Harangszó, 1924

1924-01-13 / 3. szám

18

HARANdSZÖ.

ségti és éles érzékű természeti ember a természet életének előtte >*neg nem értett, de azonnal észrevett megnyilvánulásait titokzatos, nem látható, csak hatásukból tapasztalható lények működésének tulajdonítja. A természet titokzatos élete, amint az a zöldelő fában, csobogó patakban, forrásban, az állandóságot hirdető hatalmas kőtömbben, égzengésben, viharzugás- ban nyilvánul, népesítette be a primitív ember gondolatvilágát titokzatos lények sokaságával, termékenyítették meg fantáziáját a természet életét létrehozó s szabályozó szellemek sokaságában való hittel. Több körülmény arra enged következtetni, hogy itt nem kezdetleges fejlődési fokot látunk magunk előtt, hanem már visszafejlődést, súlyedést. Egyre erősebb lesz a valószinősége a bibliai felfogásnak, amely szerint kezdetben az Istennel való gyermeki közösség jellemezte az embernek a felsőbb szellemi hatalomhoz való viszonyát és csak Isten akaratának tudatos megszegése eredményezte a jó viszony megszakadásával azt, hogy az ember lelkét félelem tölté el és a félelem, mint azt saját gyermekkorunk tapasztalatából tudjuk, a legnagyobb, legvadabb fantáziával bir s a mozgó falevében, az imbolygó árnyékban is veszedelmet ellenséget keres és lát.

Az összefüggés szálai kelet felé vezetnek. Nem hiába keresi itt a bibliai hagyomány az éden kertjét.

A jeruzsálemi templomban.

— A Krisztus-legendákból. — •

2) Lagerlöf Z. után: Kiss Samu.

Amint a fiúcska a rengeteg kürtöt megpillantotta, csodálkozással állt meg előtte:

— Mi ez ? — kérdezte.

— Ez az a nagy kürt, melyet úgy hívnak, hogy »a világ Urának szava«, — felelt az édesanya. Ezzel hívta össze Mózes Izrael fiait, mikor a pusztában szétszóródtak. Azóta senkinek sem sikerült csak egyetlen hangot is kicsalni belőle. Aki képes lesz reá, az a föld összes népeinek urává válik.

Megmosolyogta a régi mesét; a kis gyermek pedig állva maradt a nagy kürt előtt, míg az anyja el nem hivta onnan. Mindabból, amit a templomban látott, ez a kürt volt az, ami legjobban megtetszett neki. SzíAz emberiség bölcsője itt van. Erre felé követjük mi is a fonalat és pedig a sémi népek vallási kultusz szokásainak közvetítésével, mint amelyeket viszonylag legjobban ismerünk s ezért leginkább van meg a lehetősége annak, hogy segítségükkel sok a jelenben meglevő, eredetét nem igen ismert szokásnak kultúránk sőt vallási gondolkozásunk szerves részét alkotó felfogásnak származását megállapíthatjuk.

A primitív viszonyok közt élő természet fia minden bokorban, minden fa mögött egy-egy titokzatos lényt sejt; kőnek, fának, forrásnak, művelt, műveletlen földnek egyaránt meg van a maga szelleme, mint eredeti tulajdonos, aki rossz indulattal figyeli az ember szorgoskodását, mivel az ő területébe való betörésnek, az ő hatáskörébe való beavatkozásnak tekinti azt. Az ismeretlenség, szokatlanság, új dolgoknak a meglevő képzetekhez nem társítható jellege eredményezte ezt a primitiv emberben.

Az ezen korból ránk maradt több esetben nehezen érthető szokások száma nem csekély. Szinte kiírthatatlanul öröklődtek át nem- zedékről-nemzedékre. E területen sem nemzeti, sem vallási határokról nem lehet szó. Találkozunk velük az egy Istent hivő zsidóságnál; az ó-szövetségből is különbzző dae- monok ismerősek; noha ellenük az ó-szöv. törvény, főként Mózes V-ik könyve s próféták élesen

vesen időzött volna még ott, hogy hosszan és jól megnézze.

Amint mentek, nem messze nagy, széles templomudvarra értek. Itt mély és széles szakadék tátongott, úgy ahogyan ősidőktől fogva megmaradt. Salamon király nem tölttette be a ha- sadékot, mikor a templomot építtette. Hidat sem veretett reá, rácsot sem emeltetett a szédítő mélység elé. E helyett a szakadék fölé több öl hosz- szuságu élesre fent acélpengét huza- tott, az élével fölfelé. Az évek végtelensége és tengernyi változás után is ott volt még a penge a mélység fölött. De már majdnem egészen elrozsdásodott s a végeinél nem volt elég biztosan megerősítve, hanem reszketett és himbálódzott, ha valaki súlyos léptekkel ment végig a templomudvaron.

Mikor az édesanya gyermekét kerülő utón elvezette a szakadék mellett, ez azt kérdezte tőle:

állást foglalnak. Találkozunk velük az új-szövetségben, az ördöngősök- nél; nevük légió, mert nem elkülönült egyének, hanem a faj a fő. Megtaláljuk őket az arabtörzsek felfogásában a különböző dzsinek- ben. Az arab e tekintetben különösen babonás. A magasabb fokú izlam átvétele dacára is vallási élete szinte kimerül e dzsinekkel folytatott harcban, kik majd láthatatlanok, majd állat formában jelennek meg s okoznak veszedelmet. De megtaláljuk őket a mi korunkban is gonosz szellemekben, hazajáró lelkekben stb. való hit formájában.

A közbeeső óriási fejlődés dacára is megmaradt s pedig úgylátszik kiirthatatlanul meglevő babonás szokásokban; nem véletlenül használtak e szót: babonás. Amit ez alatt napjainkban értünk, az fejlődéstörténeti szempontból e régi korra visszanyúló eredeti vallási felfogás, melyeket több esetben egész a polydaemonismusig kísérhetünk el. Már itt jegyezhetjük meg azt a figyelemreméltó jelenséget, hogy a vallástól elfordult ember, bármilyen felvilágosultnak tartja is magát s gúnyolódjék a vallás szent mysztériumai felett, szinte kivétel nélkül áldozata a babonának. Aminthogy ez könnyen érthető. Akinek nem kell a vallás tiszta vize, az élet forrása, az, mert innia kell, iszik a zavaros pocsolyából, mely megzavarja értelmét s beteggé teszi lelkét. — Kisebb mértékben a

1924. január 13.

— Miféle hid ez ?

— Salamon király csináltatta ezt, — válaszolt az édesanya s a »Paradicsom hídjának« nevezzük. Ha e fölött a szakadék fölött ezen a reszkető hídon át tudsz menni, melynek éle vékonyabb a napsugárnál, biztos lehetsz benne, hogy a paradicsomba jutsz.

Mosolygott és tovább sietett; de a fiúcska állva maradt s a keskeny, remegő acélpengét nézte, míg az édesanyja el nem hivta.

Engedelmeskedett, de fölsóhajtott, amiért ezt a két csodás dolgot nem előbb mutatták neki, hogy elég ideje lett volna azokat jól megfigyelni.

Feltartóztatás nélkül mentek most már, míg a nagy főbejárót ötszörös oszlopsoraival el nem érték. Itt az egyik sarokban közös talapzaton két fekete márványoszlop állott, oly közel egymáshoz, hogy alig lehetett közöttük csak egy szalmaszálat is át-