Harangszó, 1924
1924-02-17 / 8. szám
1924. február 17 HARANQSZO 59 A halálos óra.*) A viltenbergi templomi szószékre Luther 1546 ián. 17 én lépett utoljára s ekkor az Ördög, a pápa, a botor ész és a szakrameutáriusok ellen mennvdörgött. Ekkor jött a mansfeldi grófok újabb meghívása s — most már Eislébenfce. Hívták, hát ment újra három fiával és Rutfeld nevű nevelőjével. Halléban Justus is újra csatlakozott hozzá. Az utazás sok bajjal járt. Halléban három napig kellett időzniük a nagy árvíz miatt, de ezt fel sem vette, sót tréfával ütötte el. Végre a mansfeldi halárba értek. Ott Luther leszállt a kocsiról s jó soká gyalogolt. Felhevtilt s a kocsira felülve, meghtitötte magát. Mire Eis« lébenbe értek, már érezte, hogy baj, van. De most is tréfára vette a dolgot. Mikor borogatni kezdték, azt mondta környezetének: »Az Ördög mesterkedik velem; így tesz valahányszor nagy dologba fogok«. Jobban lett — s tárgyaltak, de bizony nem sokra mentek, ami igen boszantotta. Set már be akart fogatni, hogy otthagyja grófjait. Egyszer aziáa mégis megegyeztek — egy-két pont kivételével. Ezeknek elintézését azonban már másokra bízta, ó pedig hol prédikált, hol kedélyes társaságba keveredve szórakozott. Utoljára febr. 14-én prédikált Máté 11. 25-ről. Ugyanakkor meg is gyónt *) Dr. Masznyik Endre „Luther népies életrajza“ című művéből. s az Úrvacsora felvétele után két lelkészt ordinált. \ Végre febr. 17-én teljes lett a grófok között az egyezség. Luther is aláírta azt, aztán ledőlt a bőrkanapéra szobájában, majd fel s alá járkált, s az ablaknál imádkozott. Este még levánszorgott az ebédlő-terembe, de már szobájába visszatérve nyomást érzett a melléken és igen rosszul lett; — lefeküdt és egy óra hosszat nyugodtan aludt is. Aztán felkelt s fel-alá jártában így szólott: »Atyám, a te kezedbe ajánlom telkemet. Te tartottál meg engem igazság Istene!« S újabb nyomást érezve mellében, nyugovóra tért Hiába dörzsölték, orvosolták, igen nagyon gyötrődött már. »Végem van — mondá — Eislébenben maradok én.« S kezdett a verejték kiveródni rajta. »Ez a halál hideg verejtéke« — mondá. Erre imádkozni kezdett. »Uram, Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet.« Majd háromszor elmondván Ján. 3. 16-ot s a 31 Zsol. 6-ik versét, elcsendesült. Rázták, dörzsölték, szólították, de nem felelt semmit. Ekkor Jónás és Cólius odaléptek hozzá és fennhangon kérdezték tőle: »Tisztelendő atya, kész-e megmaradni állhatatosan a Krisztus és azon tanok mellett, amiket hirdetett ?« Luther hallhatóan felelt: »Igen«. Aztán jobboldalára fordulva, elaludt, míg egyszerre csak úgy egy óra múlva halálos sápadtság borítá el arcát, teste hülni kezdett s szelíden sóhajtva, minden testi gyötrődés s kía nélkül örökre elaludt. Ez történt 1546 febr. 18 án csür A hit a tökéletesedésben mutatja az ember éles rendeltetését. Isten országát állítja elénk végcélul. Midőn így egy eszményi világgal tartja kapcsolatban a lelket: egyszersmind éleszti az ideálizmust, mely mindig nemesítőleg hat az életre. Bárha nem látjuk is az Istent: szívünk érzi jelenlétét s a hit által ő benne találjuk paizsát az életharcon. így fohászkodunk a költővel: listen, kit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző keble óhajtva sejt, léted világít mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet.“ Hogyha szólok egy nép ellen és ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem; de megtér az a nép az ö gonoszságából, amely ellen szólottám; én is megbánom a gonoszt, amelyet rajta véghez vinni gondoltam. És hogyha szólok a nép felöl és ország felöl, hogy felépítem, beültetem, de a gonoszt cselekszi előttem és nem hallgat az én szómra; akkor megbánom a jót, amellyel vele jót tenni akartam. Ám az én népem elfeledkezett rólam, a hiábavalónak üldözik; elcsábították őket az ő Etáikról, az ősrégi nyomról, hogy ösvényeken, járatlan utón járjanak, hogy pusztasággá tegyem földjükéi, örökös csúfsággá, hogy aki átmegy rajta, elálmélkodjék és fejét csóválja. Jeremiás 18, 7—17. legény került vissza a falujába és megbiz- taita a gyerekeit: „No kis cselédeim, most már nem sokáig lesztek árvák!“ Körülményeikhez, meg özvegyi állapotukhoz mérten nem illett volna, hogy Sári- toppos lagzit csapjanak, azért hat szép csöndben megesküdtek, nem is volt más vendég a két násznagyon kívül, s mintha magát a szerencsét vinné, oly boldogan vitte haza Pintér János az uj asszonyát, meg a mostoha leányát. Veronka sorra csókolta a kis gyerekeket, szivemnek, tubi- cámnak nevezte őket és meghagyta nekik, hogy édesanyámnak szólítsák. De ezek csak nem tudtak hozzászokni és felrehuzódtak el tőle. Másnap aztán hosszú-szekérbe fogott János és elhozta Pásztorfőről a felesége holmiját, mivel — majd el is feledem mondani — még a mátkaság ideje alatt kiderült, hogy a ház Veronka nevén áll ugyan, de annyira túl volt terhelve adósággal, hogy jobb volt eladni, mint a drága interest tovább fizetni. A tehenet a kocsmáros hajtatta el régi tartozások fejében, a süldő ára meg épen elég lett, hogy kikerüljön özv. Finta Sándorné heve a boltos könyvéből. Hajdú Gábor, mivelhogy ő volt a közbenjáró, restelte is nagyon a dolgok ilyetén alakulását, de János akkor már nem bánt semmit, csak a kívánatos asszony járt az eszében. „Legalább nem vethetünk semmit egymás szemére. Két szegény, egy pár!“ Veronka azután berendezte uj otthonát egészen a maga Ízlése szerint. Itt is fölvirágozta, függönyözte az ablakokat, kirakta, fölaggatta temérdek csecsebecséjét. Sok vasalt szoknyája nem fért a szekrénybe, egynéhány a gerendába vert szegeken virított. (Szegény Rózáinak mindene elfért egy tulipános ládában, s a gerendán kalácsba-csavart kender lógott.) Az ágyát is fölállította, csipkével szegett térítővel fö- dötten, s mert nem volt nagyon térés a szoba kisült, hogy a gyerekeknek ittben már nem is került fekvőhelyük. Sebaj! A nyár jön úgyis, nem fáznak meg. A konyha mellett volt egy kis benyíló, Rózái krumplit, répát, miegyebet tartott benne, egy kicsi ablaka is volt a tornácra néző, azt Veronka kitakarította és oda tett be két ágyat a mostoha gyerekei számára. Azok eleinte féltek benne és sírva bújtak pssze a sötétben, de aztán megszokták* Őszre és télre kelve pedig — mert bizony akkor is csak az maradt az ő éjjeli szállásuk — nagyon fáztak, de panaszkodni nem mertek. Mert a mostohájuk — aki olyan mézes- mázosan szólt hozzájuk az apjuk jelenlétében, ha magára maradt velük, ugyan rövid-pórázra fogta őket. Úgy tett épen, mint ahogy a mese szól a gonosz mostoháról. Csak a saját selypítő, szöszke leányát szerette, annak jutott minden jó szó, minden jó falat. Én Istenem, miért is nem tud annyi szeretet és jóság lakozni egy asszo- nyi szívben, hogy a más gyerekével is úgy tudna bánni, mint a magáéval?! Milyen tisztességtudó, engedelmes gyerekek voltak ezek az anyjuk életében, s milyen veszett hirüket költötte csakhamar a mostohájuk! A Ferike elcsatangol a faluba, zsineggel kell megkötni az asztal lábához, hogy otthon maradjon, a két nagyobbnak csak a játékon van az eszük, még fát, vizet se akarnak a konyhára behordani és olyan irigyek az ő Esztikéjére, hogy még a kis nyulukat se akarták neki adni. A Bözsike meg épen dologkerülő. Úgy kell kihúzni hajnalban az ágyból, hogy az állatokat ellássa, minekelötte iskolába menne. A szomszédok ugyan sajnálták a vézna kis leányt, mikor napkeltével már a kutnál vágta a répát, mosta a krumplit, s fejcsóválva mondogatták: No, a Pintér János ugyan bevásárólt a második házasságával! Maga a János sokáig nem vette észre ami körülötte történik, öt vidám szóval
