Harangszó, 1925
1925-01-11 / 2. szám
XVI. évfolyam. 1925 január II. 2. «ám. Alapított« KAPI BÉLA 1810-ben. Laptulajdonos; a Dnnánttül Latüer-Szövetseo. is OrazápON Lnther-Szöret- ség hlvatales lapja. Kéziratok, előfizetési dijak és reklamációk a HARANGSZÓ szerkesztő- kl adóhivatalának Bsentgotthárdra (Vaavm.) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkées és tanító. MioJtlanlí minden vasárnap. 9 Térj meg, ha pedig nem, ellened megyek hamar. Saerkesstő-kladóhlTatal : SZENTGOTTHÁRD. Vasvármegye. A „HABA5GHZO“ élőül« té«I ára: a harmadik negyedévre 16.000 korona. Csoportos küld. 15.000 K. Iislher-Nzővetégf tagoknak 10°/o-os kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár ; az utódállamokba a Hl. negyedre 80.000 K. A .Harangsző" terjesztésére befolyt adományokból szórványban lakó híveinknek Ingyenpéldányokat küldünk. Becsüld meg a nevedet. Irta: Hering János. Amikor az a szerencsétlen, elvetemedett ember, ott Sopron környékén az apósát meggyilkolta, valaki annak idején kárörömmel újságolta nekem, hugy ez az ember — evangélikus! Nem régen beállított hozzám egy ágról szakadt mesterember, azzal, hogy ő evangélikus s kétségbeesve kért, hogy segítsek rajta, szerezzek számára munkát, mert éhen hal. Beajánlottam több úri családnál s a vége az lett, hogy* — szégyent hozott rám. Pénzt, munkaanyagot kapott több helyen s aztán odábbállt. El is jutott a fülembe: „ilyenek az evangélikusok!“ Legújabban ellenségeink azt fogják ránk, hogy a mieink nem veszik komolyan a házasságot, könnyen megy nálunk a házassági elválás, hogy dúl közöttünk az „egyke“ és ezért nincs helyünk a jövendő Magyarországában. Mert „ilyenek az evangélikusok!“ Minden felekezetnek megvan a saját, külön nagy ünnepe, amit buzgón megtart a hívek kicsinye, nagyja, a szegény és a gazdag. Például a katolikusoknál ott van az Űrnapja, vagy Szent István napja. Minden munka szünetel ilyenkor kath. községekben és kath. családokban; teljes odaadással s ünnepies buzgósággal öltözik mindenki ünneplőbe; zsúfolva van a templom, a körmenetből tán csak a betegek hiányoznak. Vagy ott van a zsidók hosszunapja, ujéve stb. Ki látott ilyenkor ünneprontó zsidót? Olyan teljes mindkét vallás hívei között ezeken a külön ünnepeken az ünnepi hangulat, hogy arról — akarva, nem akarva — még az idegen, a más vallásu is kénytelen tudomást venni. Nekünk is van egy ilyen saját, külön ünnepünk: a reformáció emléknapja. Néhol, de csak néhol meg is ünnepük hűségesen. De a legtöbb helyen, ha az ünnep hétköznapra esik, van-e az iskolásgyermekeken kívül más is a templomban? Nem kint dolgozik-e ezen a napon úgy, mint egy másikon, a földmíves a mezőn, nem bent ül-e az iparos a műhelyben, a tisztviselő a hivatalban? Előkerülnek-e az ünneplő ruhák ? Vesz-e tudomást a társadalom arról, hogy ez a legnagyobb evang. ünnep? (a Nagypéntek mellett.) A törvény értelmében senkit sem szabad az ő ünnepnapján törvény elé idézni, aminthogy nem is fordul elő, hogy a katholikust Űrnapján, a zsidót hosszunapkor törvénybe idézzék. De van-e akármelyikünknek olyan evang. vallásu ismerőse, akit, ha október 31-én törvénybe idéztek, oda el ne ment volna, vagy tiltakozott volna — a törvény alapján — a megidézés ellen ? Sőt, a protestáns birák nagy része is, nem ott íil-e a tárgyalóteremben október 31-én, ép úgy, mint más hétköznapon? Ha erről panaszkodunk, rögtön kész a válasz: „ilyen az evangélikus hitbuzgóság!“ Az utóbbi időben egyre szaporodik azoknak az evang. vallásu vőlegényeknek, menyasszonyoknak száma, akik jövendőbeli gyermekeik vallását könnyelműen elígérik, a konfirmációkor tett fogadalmat megszegik, az ősök ránkhagyott kincseitől születendő gyermekeiket megrabolják. „Ilyen az evangélikus állhatatosság!“ — mondják némelyek. Egyik-másik gyülekezetből fájó hírek érkeznek: nincs áldozatkészség, nem akarják az egyház terheit viselni; amit régi világban szegény jobbágyősök, szalonnát fekete kenyérrel reggeliző, krumplit ebédelő, de lélekben gazdag ev. hívek, papjuk, tanítójuk ellátására szántak, azt a jobb módba került, kávét fogyasztó, selyemruhát viselő, disznótoros unokák lealkudják, megtagadják, sajnálják. „Hja, az evangélikus bőkezűség!“ — hangzik az Ítélet elleneink szájából. A katholikus ember sokszor nincs megelégedve papjával, egyházával, de azért eszébe sem jut, hogy emiatt vallást változtasson. Nálunk? Hányszor megesik, hogy egyik-másik vérmes atyánkfia az adó miatt, vagy mert papjával bármi okból elégedetlen, esetleg sértett önérzetből, hiúságból, vagy dacból hátat fordít egyházának! „Hja, ez az evangélikus hithűség!“ — általánosít rögtön a gúnyolódó. Hát az evangélikus sajtó! Másoknak napilapjaik, heti s havi folyóirataik garmadával vannak nagy olvasóközönséggel; Nálunk ? „Harangszó“, „Luther-Naptár“, „Evangélikusok Lapja“ — nincs* tovább! És ezek is hegy küzkőd- nek! Jó evangélikus ember házában mindegyiket ott kellene találni, vagy legalább is egyiket. De fel- jajdulásaikból, segélykéréseikből nem azt lehet-e kiolvasni: „nagy az evangélikus közönyösség, sokunkat még az sem érdekel, ami saját portánkon történik!“ Ezekre a példákra, amiket napestig lehetne szaporítani, szégyen- pir futja el a hű evangélikus arcát „Szégyenelnem kell, hogy magyar vagyok“ — kiált fel Petőfi fájó elkeseredéssel egyik versében, mikor gondolatban végig tekint nemzete gyarlóságain. Olvassuk és terjesszük a Harangszót!
