Harangszó, 1924
1924-08-03 / 31-31. szám
1?24. augusztus 3 vallásos, nála is vallásosság hatja át a nemzeti érzést, de nincs benne protestáns célzat, nincs semmi fele- kezetiség, mint kora többi verselő- jében, sőt korholja az egyenetlenséget s egyességre int, mint a következő korban Zrínyi. Az egyszerű, szegény lantos ezzel a tiszta felfogásával magasan felülmúlja kor- társait. Szelleme, törökgyűlölő tüzes magyar lelke rokon a nagy Zrínyiével ennek magasfoku műveltsége és ragyogó költői tehetsége nélkül. Első igazi költőnk, Balassi Bálint, (1551—1594) szintén a protestáns kor és szellem gyermeke. Lantján legtöbbször a szerelem epedő, édesbús dalai zengenek, melyeket akkor a vallásos közfelfogás elitéit, erkölcsteleneknek tartott, úgyhogy nyomtatva nem is láthattak napvilágot, de mély érzésű istenes énekeket is szerzett és mint egri végvári. vitéz kifejezést ad a vitézi élet szépségeinek is s magyar lelke bús panaszait is ékes versekbe önti. „Egy katona-ének“-ében büszkén hirdeti: „Vitézek, mi lehet E széles föld felett Szebb dolog a végeknél?“ Örülnek a vitéz próbának, a harcnak, „az jó hírért, névért, a szép dicsőségért“ bátran vagdal- * S Nehéz, kegyetlen, kínzó dolog a várakozás, tehát ne ítélje meg senki Reszka menyecskét, a bús özvegyet, hogy egyik nálánál is busább őszi reggelen arra az elhatározásra jutott, hogy tovább már nem kínoztatja magát a várakozással. Megmosakodott szagos szappannal, ünneplőbe öltözött s ő kereste fel Csálé Csicsót Dörgösön. Különös tréfálkozó szeszélye a sorsnak, hogy a reménykedő emberek számára akkor rukkol elő meglepetésekkel, mikor azt legkevésbbé várják. így járt szegény Reszka is a nagy reménységével. Csicsót ágyban találta s minő állapotban! Az a rengeteg sok pálinka és bor, amit Csicsó kegyetlenül magába eregetett, bosszút álltak rajta: már-már egész a halál mesgyéjéig taszi- gálták kifelé a szép földi világból. — Te vagy az, Reszka?! — nyöszörögte Csicsó keservetes könnyhullatással. — Jai> iai> Reszka, mennyire odáig vagyok ... Istenem ... Istenem ! miért kell ilyen hamar elpusztulnom 1... Az özvegy csak nézett, bámult maga elé, teljes reménye-vesztetten. Megtaplo- sodott szívét nagy keserűség szállta meg. S nem tudta megállni, hogy ne csípjen egyet azon, aki meg mer akkor halni, mikor éppen le kellene neki ő róla az özvegység keservét venni. — Nini, Csicsó, hát ilyen pipogya ember lettél, hogy még sirsz is! Mit siratod azt a hitvány ringy-rongy életedet, mikor még csak egy árva krajcárt sem adtál érte I... HARANQSZO Vándorúton. Menj csak előre ifjú reménnyel! Ott lm előtted a bérei tetű, Ahol a lelked vágya betelhet, Ahol az árny is fénybe veszd. Ott van az ösvény, vágj neki büszkénI Né félj, ha bánt is száz töviság; Ha vihar ér is, menj csak előre: Csalja a lelked bérei virág. Csalja a lelked szűzi magasság, Fény, üde illat, távoli dal; Májusi pompa, hajnali álom, Mennyei béke, szent diadal. Menj csak előre, fenn a tetőn majd Bérei virágnak illata vár. . . Az ég is áldást hint a fejedre S ünnepi víg dalt zeng a madár .. . Fenn a tetőn majd rád tűz a nyár! HORVÁTH IMRE. koznak, gyakran bizony „vad madár gyomra“ a koporsójuk. Más költeményében kesereg „a magyar nemzetnek romlott állapot- járói“. Katonaszeinmel nézi siralmas helyzetünket. Elkesergi, hogy míg a magyar urfiak „szemétre vettetnek“, — „zsírokkal hízódnak az idegen fiák“, hogy a végek csonkán állnak, a seregek fogynak, romolnak, az Ínség nő; aki segíthetne, csak nézi, de nein érzi romlásunkat ; kikel a kóborlók, fosztok ellen s Istenhez kiált segítségért. Mikor kegyetlen sorsa bujdosásra kényszeríti, fájdalmasan búcsúzik hazájától, „ki keresztyénségnek viseli pajzsát“, s a szép katonaélettől. Végigtekintettünk a kor költészetén, láttuk annak szellemét; vessünk egy-két pillantást a kor prózájába is; nézzük, megszólal-e abban is a nemzeti érzés és hogyan. A prózai irodalom nagy része szintén vallásos tárgyú, hitvitákból, prédikációkból áll. Ezekben is megmegszólal a különféle énekekben hirdetett felfogás, hogy Isten bűneiért s köztük a katolikus vallásért ostorozza a magyarságot, tehát a magyarnak, ha a nyomorúságokból szabadulni akar, már csak nemzeti érzésből is protestánssá kell lennie. Magyari István sárvári ev. prédikátor egész könyvet írt, „az országokban való sok romlásoknak okairól.“ (1602.) Miután a kor szokása szerint bizonyítja, hogy a pápisták bálványozok“, ezt mondja: „ezért lön édes hazánknak is romlása, mert a teremtőt elhagyván, teremtett állatokban bíztunk volt.“ 243 A kornak egyik legérdekesebb s legmunkásabb embere, a szászból nyelvben és érzésben derék magyarrá lett Heltai Gáspár kolozsvári pap és könyvnyomtató 1566- ban kiadott állatmeséinek (Száz fabula) terjengős tanúságaiban nagyon szeret a hazai viszonyokra célozni. Mint ahogy Szkhárosi Horváth András, ő is különösen a szegény elnyomott népnek fogja pártját s inti a hatalmasokat, a kevé- lyeket, a nép sanyargatod. Ezt a demokratikus célzatot, mely a nemzeti érzéssel szervesen összeforrva legremekebbiil Petőfi költészetében jut kifejezésre, a protestáns szellem gyökereztette meg irodalmunkban. Mindent röviden összefoglalva: a protestáns kor irodalmában, különösen költészetének minden ágában igen jelentős szerepe van a nemzeti érzésnek. A vallásosság és hazafiság, de nem külön, hanem együtt, összeolvadva, a két fő-ihle- tője a kor írójának, két főtényezője irodalmunk fejlődésének. Az erős nemzeti érzést a kor viszonyai, szenvedései, a magyarság romlása, pusztulása magyarázza, mert hiszen a pusztulás, megsemmisülés veszedelme, mint — sajnos csak egyesekben — napjainkban is tapasztalhatjuk, fokozzák a nemzeti öntudatot, a föld- és faj- szeretetet. Az is magától értetődik, hogy ilyen korban a költészet első sorban kesergő. Az erős vallásosság is természetes, hiszen a középkor főérzése, a vallásosság, álszállott örökségül erre a korra is; ha a pápától, a szentektől elfordult is a magyar lélek, de nem fordult el az Istentől, a bibliától, sőt közelebb jutott hozzájuk, — azután az ember a csapások idején, a sors korbácsától űzve, vérezve különösen szeret az Űr lábához menekülni. Az írók, verselők többnyire papok, reformátorok, a maguk apostoli lelkét lehelik szavaikba. Szenvedéseinket úgy tekintik, mint megérdemelt büntetést bűneinkért. A biblia vérükké vált; valósággal a próféták nyelvén szólnak, Mózes, Dávid, Jeremiás lelke és igéi zengenek magyar nyelven. Ilyen a protestáns kor költészetének szelleme, ilyen volt általában a XVI. század magyarjának felfogása, gondolkodása, érzése. (Vége.) Gytíjtsiink előfizetőket és adakozzunk a „Harangszó“ fentartására.
