Harangszó, 1924

1924-06-15 / 25. szám

m

HARANÖSZÖ

1924. június IS.

val isteninek nevezünk. Csak az értheti meg igazán a vallás és hit dolgait, aki szíve számára más tartalom után is vágyik, mint amit ez a látható világ adhat és aki fölfogja, hogy ennek a világnak nincs még vége annál a látóhatárnál, a- melyet az ember értelme elér és aki utat enged a leikébe azoknak a sejtelmeknek, amelyek a Minden- ségnek rajtunk kívül eső, fel nem fogható részéből sugároznak felénk. Úgy mondja ezt Jézus, hogy: „Szükség néktek újjászületnetek.“

Egy Isten, aki személyében három: Atya, Fiú, Szentlélek. Az Istent olyannak, amilyen a valóságban, soha meg nem ismerhetjük, de amit tudunk róla, azt szavakban kifejezhetjük. Minden gondolatnak és érzésnek, különösen ha az nehezen vagy csak hézagosán érthető, szüksége van egy hüvelyre, egy tartóra, amibe belefoglaljuk, hogy legalább valamennyire érthetővé tegyük. A végtelen s felfoghatatlan Isten eszméjének ilyen földi hüvelye az a tanítás, hogy: Isten lényegében egy, de személyében három. De Isten eszméjét még ebben a formában is csak homályosan érti meg véges értelmünk.

Próbáljunk hát az emberi életből vett példával közelebb férkőzni hozzá. Gondoljunk egy embetrre, akinek gyermekei vannak, aki szántás-vetéssel keresi kenyerét, amellett azonban valami hivatala is van, mondjuk egy gyülekezet anyagi ügyeit intézi. Otthon úgy hívják,

hogy édesapa, ha a mezőn dolgozik, akkor földmíves, a gyülekezetben pedig: kurátor.

Édesapa, földmíves, kurátor. Három munkakörben látjuk, de azért mégis csak egy és ugyanaz az ember.

Különben is a „háromság“ gon- golata nem valami erőszakkal kitalált dolog; nem csak az Istenről alkotott fogalmakat lehet a „háromságába belefoglalni. Az emberi gondolkodás más területein is vannak ilyen „háromság“-ok. Például a testnek háromféle kiterjedését ismerjük: magasság, szélesség, hosz- szuság. Ez is „háromság“. Vagy az idő fogalma is ilyen háromságban jelenik meg eléttünk: múlt, jelen, jövő. Sőt a természet életében is vannak ilyen háromságok. Pld. a viz lehet szilárd (mikor jég), cseppfolyó és légnemű (mikor gőzzé válik). Mégis csak viz. Aki godolko- dik, maga is rátalálhat akárhány ilyen „háromságára.

Természetesen, ezek a példák még nem tehetik egészen felfog- hatóvá Isten „háromság“-át; csak arra valók, hogy véges értelmünkhöz közelebb hozzuk Azt, „kit a bölcs lángész fel nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt“.

De még legközelebb jutunk a háromságos egy Isten fogalmának megértéséhez, ha tudjuk, hogy a keresztény egyház tanítása mit akar vele kifejezni. Semmi mást, mint azt a hitet, hogy Isten „felettünk, velünk, bennünk van “. Ezt azért kellett a kér. egyháznak hangsúlyozni, mert van olyan vélekedés is, mely szerint Isten csak fölötte van a világnak. Azaz, kezdetben elvégezte a teremtés munkáját, de aztán a megteremtett világot magára hagyta, úgyhogy a világ élete a teremtés óta, a belehelyezett természeti törvények alapján, magától folyik tovább. Már pedig ha ez így volna, akkor nem beszélhetnénk isteni gondviselésről, csak véletlenségek- ről, vagy pedig a természeti törvények kegyetlen uralmáról. Azonban a hivő kér. ember nem tud belenyugodni abba, hogy Isten nem törődik vele, hanem csak a végtelenség rideg távolából nézi e világban való vergődősét, küzdelmeit. Sőt igenis, a hivő ember a legélénkebben érzi, hogy Isten valósággal belenyúl úgy az ő, mint az egész világ életébe s azt napról-napra vezeti, annak atyai módon gondját viseli. Különben is tökéletlen Isten volna az, amelyik, mint valami rossz szülő, saját gyermekeit szívtelenül sorsukra hagyná. Az ilyen Istenhez imádkozni is hiábavaló dolog lenne.

Viszont olyan vélekedés is van, amely szerint Isten fölötte nem, csak benne van a világban. E felfogás szerint Isten nem más, mint a természet erői, valami öntudatlan erő, akinek a jósághoz, erkölcshöz, a szellemi tökéletesedéshez semmi köze. A kér. embert az ilyen Isten sem elégítheti ki, mert az ilyen Isten nem tudja felemelni a csüggeGyöngyvirágok regéje.

Irta: N. Szombath Ernő. 6)

Vasárnap reggel volt.

Kellio maga elé vezettette a fogoly lelkészeket s értésükre adta, hogy ezentúl kötelesek lesznek a templomba eljárni s az istenitiszteleten résztvenni.

Szilágyi felelt a többiek nevében is.

— Az Isten házába kész örömmel elmegyünk, hogy ott dicsérhessük Istenünket.

Kellió éles gúnnyal vágott Szilágyi szavába.

— Hohó I Nem úgy verik ám a cigányt Lipótváron! Ti nem azért fogtok a templomba menni, hogy ott ti a ti eretnek szokástok szerint cselekedjetek! De nem ám! Még csak az kellene 1 Hogy ti beszennyezzétek azt 1 Olyan nincs 1 Ott majd mi fungálunk s ti meg fogjátok cselekedni azt, amit minden igaz keresztyén hívőnek cselekedni kell. Szentelt vizbe mártjátok az ujjatokat. Keresztet vettek magatokra. Az Urfeltautatáskor letérdeltek. A szentséget imádjátok. Majd azután, később gyónni meg áldozni is fogtok I

Megértettétek ? S most ki innen I

Az őrök ezután elvezették őket s egy cellába zárták.

Mielőtt beharangoztak volna, Kellió és Bene fegyveres őrökkel jelent meg a cellában. Ráparancsolt a foglyokra, hogy induljanak a templomba.

Szilágyi s egy-két társa szó nélkül elindult. De mások nem akartak kilépni a börtönből.

Ezeket úgy taszigálták ki az ajtón.

Szilágyi rájuk szólt:

— Gyertek testvéreim. Bemegyünk a templomba. Ott imádkozunk egvet, de semmi más egyebet nem cselekszünk 1

Közben beharangoztak s megkezdődött a szertartás. Egy jezsuita atya celebrálta a misét. A szentségfelmutatáskor a többi rabok s a vár alkalmazottjai letérdeltek, de a lelkészek kisded csapata állva maradt.

Mint a fúria, úgy támadt rájuk Kellio. Dühösen sziszegte a fogai között:

— Térdre, ti

..............1

Eg

y se mozdult meg a helyén.

Bene is rájuk mordult:

— Nem hallottátok ? ...

Majd a mise végeztével Kellio több őrt rendelt maga mellé s behajtotta a lelkészeket újból a már üres templomba. Odament az oltárhoz. Kivette a szentségtartót

s odahelyezte az oltár elejére. Aztán rájuk parancsolt a foglyokra, hogy térdeljenek le.

Mozdulatlan maradt valamennyi.

Egy intésre az őrök rájuk vetették magukat a megláncolt foglyokra s puskatussal ütötték a rabokat. Kellio és Bene az öKlükkel segítettek.

Szilágyi mint egy cédrus, sziklaszilár- dan állt. Szétvetette a lábait. Karjaival meg átkarolta Horváthot s úgy tartotta erős izmaival fenn az ütések alatt már-már roskadozó öreg embert.

Észrevette ezt Kellió.

Kikapta az egyik őr kezéből a fegyvert s hatalmas ütést mért vele Horváth fejére.

Szilágyi észrevette az aljas szándékot.

Szabad kezét magasra emelte, hogy felfogja az ütést.

De hasztalan.

A fegyver lecsapott. Az agg lelkipásztor arcát elöntötte a vér s eszméletlenül esett össze. Összeláncolt kezével magával rántotta Szilágyit is.

A lelkészek megdöbbenve hulltak térdre szerencsétlen társuk előtt. Némelyik hangos sírásra fakadt. Szilágyi szeméből is kibuggyant a könny s odaesett a véres főre.

Kellio minden emberi érzésből kivetkőzve ordított rájuk:

— Ki veletek..................