Harangszó, 1925

1925-05-31 / 22. szám

1925 május 31

HARANQSZO.

183

A szarka.

A szérüskert lábjában sudár jegenyefa állt. Egy cserfes szarka annak ágai közé rakta kusza fészkét. Reáfért volna biz’ arra a tatarozás, de a jdmadár ehelyett inkább a mások dolgát hánytorgatta napestig.

Nemcsak a vecdéget jelentette be a gazdának, hanem minden egyebet is meglátott és kifecsegett. Hogy Kakukné dajkaságba adta a gyerekét, de nem fizet érte, hogy a holló Nagypénteket se várva — megmosta a fiát, hogy Verébéknél családi perpatvarok vannak napirenden és így tovább, az egész vidék hangos volt az ó sok hiábavaló beszédjétől.

Történt pedig, hogy kikeletkor megérkeztek a gólyák és két csapat épen a közeli szalmakazalon tartott pihenőt. Az egyik társaság Indiából jött, a másik Egyptomban töltötte a telet és most vidáman kelepelve cserélték ki élményeiket és tapasztalataikat, de csakhamar fölkerekedve szerteszét röpültek, hogy rendbehozza kiki a tavalyi fészkét.

»Jobb is ám, ha szélnek váltak ezek a/)psendháborítók< — méltatlankodott a szarka — »nincs rútabb előttem a léha fecsegésnél!«

Mivelhogy épen azokat a hibákat ostorozzuk leginkább másokban, amelyek önmagunkban túltengenék.

A kutya.

Egyik vásáros bódéban jóképű kalmár munkálta a- maga hasznát. Fölöttébb igen tudott a vevők nyelvén beszélni, közben a mérleg mindig a saját javára billent és fürge ujja visszafelé csúszott a posztón, ahogy mérte azt. De mert mindezt nagyon ügyesen mívelte, mindenki megsüve- gelte s maga a vásárbiró is kezet fogott vele.

ízletes ebédje oda volt készítve egy kosárban a sátor hátterébe és egy étien kuvaszt odacsábított a sült libának finom illata. Észrevétlen elcsente azt és a ponyva mögött titkon lakmározni kezdte.

Ámde csakhamár kitudódott a turpisság és a vásáros nép — bottal, rőffel, ostorral — üldözőbe vette a tolvajt, túlhajtott buzgalommal a megsértett tulajdonjog védelmében.

A megvert eb nyüszítve menekült egy pad alá és sebeit nyalogatva imigy panaszkodott: »Vajha értenék beszédemet az emberek, hogy megkérdezhetném, miért épen engemet

— kit a nyomorúság vitt a rosszra

— ér ez a szigorú büntetés, holott

ez a kárvallott kereskedő és kívüle még sok mások, büntetlenül csalnak, lopnak másokat?«

A kopaszfejü papagály, aki drótkalitkában gubbasztva jövendőmondó cédulákat osztogatott, de nagyon unta a mesterségét, kinyitotta a félszemét és oda8zólt neki:

»Nagyon fiatal lehetsz még, ha azt se tudod, hogy az akasztófákon

— uton-utfélen — csupa apró-cseprő tolvajok himbálódznak, míg az igazi nagy bűnösök, vígan vitorláznak biztos révpartok felé.«

A tigris.

Egy különc uri-ember Mép kis tigriskőlyket szerzett valamr állatseregletből és kiváló gonddal fölnevelte azt.

Mivel túlnyomóan növényi táplálékot kapott, nem igen fejlődött ki vérengző természete és tűrhető barátságban élt környezetével, ámde származására igen büszke volt. »Nagybátyám. az Oroszlán —« szokta volt mondani és nagy előszeretettel emlegette vérszerintvaló rokonát, a Leopárdot, a macskát azonban kcrülve- kerülte és vele minden közösséget megtagadott.

Egyszer a felsőbb hatóság rendeletet adott ki, hogy senki a házában ragadozó állatot nem tarthat, sőt szigorú büntetés terhe alatt elpusztítsa azt.

A többi állatok nyugodtan néztek a vizsgálat elé, de a tigris szűkülve bujt a macskához: »Megengeded,

úgy e, nénikém, hogy hozzád szegőd jem, hogy lássák mennyire összetartozunk. Nem tagadhatod meg tőlem azt a szívességet, hiszen osztályos atyafiak vagyunk I«

Ámde a macska tüsszögve, fújva űzte el magától a megalázkodót. »Semmi közöm hozzád! Te is azok közé tartozol, akik megtagadják szegény rokonukat, de a szükség idején eszükbe jut!«

A menyecske.

»Szörnyen szeret engem az uram«

— hivalkodott a kétnapos menyecske a szomszédasszonya előtt — »rózsámnak, galambomnak nevez, á legjobbik falatját nekem adja és nekem nyújtja a korsót, minekelőtte még maga innék abból!«

A kopott szőr-szita, amint egyéb lim-lom között ott hevert a kamra zúgában, közbedörmögött: »Várhatnál a dicsekedéssel, asszonykám, legalább is míg hét tél, hét nyár

fordultát megérted ilyen nagy becsületben. Engem is nagy tiszteletben tartottak újkoromban, magas szegen függtem a konyha falán, de mióta megavultam, bizony, ide a sutba vetettek 1«

Szó — ami szóN— hát nincsen igaza az öreg szitának?

A tűz.

Elérkeztünk Pünkösd csodás országához. Istennek Lelke átsiihan ma a rögök fölött, társul a porszülöttel és csodákat tesz. A Szentlélek most, akár egykor a csügge- teg tanítványokat, homlokon csókolja a gyávákat és lesznek bátrakká, a tompa elméjüek bölcsesé- get kapnak, a gyengék erőt és hatalmat. A Szentlélek termőföldet varázsol elő a sivatagból, jogfosztás helyett jogosztást teremt, aszott testeket kiegyenesít, szürke személyeket hősökké avat, holtakat megelevenít.

. Olyan a Szentlélek, mint a szél, mely hozza felénk a tavasz ozonos levegőjét. Istennek lelke enyhe vígasztalás, elkergetője a bánatoknak ; szálló imádság, mely tudatja velünk, hogy van égi Atyánk, s mi gyermekei vagyunk. Istennek lelkét a biblia többször a tűzzel jelzi. Hóreb égő csipkebokrában az Úr szól Mózeshez. A bujdosó Izráel előtt Jehova tűzoszlop képében járt. Keresztelő János Jézusról kijelenti: én ugyan keresztellek titeket vízzel, de eljő, aki majd keresztel titeket Szent Létekkel és tűzzel. (Lukács 3.16.)

Krisztus a tüzet szító. Taplókat kitűzésit, lelkeket lángralobbant. Alighogy égni kezd itt-ott a tűz, máris fergeteg jő és eloltja az égést. A kétkedés vihara ez, amely hamar megüli a tanítványok lelkét. Elcsügged a tizenegy, csak Péter teszi le a gyönyörű vallomást: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia 1 (Máté 16.16.) Ám Jézus soha sem esik kétségbe. Újra és örökké rakja a tüzet. A Golgotán még csak pislákol a láng, husvétkor már föléled, pünkösdkor lobog, már ekkorára meggerjedt a tűz és ráereszkedett a lelkekre.

Testvéreim! Herostrates az ep- hesosi Artemis istennő templomát felgyújtotta cs\k azért, hogy nevét a történelemben megörökítse. Jézus önzetlenül szította a szívek lángját és gyújtogatja ma is a lel