Harangszó, 1925
1925-05-31 / 22. szám
182 HARANQSZÓ. 1925. május 31. magunkat Istennek, lemondani saját gondolatainkról, érzéseinkről, akaratunkról, reménységeink- és terveinkről . . . mindenről ... és teljesen kiszolgáltatni magunkat az Úrnak. Hát nagy ár ez is? Ár-e eldobni a koldusrongyot a királyi bíborért, a száraz kenyeret a foszlós kalácsért, a mankót az egészségért ? Most magyar tájak felett lebeg az Úrnak lelke. Elképzelhetetlen bőségü ajándékokkal terhelve egész alacsonyan lebeg. Ki nyúl értük? Mellettem fenyveserdőben zúg a szél. Mintha sírna benne a pünkösdi sebesen zúgó szélnek magyar fájdalma: „Miért szomorítotok engem?“ Ki felel rá őszirltén: „Jövel Szentlélek Úristen“ ?! Túróczy Zoltán. M esélt. Irta: Farkas Mihályné. A szolga-legény. Egy béres — talán meg sem érdemelte — a gazdájától verést kapott. Mogorván gunnyasztott a padkán az istálló előtt. A házőrző kuvasz okos szemekkel figyelte őt, majd részvéttel hozzászegődött. »Hord el magad* — riadt reá a szolga s durva rúgás ké3zté máris a távozásra. »Miért bánik ez ilyen gonoszul velem* — szűkült az eb, miközben farkát behúzva elsompolygott — »holott mitse vétettem neki ? 1 < »Bűn és büntetés nem mindig járnak együtt,* — világosltá föl a Pejkó, ki gazdáját várva, fölkantározva állt a ház előtt. »És nem tudod-e — vén cimbora — hogy épen az elnyomottakból lesznek a legkegyetlenebb elnyomók ?< A fáklya. Egy fiatal fáklya, ahogy lángra lobbant, égből származottnak és ki- apadhatlan fény forrásának tudta magát. Tágas oszlopcsarnokról álmodott, melynek közepén magas állványra helyezve ő lobog. Körülötte drága műkincsek, fehér márványszobrok, ájtatos csöndben tolongó sokaság. És mind e pompát ö vonja fénybe, minden világosság, ragyogás ó tőle ered 1 Ámde máskép történt. Egy szűk, rideg odúba vitték, hol csak a vaksi Ősöm és én. Fehér lovon járt az ősöm, Kemény volt a lova szája Alig bírta megfékezni, Hej, szegény az unokája Nincsen lova nincs; csak álma l Csak álmában ül fel néha Kemény szájú, fehér ménre S megy, mint őse valamikor, Napkeletről meleg délre, Fényes csillag a vezére. Hej l keserves az ébredés Álmok útján ha bejárta, A fehér ló messze nyargal S gyalog jár míg bírja lába Kenyér után, fagyba, sárba. * Imádkozni, dalolni, várni. Jaj! sok a bűne az én népemnek, Jaj! az én népemen nagy az átok; Bocsásd meg bűnét, törd meg az átkot Isten! Zörgetnek kegyelmed ajtaján Imák, kérések, fohászok. Jaj! sok a buja az én népemnek, Jaj! az én népem tele van bajjal! Buját feledni, baját könnyitni Akinek ajkán felzeng még az ének Segítsetek egy-egy dallal. Reménye van még, karja is erős Nem lehet könnyen a sírba zárni Ezt az ösvérü, kemény szittya fajt; Csak tanítsátok bús napok idején Imádkozni, dalolni, várni! Szabó Gábor. A Sötétség lakott, és a szögletekben meglapulva, undok csúszó-mászók tanyáztak. Egy vaskarika volt a falba kovácsolva, abba helyezték, hogy küzkődjön a kaján Sötétséggel, de nem bírt vele. De azért csak égett, nagy libeg- lobogva, mígnem a meddő törekvés fölemésztette ereje javát. Egy csonka tönk már csak, alighogy pislákol benne az élet, alighogy ered belőle valami fény, — de ott, ahova sorsa vetette, épen elég. A szántó-vető. Egy szántó-vetőnek valami ügyesbajos dolga volt a földesurával s mert nem tudták békésen elintézni, a törvény elébe vitte panaszát. Á gazdag dr belemarkolt a ládafiába és egy csalafinta eszű prókátort fogadott, aki a bíróság előtt olyan fonák tükörben tudta bemutatni a szántó-vető igazát, hogy az tévedésnek látszott. Élvesztette pőrét és még birságra is ítélték. Üres iszákjával komorhn bandukolt hazafelé, majd egy folyó partján letelepedve, falatozni kezdett. »Mit búsulsz, hékás?« szólítá meg egy vén tekenősbéka, ki ott a fövényen sütkérezett. »Nem tudod e, hogy a bölcs egykedvűen fogad minden sorsváltozást ?< »Nem kívánok én bölcsnek tartatni*, felelte a jámbor, »csak épen megélni szeretnek. Birokra keltem a nálamnál erősebbel és én kerültem alul « Ezt bizony ele^e tudhattad volna édes atyámfia. Időtlen-idők óta lakom itt a parti üregben, az óriási tölgyfák amott, hajlékony csemeték voltak még, mikor engemet a Nap életre költött, de még soha, egyetlenegy esetben se láttam, hogy a hitvány keszeg elnyelte volna a hatalmas csukát 1« És a vén tekenős tovább süttette hasát a nappal, megszontyolodott emberünknek pedig be kellett érnie a silány vígasztalássa!. Róka-koma. Ravaszdi űr nagyon szerette- a pulyka-pecsenyét, de a libát ás csirkét se vetette meg. Hogy kényes gyomrának kedvezzen, el-eüáiogatott éjjelenként a baromfi-udvarba, az enyém és tiéd közt különben se vont sohase szigorú határokat. A gazda végre megunta a sok garázdálkodást és hivatlan vendégének tört vetett. A tolvajt pedig cserben hagyta az egyszer finom szimatja s hajnalra kelve szégyen szemre ott fickándozott, lábán a vaskapocs. Nosza, előrohant nagy hujja hóval a háznép, husángot, vasvillát hozva magával, mert tolvajt fogni, törvényt ülni mindenki szeretne, még ha önmaga is ludasnak tudja magát. Ki nem fogytak az ütlegelésből, kárörvendó szitkokkal fűszerezve azt. Különösen szigorú volt a büntetésben a gazdának léhütö fia, ki egyébként semmittevéssel szokta elpocsékolni a drága időt. Ámde a kudarcot vallott mérgesen vicsorintá reá a fogát: »Hallode, ha a többiek szidalmaznak, azt elszenvedem, mert minden főisült vállalkozónak sorsa ez, de te. ugyan milyen jogon bántasz engemet, noha egyformán tolvajok vagyunk? Különbség csak az, hogy én csirkét lopok, te pedig a napot!« Mi tagadás benne — igaza volt I
