Harangszó, 1923
1923-03-25 / 13. szám
1923. március 25. HARANQSZÓ. 99 büszke volt erre a diákjára. Mikor \az algimnáziumot 1870. Bonyhádra -helyezték át, azt a padot, melybe í' Petőfi a nevét belevéste s azt a katedrát, melyre nevét ráírta, a tanárok > ide is átvitték. De magukkal vitték I Petőfi szellemét is. Sántha Károly szép ddája a bonyhádi gimnázium r jubileumán erre céloz: Kikelt a mag. Köszöntlek, lombos erdő, t Mit Lőrincz plántált, Bonyhád öntözött, i Jelenre vált az álmodott jövendő, A Múzsák fészkelnek ágaid között. Oh szent berek te, itt pelyhedzett szárnya 1 Flilemilénknek zengvén a tavaszt; . Álmából a nép fölkelt s „Talpra“ álla, — 1 Dala most is hív, most is halljuk azt. De Szentlórincen nem csak az is- í kola becsülte meg Petőfi emlékét, ha- i nem a gyülekezet is. Dr. Sass István t tolnamegyei főorvos, az egykori ta- i nulótárs indítványára a félszázados jubileum alkalmából 1884. márvány- t táblákkal jelölték meg Petőfi egykori i iskoláját és lakáját. Sántha Károly i lelkész, a szép terv megvalósítója, > ekkor két szép 'ódával is áldozott 1 Petőfi emlékének. Az iskola előtt • szavalta: ! Jön Lehr tanár és szárnya nő a Sassnak, í Ki Petrovicscsal tart fel a magasnak. „Si fraclus illabatur“ dörg az ige, í S tüzet fog a tüzes Petőfi szive. A lakóház táblája előtt pedig e I lelkes, szép szavakkal fejezte be » ódáját: 1 Nézd s halld: e márvány szivet’rejt magá- I Petőfi szívét s azt kiáltja rád : [ban I Dicső hírében s néma bánatában, i Magyar, szeresd lelkedböl e hazát. Mindkét ódát az emlékezetes épü- * I * dagadoztak, az erdőket fejfáknak vág- l ták ki s a meggyötört emberek nem > énekeltek mást, csak halotti zsoltá- i rókát. A legközelebbi kihallgatáson há- i romszoros, majd négyszeres adagot I kapott az államminiszter — Bűnor- : szág királya mégis hasztalan várta I Erényország hódoló küldöttségét, í Nem jött. Így az adagolás folytatódott még hosszú időn at, mindaddig, mígnem i egy alkalommal azt vette észre a ki- i rály, hogy szekrényei fenekén alig van néhány tubus. Talpa alatt sirt, nyöszörgőit a parkett, ahogy szekrénytől szekrényhez rontott; hasztalan, valamennyiben sem tudta összeszedni a szokásos mennyiséget. Éktelen dühbe jött s ifjúkorában a Balkánon elta- i nult hencegéssel, kardjára csapott; — No megálljatok, rongyos ná> ció!... Dühöngésében Kéj, a testőrfókaletek képeivel együtt közölte a Vasárnapi Újság is. Előkelő vendégei voltak ekkor Szeotlőrincnek, köztük grófok és bárók. Az Akadémia ne- nevében Lehr Albert beszélt, ki maga is a régi iskolaházban születntt. »Soha sem feledte az Akedémia — mondá — mivel tartozik a nemzet nagy dalnokának, aki több becsületet szerzett a magyar névnek széles e világon egy maga, mint ő — fennállása óta összes tudományos vívmányaival.« Baksay Sándor a költő és püspök pedig a Kisfaludy-Társaság nevében e gyönyörű szavakkal végzé beszédét: »Ez a szerény hajlék el fog egykor tűnni a föld színéről, az a márvány, melyen most az ő neve fénylik el fog porlani: de a lábnyom, az ő lábnyoma — hogy ő itt járt, itt növekedett, nem fog elenyészni, míg az ő halhatatlan éneke végig zeng az ország síkjain; az a dal, melyet midőn hall a későbbi költő, kész összetörni lantját, mint egykor szent Cecilia, midőn az angyalok énekét meghallotta.« Ugyanekkor mondá Baksay: ha a a tót nemzetiség már a születése előtti Petőfiről azt mondja: >Az én csontomból való csont«, — akkor a magyar géniusz meg azt feleli: »De az én lelkemből való lélek.« Megható szép volt a múlt évi szentlőrinci ünnep is egybekötve a gyülekezet alapításának kétszázados jubileumával. Jelen volt Kap» Béla püspök, Jakab Ödön költő, a Petőfi- társaság képviselője s a bonyhádi főgimnázium küldöttei. Felvonultatták pitány, zavarta meg, Gonoszság exel- lenciás urat jelentette. Bűnország királya hirtelen nyugalmat erőltetett sötét arcára és méltóságteljesen süppedt fekete mattbársony trónusa mélyébe. Szemei gyilokként villantak a belépő, mámoroktól puffadtképü miniszterre: — Vége a tunyaságnak — harsogta keményen — az élvhajhászás- nak ! Elrendelem a mozgósítást Erényország fejedelemasszonya ellen ! Tüstént! Nem tűröm, hogy más is legyen rajtam kívül uralkodó 1 Gonoszság földig hajolt: — Parancsára leend, felség I És még aznap szétmentek a behívók, s az óriási birodalom legtávolabbi falujában is megütötte nagydobját a kisbiró: — Föl a szent háborúra Erényország ellen! — A hir nem keltett tetszést, de nagy riadalmat igen. A tisztek méltatlankodtak: a négyökrős szekeret is, megrakva 40 magyarruhás leánnyal. így elevenítették meg Petőfi ismert szép költeményét és így indult a kedves szép processzió az iskolától a költő lakásáig. Itt ismét a szentlőrinci költő- pap ódáját szavalták: Petőfi, hagyd ott tündöklő hazádat, Hová e hon égő szerelme vitt... Hazafi, költő, próféta, sas-szárnyon Repültél fel utóbb a csillagig, Hogy minden érző lélek veled szálljon Oda, hol az Istenség lakik. Szegény jó Bárány György, a pie- tista pap s az első magyar neveléstan írója, mikor 200 év előtt nagy küzdelmek között egy új magyar gyülekezetét alapított Tolnában, hogyan gondolhatta volna, hogy ő itt egyszersmind az egyik legnagyobb magyar poétának is nevelőiskolát készített. (Folytatjuk.) — Mi nem akarunk meghalni I Élni akarunk jólétben, kéjben, gyönyörben. Az elpuhult népnek tele volt a hombárja, az is azt mondta: — Élni akarunk, enni-inni, torkiglakni minden jóból, minden áron — nem meghalni! És nem igen mozdultak Bűnország királyának hűséges alattvalói. A mozgósítás elteltével azért harcra készen állt a hadsereg s pa- csuliszagu, simár&fésült, derékbasza- bott tisztek vezetésével megindult a határ felé. Aránytalanul nagy trén követte; a kocsikon sok-sok élveteg nő, még több pezsgő és abszint, ami mind-mind hozzátartozott Bűnkirály katonáinak zsoldjdhoz. Erényországon nem okozott különösebb riadalmat a hadüzenet. A nép hosszú idő óta állandó harcban állt sokféle ellenséggel, mérhetetlen szenvedéssel, azt mondta; Az élet. Törtetünk a földi pályán Lökdösődve durván, A gyöngébbet, a lassúbbat Magunk alá gyúrván. Vakon törünk csalfa álmok Virágai után, S letiporjuk, mely ott virul Éltünk országutján . . . Forr a küzdés, tombol a bűn, Hull a könny és a vér, — De a célnak közelébe Ezerből egy ha ér. . . A csontkarú kaszás csak néz, És oda-odavág. — Megállunk egy búcsú-percre, Aztán törünk tovább. i.
