Harangszó, 1924

1924-09-28 / 40. szám

1*24. szeptember 28 tintett a nyelvével — ma lengyel nemzeti fogás lesz ebédre, menjünk ebédelni, aztán pihenje ki magát. Nébó hegye az ember élete. Az ígéret földjét csak messziről látja. Sohasem tudtam meg, mi az a lengyel nemzeti eledel és utána a pihenés. A Bükk, — Bukovina — hős védőjének Pflanzer Baltinnak va­lami nagyon sürgős jelenteni valója volt Teschenbe a főhadiszállásra. Egy Pulhnann kocsit a mozdony mögé! Engem a mozdonyra és mi­kor jelentették, hogy a futártiszt már bent van a nagy bőrtáskával a vonatban, a Pruth mentin föl a Kárpátoknak, a Tisza mentén le a Kárpátokról eszeveszett hajszában. Le Királyházáig. Ott már várt a felváltó mozdony és a megváltó csajka hadigulyás. Az uj mozdony rohant a futáros Pulhnann kocsival Csap felé és amint a Tisza hídja felé kanyarodva eltűnt, boldogan merítettem meg a kanalat az illatos, piros lében. Mégis már közelebb jutottam egy lépéssel az evéshez. Csak egy kicsinyt várok, míg meghűl az étel, már emelem a kanalat a szájamhoz. Hej te Nébó hegye, hej te Nébó hegye! Menjek azonnal a futárvonat után, a mozdony már odaállt a fa- barak vendéglő ajtaja elé. A szom­széd Nagyszőllős állomás telefonált, hogy valami baj van. A futár már meg is halt. Lesodorta a Tisza hidja a kocsi tetejéről. A pálya­munkások már viszik is pályako­csin a nagyszöllösi kórházba. Az vessen rám követ, a ki már megpróbálta: napokon át nem enni, Delyatiniban majdnem enni, Király­házán már a szájhoz emelni a ka­nalat, az vessen rám követ, amiért a csajka mellől való felkeltemben kiszaladt a számon: — Igazi osztrák tiszt! Hát igaz is. Fontos iratoknak kellett lennie a táskájában, hiszen különben nem indítottak volna vele azon a hosszú vonalon végig De- lyatintól Teschenig külön vonatot. Még azt sem vettem tőle rossz né­ven, hogy boldog-boldogtalant be­eresztett magához a kocsiba abban a vonatzavaros időben. De hogy ő maga a kocsi végén a Lámpagyujtó hágcsón felmásszék a kocsi tete­jére, a táskáját meg ott hagyja is­meretlen utitársai között, aztán le- üttesse magát a Tisza hidjáról és tetejébe még meg is haljon, csak a legkevesebb ami kifakadhatott bdlolem a nagy haragtól: igazi osztrák tiszt! De mindez nem segített, menni kellett, biztosítani a futártáska sor­sát, megállapítani a tényállást, az­tán mikor a kórház igazgatója, az én régi ismerősöm onnan alulról, Horvátországból, Kupferschmiedt János doktor — ugy-e milyen jó- hangzásu luteránus név — leemelte a takarólepelt a fiatal hősről, elmúlt minden haragom. Széles mellén egy sor kitüntetés és koponya nélküli arcon nyájas FIARARUSüO _____ 299 mos oly, mint akinek szépet mesél­nek, vagy valami szépet lát. És a mesterségénél fogva, külö­nösen az ilyesmihez abban az idő­ben hozzászokott, de különben is természeténél fogva kissé ciniz- muszra hajló orvos se tagadhatta meg magától a megindult sóhajt: •— Az ember sirhatna. Szép halott volt. Szép lehetett életében. Más halált érdemelt volna, bizonyosan másról is álmodott, míg élt. Aztán jött a zsebek kikutatása. Egy női fénykép. A te anyád, — - volt ráírva. Abban az időben ez sem volt elég amulettnek. Egy iga­zolvány: Ungnad von Weissen- wolff a cs. és kir. 15. dragonyos ezred főhadnagya. És az őszhaju, öreg ulánushad- nagy, a nagyszöllösi állomáspa­rancsnok, csak nézett ránk csodál­kozva. — Az imént mérgesek voltak az urak szegényre, most meg majd könnyet hullajtanak utána. — Hát ha azt nem is, de . . . Járt Hadnagy úr már Horvátor­szágban ? — Megismétlem a bemutatkozá­somat : nemes Ljubicsich hadnagy. Apám a horvát csendőrség első parancsnoka volt: nemes Ljubicsich ezredes. Horvátországban nevel­kedtem. — Járt már a szamobori várban? — Már én csak a romjai között. De az apám mesélte, hogy ő fiatal korában még táncolt a termeiben. nem voltak — végrendeletében 40.000 font sterlinget hagyományozott. Erről maga az özvegy értesítette Richár- dot s Vilmost s ennek még ily tartalmú levelet írt: — Kedves Vilmos fiam 1 Olivér csak most mondta el, hogy a házunkat ért nagy szerencsétlenség után a kétségbeejtő hely­zetben jó tanácsoddal te mutattad meg az utat fiaimnak, amelyen haladva jövőjüket biztosilhatják. Te keltetted fel bennük a bizalmat az isteni gondviselésben, az erőt jó gyermeki tisztük betöltésére. Ennek ter­hét is áldozatkészséggel osztottad meg ve­lük, sokat fáradtál, nélkülöztél azért, hogy engemet Ínség ne keseríthessen Fiaimnak jóra vezérlő barátjuk, nekem a meglátogatás szomorú napjain gyámoli- tóm voltál. Jó szivedre mindenkor hálás érzülettel gondolok. Ha a messze-távolban a viszonyok meggátolnának édes anyád sírjának meglátogatásában: azért az nem lesz elhagyatva. Amint a szünidő megnyílik, Richárddal siessetek haza, hogy ismét együtt láthas­salak benneteket. Vilmos meghatóban tette le a levelet, miközben könnyei hullottak reá. — Neked valami szomorú esetről írt édes anyánk? — kérdi Richárd. — Az ő áldott anyai szeretetének reám is kiterjesztése indított meg. Olvasd át te is. Richárd e szavakkal adja vissza az át­olvasott levelet: — Hidd el, Vilmos, e levélben jó anyánk a mi meggyőződésünknek is kifejezést a- dott. Sokán a te helyeden, mint az utas a veszélybe jutott hajóval, siettek volna me­nekülni a sors által szegénységbe döntött család köréből. Te pedig rendületlen jó barátunk, gyátnolítónk maradtál, igazi Men­torunk voltál, akitől a kötelességet szem előtt tartani, szent célért tűrni, áldozni s a fáradhatlan munkásság mellett hitünkkel az Isten gondviselésére támaszkodni tanul­tunk. Gyermeki tisztünk betöltésére nem­csak szóval buzdítottál, hanem jó példával előljárva, szakadatlan munkád gyümölcsét jó anyánk segélyezésére áldoztad. — Richárd, ha családotok érdekében valamit tehettem, azzal csak kötelességet teljesítettem. Tudod, hogy atyád engemet a mezőről a tehenek mellől vett magához. Az ő jószívűségéből végezhettem az iskolai pályát. Háza iránt örök hálára vagyok kö­telezve. De vasárnap van, nemsokára 10 óra lesz. Készüljünk, a templom vár lelki áldozatra. Amint a szünidő beállott, Vilmos és Richárd azonnal anyjuk látogatására indultak. Az özvegy nagy örömmel fogadta őket. Boldog volt, hogy a három ifjút két év után ismét együtt láthatja. Megköszönte jószívű­ségüket, mely neki a meglátogatás szomorú napjain védőpajzsa volt. üröniünnepkép töltötték a napot. Másnap családi tanácsot tartottak. Abban állapodtak meg, hogy ro­konuk hagyományából visszaszerzik a szü­lői házat s abban Olivér újra megkezdi az apja halálával megszakadt kereskedést. Richárd mint ügyvéd ugyan e városban telepszik le s a szülői házban nyit irodát, így mindketten anyjuk közelében lesznek. Vilmos kijelentette, hogy öt hajlama a ten­gerre vonzza, hajón vállal megfelelő állást. Kapott is már egy nagy kereskedő hajó felügyelőségétől gépészmérnöki meghívást s ezt el is fogadta. Innét egyenesen new- yorki kikötőbe megy helyének elfoglalására. — A Mindenható gondviselése kísérjen a tengeren is, — szól az özvegy. De Vil­mos, tudod fiaimmal együtt mennyire sze­relünk, arra kérlek, hogyha világjáró uta­don hazánk partjaihoz érve szabadságot nyersz pihenésre, örvendeztess meg ben­nünket látogatásoddal. — Kedves kötelességet teljesítek, bol­dog leszek, ha minél gyakrabban felkeres­hetem az én szeretett második anyámnak s jó barátaimnak, testvéreimnek lakását.

Next

/
Oldalképek
Tartalom