Harangszó, 1924
1924-04-13 / 16. szám
í 22 HARAKÖ52Ő. Í924. április 13 Az eisenachi evangélikus v világkonferenciáról. Irta: Dr. Pröhle Károly egyetemi tanár. Az eisenachi konferencián többnyire a »lutheránus« szó szerepelt mint egyházunk és hitvallásunk jelzője. Söderblom érsek egyik beszédében megjegyezte, hogy ő ehelyett jobban szereti az »evangélikus« jelzőt és irigyli a magyarokat, akik egyszerűen evangélikusoknak nevezik magukat. Mikor Fiiedner János madridi lelkész, a hires kaiserwerti intézet alapítójának, Fiiedner Tivadarnak fia, egy különben más tartalmú beszédében visszatért Söderblom érsek említett megjegyzésére, hirtelen fordulattal közbevetette : »Üdvözlöm a magyarokat!« Az ülés után megköszöntem neki a barátságos üdvözlést, összebarátkoztunk és még több alkalommal szívélyeseu elbeszélgettünk. Utolsó bizalmas beszélgetésünk során egy érdekes élményét közölte velern, melyet érdemesnek tartok arra, hogy ezen a helyen is tovább adjam. Fiiedner madridi gyülekezete és árva- háza ez idő szerint nagy anyagi nehézségekkel küzd az ott is érezhető gazdasági váltság következtében. A nagybuzgaimu lelkipásztor fel akarta használni az eisenachi konferencia alkalmát arra, hogy gyülekezete és árvaháza javára gyűjtést indítson. Ebből a célból nyomtatott felhívásra volt szükség. Bement egy eisenachi nyomdába, hogy a felhívást megrendelje. A nyomda nem voit hajlandó Győré Márton jussa. Irta: Csite Károly. — Tudod, Kati, az én lányaimra olyan szép juss, olyan nagy juss néz, hogy azt ki sem lehetne számítani. Nagy szerencse néz rájuk, tudod, galambom Kati. Márton bátyánk szörnyűséges gazdag ember. Aztán magtalan s nincs más közeli rokona, mint én és a Kovács Jancsiné. — Igaz, Bözse, igaz. Szerencsések vagytok, még szerencsésebbek lesztek, ha majd megfoghatjátok azt a nagy örökséget. — Hát majd csak megfogjuk. Isten ments, hogy halálát kívánjam szegény bátyánknak. Dehát, úgyy-e, egy hetvenéves ember nem sokra számíthat? — Nem biz’a, Bözse... — Hát bizony akkor nekünk is fölvirrad végre-vaiahára. Tudom Istenem, kapósak lesznek akkor a leányaim. Igaz, hogy most sincs kérőbe hiány, de hát várjuk a jobb szerencsét, ami el is jön majd. — El, Bözse, el... Dehát, ugy-e, eddig is segített rajtatok a bátyátok? — De még mennyit, lelköm Katim! Múlt hónapban is küldött mindepik lányomnak egy-egy öltözetre való, gyönyörű szöveta megrendelést elvállalni 55 millió márkán alul, — ennyiért is csak a legszerényebb formában volt kész a kis nyomtatványt kiállítani. A felhívásra okvetlen szükség volt, — Fiiedner nehéz lélekkel bár, de megadta a megiendelést. De honnan vegye most már csak a nyomdai számlára a nagy összeget ? Ez a kérdés ez egész következő éjjel nyugtalanította és sokszoros sóhajtozásra és fohászkodásra késztette. Mikor másnap reggel elindult a városba s az első konferenciai tag, akivel találkozott, 10 dollárt nyomott a kezébe. Egy amerikai nő, aki férjét elkísérte az eisenachi konferenciára s az előző napon hallotta Fiiedner beszédét, küldötte neki ezt az összeget gyülekezete javára. Tiz dollár az akkori árfolyam szerint épen 55 millió márkát ért. Igen, él Isten az égben, aki ma is meghallgatja gyermekei fohászkodását. A személyes érintkezés, előbb idegenek, ismeretlenek vagy csak név szerint ismerősök megismerkedése, ősszebarátkozása, a rokenszenv érzelmeinek önkénytelen felébredése, régi ismerősök újra találkozása, — mindez egyébként is az eisenachi napok iegörvendetesebb eredményeihez és áldásaihoz tartozik. Ebben a tekintetben is sokat tett a közös hitből fakadó lelki rokonság, mely megvolt azok között is, akik még soha nem látták egymást. »Mint ismeretlenek, noha ismeretesek« — a Jézus Krisztusban. — Reám nézve természetes dolog volt, hogy leginkább theologiai ruhát, nekem fheg egy meiegkendőt és egy kis pénzt is. Úgy ám, Kati!... — Ujjé! c, c, c! — adott a kis Zsoldos istókné Kati néni többfélekép is csodálkozásának kifejezést. Bokor Józsiné. Bözse asszony pedig folytatta a dicsekedést. Az ajándék ruhákat meg is mutogatta s Kati néni nem kis irigységgel tapogatta végig a szöveteket. Szó, ami szó: Bözsének csakugyan voit egy gazdag nagybátyja Budapesten. Negyven évvel ezelőtt került fel a fővárosba, mint pékíegény. Később annyira vitte, hogy maga nyitott pékműhelyt. Lassankint megszedte magát. S nem feledkezett meg a falusi szegény rokonairól. Évről-évre segítette őkel. Öregségére megvált a pékmühelyétől. Eladta jóáron s házbérből, pénzének kamatjából élt. S még mindig küldözgetett egy kis segítséget rokonainak. Bözse és két leánya mind kapzsibban várták nagybátyjuk ajándékait s még türelmetlenebbül várták már) az egész just, míg egyszer aztán, rettenetes villámcsapásként olyan levél jött Márton bácsitól, hogy majdnem hanyatt estek az elolvasásakor. Siralmas, panaszos levél jött most ez egyszer Győré Mártontól. Arról értesítette Bözsét, hogy egy nagy szerencsétlenség kartársaim körében kerestem és találtam érintkezést. A jelenvolt német professzorok között nem volt egy sem, akit művei tanulmányozása révén ne ismertem volna s természetesen jól esett nekik, hogy müveik nálunk is ismeretesek. A magam részéről különösen annak örültem, hogy két valamikori greifswaldi professzorommal (Haussteiterrel és Schulze Viktorra!) újra összehozott a jó sors. Időközben persze már mindaketten közel jutottak a bibliai korhatárhoz (90. zsoltár 10. V.). Jólesett velük régi greifswaldi dolgok és rég elhalt, ma is áldott etnlékü greifswaldi profesz- szerok (Cremer, Zoeckler, Naíiiusius) emlékét felújítanom — A konferencia azon tagjai, akikkel érintkezésbe jutottam, általában élénk és többnyire meleg érdeklődést tanúsítottak nemcsak hazai evangélikus egyházunk, de magyar hazánk iránt Í3 és természetes, hogy minden lehető alkalommal igyekeztem árva nemzetünk ügyének is egy-egy jó szóval szolgálatot tenni. —‘ Németekkel való beszélgetés közben nem egyszer szóba került a magyar-német fegyverbarátság is, — hogy az ne legyen csupán a múlt emléke, hanem egyúttal a jövendő feladata. De hol vagyunk ma ettől ? I Ma, sajnos, egészen másról kell beszélnünk: a német nyomorról és a német nyomor enyhítéséről. A német nép nyomorát látni és tapasztalni lehetett tnár azokban az augusztusi napokban is. Hogy néhány százezer magyar koronámmal már Ausztriában milliomossá. Németországban pedig folytán teljesen tönkrement. Már most ö szorul segítségre. S hiszi, hogy hálás szivekre talál... — Óh, hogy az a tüzes izé meg nem vágta a vén gazembert!... Nem tudott a pénzünkre jobban vigyázni! — tört ki Bözse rettenetes haraggal, sziíkozódással. — No, várj, te vén kutya ! Küldök valamit, de azt nem köszönöd meg... Bözse küldeménye egy durva, kegyetlen levél voit. Mindennek elnevezte az öreget, csak jónak nem. Hogy merte őket úgy megkárosítani; leányai szerencséjét tönkre tenni... Hasonló, kérő levél érkezett az öreglől Kovács Jancsinéhoz. Természetesen ott is nagy megdöbbenést okozott. Nem éppen azért, hogy vége a jussnak, hanem hogy akkor érte őket egy nagy szerencsétlenség. Elpusztult az egyik tehenük marhavészben. Ami pénzt Márton bácsitól kapogatíak és munkájukkal ősszekuporgattak, kellett volna most új tehénvételre. Az özvegy családi tanácsra hívta össze gyermekeit. Hatan voltak. A legkisebb volt hétéves, a legnagyobb tizennyolc. — Szóljatok, gyermekeim, mit csináljunk ?: Szegény Márton bácsin okvetlen segítenünk kell... Eleget segített ő eddig minket... Hanem akkor... akkor nem lesz
