasz rezdülését, hol epedve várja. Avartakaróját alighogy leveti — Ibolyatestvérét mosolygva öleli: Életének vége ... Mint fehér álmokat — Zokogva siratjuk gyors elmúlásukat... HUDY ILONA. Erről a korszakról írja Kölcsey is: »Völgyben ül a gyáva kor s őse saslakára — szédeleg, ha néha felpillant«. Hát a mai korról, a gyászos és fekete magyar jelenről, ennek a vérző országnak, ennek a porig alázott nemzetnek a közszelleméről mit frna ma, vagy mit irand egy későbbi kor Tacitusa vagy Gyulaija? Ajkunkon a nemzeti hiszekegy szent vallástéte- lével, a nem, nem, soha egetostromló jelszavával, — nem feledkezünk-e meg, nem feledkeznek meg e nemzet vezérei, kicsinyje — nagyja — a próféta tanításáról: »Legyetek pedig valóban megtartói az Igének és ne legyetek csak hallgatói, nehogy megcsaljátok magatokat. A hazáját sirató, a magyar jelent gyá zolő és a magyar jövőn busongó hazafilélek hová meneküljön szörnyű tusakodásában és megpróbáltatásában, hol keressen meghyugvást, percnyi pihenést a ma ezer gondja, baja, 83 megpróbáltatása között, a szociális forrongás és a közéleti tülekedés sivár jelenségei között, — hanem az Isten országának szolgálatában álló irodalom, a költészet és művészetek világában, tiszta légkörében ? Ide vezetnek el bennünket a mi illusztris vendégeink: Pékár Gyula, a Petőfi- Társasag s a magyar Luther Társaság elnöke, a mai magyar irodalom kitűnősége és művészvendégeink. Az én gyönge gyarló szavammal, de ideálokért dobogó öreg szívem ifjú lelkesedésével köszöntöm őt, a minden izében magyar irőt, amikor a mi örökéletü Jókaink centennáriu- mán hirdeti nekünk a magyar teremtő erő, a magyar nyelv, a magyar lélek elpusztíthatatlanságát, a haza és nemzet halhatatlanságát. A velünk érző baráti szív. Zsidókhoz irt 1. 4.i& .Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon ...“ A mi Urunk Jézusunknak éleiében alig van még egy olyan vonás, mely reánk nagyobb vigasztalással hatna, mint bensőséges együttérzése az ember fájdalmaival és nyomorúságával. Gondoljunk csak arra, mennyire a szívén viseite minden testi nyomorúságunkat, mennyire együtt sírt a sírókkal. Gondoljunk csak arra, menynyire felébredt mélységes részvéte már a bűnösök megpillantására is. Itt a bűnös a maga eltévelyedésében és gyengeségében : »... és Jézus rátekintett Péterre« ; ott a bűnös a maga elvakultságában: »... és Jézus látván a várost, sírt azon« ; amott a bűnös a maga tudatlanságában: »Atyám ! bocsásd meg nékik« ... Óh I nékünk talán nincsen szükségünk egy ilyen velünk együttérző baráti szívre?... És őbenne nincs nékünk is nagy főpapunk, aki megindul a mi gyarlóságainkon ?... És vájjon honnet ran a Jézus szívének ez a részvéte, hisz nálunk, embereknél milyen gyakori, hogy az egyik alig érez iészvétet a másik iránt! A gazdag érzéketlen a szegénnyel szemben ; a szerencsés dehogy érez részvétet a szerencsétlennel szemben, mert ők nem tudják: mit érez a szív az életnek szenvedései és kisértései között. De Jézus tudja, mert ó maga is keresztülment mindazokon. Ö ismeri a kisértések égető tüzét; ismeri
