Harangszó, 1924
1924-05-11 / 20. szám
j 54 HARANŰSfÖ. Í924. május íl. — amennyiben erre képtelenek vagyunk, el kell szenvednünk értük a megérdemelt büntetést. A felelősségérzet azonban csak ott ragadhatja meg az emberek lelki világát, ahol elevenen él a szívekben a bűntudat, az élő szent Isten előtt való megalázkodás, ahol nem a fennhéjázó gőg hivalkodik, hanem az őszinte bűnbánat könnycseppje öntözi az arcokat; ahol nem a szellemi nagykorúsággal dicsekedő áltudomány büszkélkedik, hanem az istenfélelemben gyökerező bölcseség egyengeti az erkölcsi fejlődés útjait; ahol nem az istentagadás- sál párosult rombold szellem dühöng, hanem az evangéliumi vallásosság üdítő forrása táplálja a lelkeket: ahol nem az önzés és kapzsiság bálványszobrai emelkednek, hanem a fele- baráti szeretet oltártüzei füstölögnek; ahol nem a bűnt palástoló, a törvényt kijátszó, erényt megtagadd elvet, becsületet feladó szellem bontogatja az egyház társadalom, haza fenntartó pilléreit, hanem a bűnt feltáró és ostorozó, az erkölcsi törvényt védelmező egyéni és nemzeti lelkiismeret áll őrt a jog és törvény, az egyetemes erkölcsi és nemzeti eszmények fölött. Erre a bűntudatra, bűnbánatra és felelősségérzetre van szüksége a mai beteg társadalmunknak, hogy valláserkölcsi és politikai megrázkódását kiheverhesse és a megújhodás útjára léphessen Fájdalom, közéletünk jelenségeit elemezve csak elszomorító tapasztalatokra juthatunk. Az anyag- elvüséget hirdető bölcselet tagadja az Gyöngyvirágok regéje. Irta: N. Szombath Ernő. Szép októberi vasárnapra virradt Ne- meskajal népe. Mintha csak az idő is tudná a nap nagy jelentőségét: mosolyogva bukkant fel a nap és pazar fénnyel szórta sugarait a hervadásnak indult őszi tájra. S a falu külső képén is meglátszott a nap különös jelentősége. Az utcák tisztára söpörve, a házak fehérre meszelve fürödtek az őszi napfényben. A templom előtt két bábos ütött sátrat s körülötte virágbokrétás gyerekhad és rozmaringos leánysereg őgyelgett. Egyikmásik már szopogatta a cukrot, vagy bábot szorongatott a markában. Elsőt harangoztak. Édes, lágy szava végig rezdtilt a falun, végig a határon. Hirdette, hogy ma Isten napja van. Hívta imára, templomszentelési emlékünnepre a hívőket. Mert ma tiz éve, hogy a templom épült, felszenteltetett. Nagy szó volt ez 1672-ben I. Lipót alatt. Szelep- csényi és Kollonics idejében 1 A jezsuiták aranykorában 1 Amikor a templom és iskolafosztogatások, a papok, tanítók kin- padra húzása, a lutheránusok üldöztetése napirenden volt! Igazán Isten csodája, hogy erkölcsi törvény létezését, tehát tagadja a bűnt is. Az istenfélelem és felebaráti szeretetet követelő tizpa rancsolat helyébe a létért való küzdelem rideg törvényét állítja, mely csak az önzés kérlelhetetlen parancsát ismeri, — erkölcsi eszményeket, lelkiismereti kötelességet, Isten és emberek előtt való felelősséget el nem fogad Ez az egyoldalú materiális felfogás a társadalmi és állami rend erkölcsi alapjait támadja meg, amikor kivonja az egyént az egyetemes erkölcsi törvény itélőszéke alól és bűnét egyszerűen csak a nevelés fogyatékosságának, az értelmi belátás hiányának tudja be, vagy a körülmények kényszerítő befolyására vezeti vissza. A modern ember nem a bűntől, hanem a büa következményétől : a büntetéstől akar megszabadulni. Fél a felelősségtől, mint Pilátus, megijed tettének következményétől, mint Júdás s ahelyett, hogy Péterrel a komoly bűnbánatban keresné lelke megtisztulását, Judás példájára elszórja magától szerencsétlenségének okozóját: a könnyelműségek, a léhaságok, az esküszegések, elvtagadások, a hűtlen sáfárkodás csillogó ezüstpénzeit, eltaszítja magától elhibázott életének utolsó támaszát: a megtérésben elnyerhető bűnbocsátó kegyelmet és az erkölcsi halál mélységébe süllyed. A lelkiismeret fel-felébredő szavát az érzéki gyönyörök mámorába fojtja, lelki nyugtalanságát, aggasztó kételyeit önámító jelszavakkal, hamis érveléssel csitítgatja. Ennek a beteges világnézetnek tulajdonítható, a nemeskajali ev. gyülekezet még fennállott, temploma megvolt, lelkésze, tanítója békén maradhatott! Nem is magyarázható ez meg másként, mint csak úgy, hogy a falu háromnegyed része evang. volt, akiknek békességét még a hatalmas jezsuiták sem merték kikezdeni, nem merték megzavarni. Másodikat harangoztak. Sorra nyíltak a házak ajtai s emberek, asszonyok, lányok és legények ünneplőben indultak a templom felé. Amint odaértek, az asszonyok, a nők, bementek a templomba s ott helyet foglaltak. A férfiak meg csoportokba verődtek a templom előtti téren s beszélgettek. Közben többnek feltűnt, hogy Bartos Pál, a tanító, egyik csoport között sincs. Máskor mindig ott volt közöttük. Beszélgetett, tréfálkodott. S ma nem látható. Csak r.incs valami baja? Közben megkondultak a harangok. Beharangoztak. Az emberek megindultak s lassan húzódtak befelé a templomba. Ekkor megjelent az utca ajtóban a tanító. Az arca szokatlan fehér, szinte sápadt volt. A hóna alatt szorongatta a bibliát. S indult a templom felé. Az emberek köszönését némán fogadta. hogy az emberek lelkében már-már elhomályosul a bűn fogalma és meglazulnak a család, a társadalom, a nemzettel szemben tartozó felelősség kötelékei. Vigyázzunk, hogy a bűntudatot ki ne szorítsa népünk lelkivilágából a vallástalanság, a felelősségérzetet el ne nyomja a közéletben virágzó korrupció, mert ha a nemzeti lelki- ismeret egyszer kialszik és nem emeli föl már tiltakozó szavát, akkor az erkölcsi süllyedést a politikai halál fogja követni, mely a nemzeti megsemmisüléssel egyenlő. Bele kell vésnünk népünk kőztu- datába, hogy minden megújhodás csak a büabánat és megtérés utján visz át, hogy mindnyájan felelősek vagyunk egyházunk, közéletünk, nemzetünk sorsáéit, mert mindnyájan egy testnek vagyunk tagjai. Az egyesek kötelességteljesítése mozdítja elő a haza jólétét, virágzását, viszont az egyesek bűnének szálaiból szövődik a közéleti korrupció, mely végeredményben az állami élet fenntartó oszlopait döntögeti ki. A nemzet őrálldinak kötelessége, hogy a bűnbánat érzését ébren tartsák s a szunnyadó nemzeti lelkiis- meretet felrázzák, hogy a mostani tespedés homályát ne a halál örök éjszakája kövesse, hanem a diadalmas feltámadás hajnalsugara űzze el. Örökbe adnánk egy egészséges két és fél éves hadi árva leánykát. Leveleket sHadi árva« jeligével a kiadóhivatalba kérünk. i—3 * S S lehorgasztotí fejjel lépett a templomba. Az emberek, akik látták, összenéztek s a fejüket csóválgatták. A harangok elhallgattak. Megszólalt az orgona ... S különös! Ahelyett, hogy zúgna, harsogna, mint ilyen alkalomkor szokott, lágyan, halkan búgott, szinte sirt, panaszkodott. Akik az orgona körül ültek, ránéztek a tanítóra. S megdöbbenve látták, hogy annak a könnyei potyognak. Felharsant az ének. Szállt, szállt az ima az ének szárnyain. Betöltötte a templomot. Áthatolt a falakon s repült fel-fel az egek Urához. A harmadik vers végére értek, amikor az orgona elhallgatott. Kérdőleg néztek a tanító felé. Hiszen a lelkész még nincsen a szószéken, sőt még be sem jött! Hát akkor miért nem énekelnek tovább? A tanító meg lelépett az orgonáról, fogta a bibliát s indult a szószékre. Az egész gyülekezet bámulva nézett Bartosra. Az meg szónélkül felütötte a szent könyvet s remegő hangon olvasni kezdte az igét. — Az én lábamnak szövétneke a te igéd . . .
