Harangszó, 1924

1924-05-11 / 20. szám

1924. május 11 HARANOSZO. 155 Más Krisztust? Az emberek egy része szeretne mindig valami újat. Kapkodni, bá­mulni, ide oda ugrálni, henyén, száj- tátva. Azt mondják, más Krisztus kell a régi helyett. Hogy a régi, a kétezer­éves Krisztus helyébe jön egy uj. S elfordulnak a régitől s lesik az újat. De hol van ? Ki foglalja el a régi Krisztus helyét? Gondolkodjunk Ho­gyan hívják azt az uj Krisztust? Ki lehetne az? Mit taníthatna, cseleked­hetne az? Mit várhatnánk attól? S mit vá na az mitőlünk ? Mégis a legtöbb embernek csak­ugyan más Krisztus keli. Uj Krisztus. Mert eddigi Krisztusuk nem az igazi volt, csak elképzelt Krisztus. Ismerd meg közelebbről Megváltódat. Imád­kozva, elmélkedve, a Szentírást ol­vasva. Növekedj az Ur ismeretében, s az Ur növekedni fog ítéletedben, mígnem alázatban leborulsz és vallód: Én Uram és én Istenem I Példabeszédek 26.11. Azzal kezdhetném, hogy: felállván, illendő áhítattal hallgassátok az el­mélkedéseim alapjául választott fenti igéket, Inkább azonban egyelőre csak azt mondom, ne feledkezzünk meg a régi szép zalai közmondásról: ahogy a kerék föl, ügy a kerék lel Mi lutheránusok lépésről lépésre akarunk a magunk fejlődése utján haladni. Azon az utón, amit a magyar alkotmány, a magyar állam törvényei a haladni akarókkal a szerveinkkel, Vége volt az ige olvasásának. A gyüle­kezet leült. S azután a sírástól meg-meg- csukló hangon szólalt meg Bartos. — Keresztyén Testvéreim az Urban! Ne örvendezzünk, ne vigadozzunk ma. Ne zengjen diadal éneket ajkunk! Hanem sírjon, zokogjon lelkünk. Mert gyászünnep ez a mai nap nekünk! Leesett a mi fejünk koronája! Nincs lelkészünk! Elvitték. Ka­tonák, poroszlók törtek csendes hajlékára az éjjel. S magukkal hurcolták. Engem is kerestek. De én idejekorán észrevettem, hogy baj van a lelkészlaknál, hát elbújtam előlük. S lestem, hogy mi lesz ? S amikor hasztalan keresték kutatták át a házam, az országúton eltávoztak. Szilágyi Dénes tisz­telendő urat úgy kötözték az egyik ló nye­regkápájához s közrefogva kellett a lovak között hol gyalogolnia, hol futnia. Mert alig hogy kiértek a faluból, vágtatva rohantak tova. A rossz lelkiisinerel kergette őket. S hogy kinek a parancsára kerestek minket, az nyilván való előttetek, ha nem is mon­dom ! Csendes morajlás zúgott végig a zsúfo­lásig telt templomon. A férfiak keze ökölbe szorult. Az asszonyok sorában meg itt is, ott is felcsuklott egy-egy zokogás. Élet alkonyán. Sebten sietett el az idő felettem, Olyan sebesen, hogy mire észrevettem, Már megöregedtem. Most volt gyenge bölcsöm altató ringása, Boldog gyermekségem hajnalhasadása — Nem lesz soha mással Látom bimbókorom szép fesledezését, Érzem édesanyám anyai érzését, Édes ölelését. Kezem összeteszi esténként imára S megzendiil a holdban szent Dávid hárfája, S úgy hallgatok rája. Nézek a rónaság végtelenségébe, S lerajzolódik a szivem közepébe A szabadság képe. Istenért, hazáért beh szép volt az élet, Ha egy pár dalt mondtam, az is övéké lelt, Sírig nekik élek. Isten, haza! Oh szent eszményem ti ketten, Hogy rátok gondoltam, újra ifjú lettem, Bár megöregedtemI melyeket az egyházi alkotmány, a mi egyházi törvényeink adnak nekünk. Ez az ideális demokrácia. Minden­kinek van köze ahhoz, hogy ki legyen a fej, ki legyen a nyelv, a kéz, a láb. Jog ez, amivel okosan élni mind­nyájunknak kötelessége. De aztán, ha érett mérlegeléssel megtaláltuk a magunk fejét, akkor ahhoz igazodik a nyelv, a kéz, a láb. És nincs más, ami a fej fölött állna, nincs más koronája a fejnek, mint a szív, amelynek a vérét táplálja a megszentelt testnek minden porcikája és amelynek a vére táplálja az egész testet-lelket. Bartos emelkedett hangon folytatta. — Kér. Testvéreim az Urban! De azért ne csüggedjetek, ne veszítsé­tek el a reménységteket! Vigasztaljon ben­neteket az, hogy csak a rosszaságnak, a cselvetésnek, a gáncsoskodásnak, a sötét­ben bujkálónak van szüksége az éj leplére, hogy tettét véghez vihesse, mert cseleke­detét az igazság napja meghiúsítaná! De amint a homályt fény követi s a sötétséget tovaüzi, úgy a ti igazságtok is napfényre fog kerülni s mostani szomoruságtokat az öröm fogja felváltani! Az igazságot a go­noszság végleg meg nem ölheti, ha száz­szor teperi is le a földre! Az előbb vagy utóbb diadalmaskodni fog! A ti lelkésztek is vissza fog térni! Csak bízzatok! Csak hitetek legyen s meglátjátok, hogy ügyete­ken a föld összes jezsuita cselszövények sem diadalmaskodhatnak! Az utolsó szavak alatt felpattant az ajtó s azon Kövér József, a helybeli plébános teljes papi díszben lépett be. Az egyik ke­zében füstölőt, a másikban a feszületet tartotta. S nyomban utána vagy húsz fel­fegyverzett katona tódult a templomba. (Folytatjuk.) A szfv vére és Azé, aki benne lakozik. Ne felejtsük el, hogy hogyan ér­tünk el csak addig a helyig is, ame­lyen ma állunk. Mennyi vér, békés lelkű őseinknek, igazságot nem ismerő, oktalan módon okozott mennyi szen­vedés árán imádhatjuk és dicsérhetjük az Urat úgy, ahogyan a luteránus lelkiismeretünk diktálja nekünk. Hogy mire való volt ez a vége nélküli üldözés, azt megérteni is ne­héz annak, aki még nem nézett körül a maga bázatáján és sohasem figyelte még meg. hogy mit is mível ottan a tunya természetű kutyája, amelyik azt hiszi, hogy a báz ő érette van. Ellustulva a jóllakottságtól hever a napon a teli tál mellett, amit min­deneknek töltött meg a verejtékével szerző gazda keze. A nagy megbízás­tól két felé all a füle, de jaj a másik­nak, jaj a szegénynek, aki a tálhoz mer közeledni nagy éheztében. Hanem aztán csak boruljon be az ég és üssön rá a rabló ellenség a ház tájékjára 1 Szükölve szalad a tál körül. Ment belőle, ami még ment­hető és boldogabb tájakra húzódik a mentett konccal. A gazda pedig a maga háza né­pével vére árán szabadítja ki a nya­kára ült ellenség karmaiból a vérével megtartott földön verejtékével felépí­tett hajlékot és a békesség boldog idején kezét újra ráteszi az eke szarvára. Ám a jó kutya hazajár. És mintha szeme volna, rátalál a teli tálra. Konokul kitart őrhelyén és őrzi — nem a ház táját — a tálat. Amihez hozzáférni megint nem enged senkit, amíg csak a gazda farkánál fogva onnan el nem lódítja. — Hadd egyék a másik is, ha te már olyan nagyon jóllaktál I Az a másik is az én cselédem, ha olyan nagy kövér teste nincs is, sem olyan szaladós lába a nagy kövér test alatt. Csöndöt csinált a gazda és egy­szeriben békesség lett a tál körül. Jutott mindenkinek, aki a békesség nevében jött és az étvágyát nem a szeme kívánságához igazította, hanem a gyomrához, meg a szivéhez. Csúnya jószág a telhetetlen kutya. De még ennél is csúnyább, amelyik egyre marakodott amazzal a telhetet- lensége mialt és most, hogy a gazda jóvoltából a tálhoz jutott, alighogy betegágynak dűlt a gazda, már ő mar bele a többibe. Olyan ez, mint aki beleverekedte magát a jó tágas meleg szobába, aztán nagy hirtelen magára zárja az

Next

/
Oldalképek
Tartalom