Harangszó, 1924
1924-08-03 / 31-31. szám
SÁRANűSZÖ. 1924. augusztus 3. m és ha a szép dolgok maguk nem ragadtak volna el bennünket, a vezető magyarázata és felvilágosítása és az a szeretet, mely minden szavából kiáradt, mikor egy-egy szép képre vagy szoborra, vagy szőnyegre figyelmeztetett, okvetlenül hozzájárult a lelkesedés fokozásához. Büszkék voltunk, hogy a mi királyunk olyan szépen lakik. Kijövet két ur haladt előttem és jó hangosan beszélgetett a látottakról. Önkénytelenül is odafigyeltem és hallom, amint az egyik mondja: Nem furcsa, hogy ez a vezető olyannyira lelkesedik a királyi palotában levő dolgokért, hiszen minden nap látja őket? Már meg is unhatta! Nem barátom — felelt a másik —, ilyen igazán szép és értékes dolgokat megunni nem lehet, sőt minél többször nézi az ember őket, annál szebbek és annál értékesebbek. Értékük még fokozódik, ha bizonyos személyi érdek fűz hozzájuk. Ez a szolga azért lelkesedik értük, mert ezek az ő urának a dolgai. Úgy éreztem, hogy ennek az urnák teljes igaza volt. Mi is mindnyájan egy király szolgálatában állunk, még pedig Jézusnak, a mennyek országa királyának szolgálatában. Tudunk-e azonban mi is úgy lelkesedni az ő országa dolgaiért, mint ez a királyi szolga, avagy megunjuk-e azokat, mint ezt az Reszka özvegy emlékeztet Irta: Csite Károly. Pöndör Bálint és Csálé Csicsó együtt legénykedtek, batyároskodtak Kiskalidán, mint a falu félrebillentett kalapu díszei. Azt el kell ismerni, hogy szép szál legény volt mind a kettő. Sok jót azonban senki sem mondhatott róluk. Igaz, hogy igen rosszat sem. Olyas dolgot egyikük sem követett el, hogy akasztófára szánták volna őket. Később a sors széjjelválasztotta őket. Pöndör addig-addig járt erre-arra kérőbe, mígnem beházasodott Kiskenden, Csicsó pedig Dörgösön akadt egy hirtelenszőke leány hajfonadékába. Ezzel befejeződött a szilaj betyárkodásuknak ideje. Azontúl aztán vajmi ritkán került össze a két jó cimbora. Tizennyolc, vagy húsz év telt el azóta, hogy a házasság szelídítő kalodájába dugták betyároskodó fejüket, mikor egy hetivásár alkalmával a turkemándi Zöldfaven- déglöben összekerültek a vendéglői asztalnál. Pöndör mellett ült az elvirágzott menyecskéje és a töpörödött öreg édesanyja is. — Tyű, Bálint 1 Te vagy az ? I... Avagy tán öreg édesapád jött vissza a másvilágról ? I — hnledezett Csicsó a botra egyik ur feltételezte ? Jézus országa szépségeire figyelmeztetnek bennünket is eléggé, de csak ha teljes odaadással állunk szolgálatába, tűnnek fel azok előttünk igazi értékükben és szépségükben. Nem elég Jézus adományát és Jézus országát csak úgy messziről ismerni, szolgálatába kell állani,' személyi érdek kell hogy fűzzön hozzá, hitben kell egyesülnünk ővele és akkor feltárul előttünk az ő országának szépsége és gyönyörűsége. Dr. Tirtsch Gergely, „A keresztyén ember élete mindvégig küzdelem. Folyton résen kell lennie, mint a katonának a csatatéren. Alig győzedelmeskedett az egyik kisértésen, már itt a másik. Istennek oltalma egyedül a védelem a gonosz ellen, aki sokszor ravasz eszközökhöz folyamodik, hogy bennünket tőrbe csaljon. Imádkozni, azaz az Úrral folytonosan összekötve lenni, így a gonosz nem vehet erőt rajtunk.“ A nemzeti érzés a protestáns kor (1526—1606) irodalmában. Irta : R. B. (Folytatás.) A vallásos-hazafias énekek intelmeihez, tanúságaihoz hasonlókat találunk a kor eseményeit megörökítő történeti énekekben is. Az énekmondó lantosok legkiválóbbja, Titámaszkodó, csupa roncs hajdani cimbora látásán. — Jaj, testvér, végem van I Most jöttünk az orvostól. Azt mondta, seb van a gyomromban, rákseb . .. — Testvér, akkor igyál ... igyunk. A bor a legjobb orvosság az olyan bajra. Meglásd, hogy meggyógyulsz tőle, én mondom ezt neked. — Nem ér az semmit, testvér. Az orvosság sem ér már semmit nekem. — A bor segít, tartsd a poharadat, hadd töltök bele ... No, néném asszony 1 ... No, ángyikám, kocintsunk ... a kedves egészségüKre. Hej, hová lett az a szép világ, mikor mi legénykedtünk 1... Úgy-e, Bálint, mi aztán legények voltunk 1.. . — Hagyd el 1... Ne hozd fel, testvér, annál jobban fáj a szivem .. . Jaj, jaj nekem, miért kell ilyen korán meghalnom 1 — sírta Bálint keservetesen s nagy könnycseppek gurultak le a megráncosodott ábrázatán. Csicsó erre nagy méltatlankodással ütötte le poharát az asztalra. — Ej, az a. .. erre, meg arra 1 Mit siratod a hitvány életedet, mikor egy krajcárt sem adtál érte I ... Igyál inkább, az ángyod cifra bokorugróját. Ne bőgj azért, amit ingyenbe kaptál. — Könnyen beszélsz te Csicsó, — szólt könnyes szemmel az öreg édesanya. — Én nódi, 1554-ben Kolozsvárt megjelent Cronieájának élőbeszéd szerint verses krónikáival „tanúságot“ akar adni a magyar vitézeknek, miképen álljanak ellent a pogánynak s miként hadakozzanak ellene. Történetírói hitelességgel elmondott verseihez ő is intelmeket kapcsol, istenfélelemre s különösen józanságra, a próféták módján való hadakozásra, (Szegedi veszedelem) összetartásra, egymás szerelésére (Varkucs Tanás, Eger viadala stb.) inti nemzetét, hogy ne pártoskod- jék, hanem fogjon össze a török ellen. Pl. „Ti magyarok, jobb ha mind eggyé lésztfik, Mint eddig, egymást ne úgy szeressétük, Úgy ad Isten jó szerencsét tinéktök És megszabadítja idegen néptől földetük.“ (Szitnya, Léva stb. megvétele). Vagy: „Egymást szeressétök, jobb ti fejetöknek, Ügy lészen romlása gonosz terek népnek.“ (Prini Péter stb. fogságáról) Külön versben oktatja a hadnagyokat, miképen hadakozzanak. (Hadnagyoknak való tanúság.) A prófétákat állítja szemük elé, inti őket, hogy csata előtt biztassák vitézeiket, mondják nekik: „Itt valaki közülünk elesik, Az angyalok menyországba viszik“, ellenben aki megfut, elvész s „mély pokolban temettetik.“ — Mennyországgal jutalmazza tehát a hazáért elesőket, akárcsak egy századdal később a nagy költő, Zrínyi, a szigeti hősöket. Tinódi is fizettem a véremmel, keservetes életem nagy részével érte ... A gyerekek bizony ingyenbe kapják életüket, de az anyák drága árt fizetnek érte ... — Úgy- úgy 1 Mi. fizetünk értük ... Csicsó még könnyen jártatja a száját . .. De mi lesz velem, négy gyermekkel, ha ilyen korán özvegységre kell jutnom 1 — rikogta Reszka menyecske. — Ne búsulj, Reszka, míg engem látsz ! Egy év óta úgyis özvegy sorsban búsul- gatok. Hát majd fölkereslek, ha Bálint testvér utolsót rúg e huncut világon ... Pöndör Bálint utolsó rúgása másfél hó múlva beközetkezett. Megsiratták a hozzátartozói. Az ismerősei elsopánkodtak fölötte. A tórozók felsorakoztatták minden rendű érdemeit, végül egy kis nótázással is áldoztak a megboldogult szép emlékének. Ezek után a mindent megtorló, végül mindent megbocsátó, kegyetlenből kegyelmessé levő, szép földi világ, feleletül Bálint azon utolsó tettére, hogy oldalba rúgta, a feledés nehéz sulykával sírjára suhintott. A sir behorpardt s Pöndör Bálint emléke mindinkább homályba veszett. Az özvegy Reszka menyecske, mint a- féle hivő lélek, bízott még az emberek ígéretében: várta Csicsót már a temetés utáni napokban s várta-várta türelmetlenül egész félévig.
