Harangszó, 1923

1923-02-11 / 7. szám

§0

HARANÖS2Ó.

í923. február fi.

a helyzet, hogy a gyülekezet a maga fegyelmezési jogát átruházza, hogy annak érvényesítését egy általa választott s nemcsak megválasztott, hanem meg is válogatott! — testületre bízza, amely azonban a gyülekezet nevében jár el és neki felelősséggel is tartozik. — Az egyházi fegyelem alanya a gyülekezet, tárgya pedig szintén a gyülekezet, t. i annak minden egyes tagja, tehát a gyülekezet, mint testület, a maga kebelébe tartozó minden egyes tag felett fegyelmezést gyakorol. A valóságban természetszerűleg a fegyelem csak azokkal a tagokkal szemben érvényesül, akik a fegyelmezésre valamiképen okot adtak és arra rászolgáltak — Ez a fegyelem a gyülekezet tevékenysége kell, hogy legyen. Nem szabad tehát a jognak puszta jognak maradni, hanem azt gyakorolni, azt érvényesíteni is kell. Jelenleg épen ott van a fogyatkozás, hogy a fegyelmezési jog nem érvényesül úgy, mint ahogyan lehetséges és szükséges is volna. Senki sem vonja kétségbe, hogy az egyháznak, illetve az egyházat alkotó gyülekezeteknek van fegyelmezési joguk. A baj épen abban rejlik, hogy az egyház és a gyülekezet a jogot nem tekintik kötelességnek is, pedig nyilvánvaló igazság, hogy minden jog kötelességet is foglal magában és tulajdonképen csak olyan mértékben jog, aminö mértékben kötelességképen is érvényesül. A jognak és a köteles ségnek ez a belső viszonya adja meg épen az egyházi fegyelem lehetőségét is Aki a gyülekezetnek s ezáltal az

egyháznak a tagja, azt ezen hozzátartozás révén bizonyos jog illeti meg, de egyszersmind bizonyos kötelesség is terheli. Közönségesen — igen helytelenül — azt gondolják, hogy a jog a közgyűlésen, általában a gyülekezet ügyeiben való szavazás joga, aminek mint kötelesség az egyházi adófizetés felel meg. Helytelennek mondjuk ezt a felfogást azért, mivel nagyon szűkre szabja az egyházi téren való jog és kötelesség körét és mivel nem is a lényegeset, nem a fődolgot foglalja magában. Bizonyos, hogy az itt említett jog és kötelesség is megvan, de a fődolog nem ez, hanem: Isten igéjének tisztán és igazán való hirdetésében és a szentségeknek Krisztus rendelése szerint történő kiszolgáltatásában részesülni. Ez az evangéliumi keresztyén embernek tulajdonképeni joga s ugyancsak ez a kötelessége is. Amennyiben ezt a jogot nem gyakorolja, vagy ami egyértelmű vele, ezt a kötelességet elmulasztja, amivel szükségképen együtt jár az evangélium követelményeitől eltérő, azokkal egyenesen ellenkező élet, annyiban a gyülekezetnek joga és kötelessége is az illetővel szemben fegyelmezést gyakorolni. — Ennek a fegyelmezésnek a célja azonban nem a büntetés, a megtorlás, a bosszúállás, hanem a nevelés, a megjobbítás, a megtérítés. Épen azért a fegyelmezés legmélyebb értelme szerint a gyülekezet lelkipásztori tevékenysége, egyenes következménye az annyiszor hangoztatott és annyiszor félreértett egyetemes papság elvének.

Nemcsak a lelkész gyakorolhat és ne csak ő gyakoroljon lelkipásztorkodást, hanem maga a gyülekezet is. Ha sokszor panaszkodunk, hogy a lelkipásztorkodás nem kielégítő és eredménytelen, értsük meg, hogy ennek oka nem utolsó helyen épen az. hogy maga a gyülekezet az egyházi fegyelemben rendelkezésére álló lelkipásztorkodástól megfeledkezik Eredményesebb leikipásztorkodás csak akkor lesz, ha a lelkész mellett a munkából a gyülekezet maga is kiveszi a részét s ezáltal a lelkész munkáját előkészíti, kiegészíti és mintegy szentesíti. — önként értetődik és az egyháznak, mint vallás-erkölcsi intézménynek egész jellegéből természetszerűleg következik, hogy az egyház a fegyelmezésnél nem vehet és nem is vesz igénybe külső, testi, erőszakkal kényszerítő eszközöket. Valamikor, amidőn az egyház lényegét és rendeltetését illetőleg fejletlen és az evangéliommal ellenkező nézetek uralkodtak s amikor az egyház olyan feladatokat is maga intézett el, amelyek manapság az állam ügykörébe tartoznak, amely állam a maga egész berendezésében is nagyjából magán viseli a keresztyénség bélyegét, valamikor ilyen erőszakos eszközök alkalmazása tényleg előfordult, de ez helytelen és elhibázott dolog volt. Az egyház fegyelmező tevékenységét is kötelezi és a mi meggyőződésünk szerint meg Í3 szabja az apostoli intés: a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek. Az egyház tehát csak lelki és erkölcsi eszközöket használhat, valahányszor fegyelmezni kénytelen. Balikó Lajos.

Elbeszélve néhány esztendővel a leírt események után.

Míg a világ áll, nem megy feledésbe az 1922-iki nagy katasztrófa. Mellette eltörpülnek az évszázadok folyamán tűzvész, földrengés, pestis és háború által okozott veszteségek. Esztendőknek türelmes és verejtékes munkájába került ebből a borzasztó szerencsétlenségből való kilábolás ; de a tanulság talán felér az egész tragédiával, amely ma már a világ legnagyobb veszteség-fejezete lett.

Egy teljesen ismeretlen és jelentéktelen emberen kezdődött, aki szenet lapátolt egy kazánba, amelyik New-Yorkban egy gépgyárnak szolgáltatta az erőt.

Ez az ember egyik este munka után különös érzésről panaszkodott a kezeiben. Nem fájt, nem is zsibbadt,

csak éppen nem tudta az ujjait sem kinyitni, sem összeszorítani. Mikor másnap reggel munkába állt, azt vette észre, hogy nem tudta felvenni a lapátját. Rögtön elbocsátották és egy másik embert állítottak a helyére, még mielőtt kiért volna a gyárból.

Az az ember, akinek ez a baja támadt, hazament és elmondta a feleségének. Az asszony nem vett észre semmi bajt és szidta az embert a lustaságáért. De alig estére kelve, az asszony is panaszkodott, hogy ő sem bírja az ujjait sem kinyújtani, sem összeszorítani, sem a házi munkát elvégezni. Szegény népek voltak, nem telett nekik cselédre és az asszony maga főzött, mosott és takarított.

Az ember is, a felesége is megdöbbentek és még aznap elmentek a népklinikára, amely a szomszédságukban volt.

Amikor elmagyarázták állapotukat, a fiatal orvos, aki éppen napos volt,

időleges izomhüdésnek minősítette az esetet, receptet írt és elküldte őket.

Azonban a furcsa baj, hogy nem tudták kezüket használni, nem múlt el, s az ember meg a felesége másnap reggel megint jelentkeztek a klinikán. Meglepődtek s egyúttal bizonytalan de fokozódó ijedtség vett rajtuk erőt, amikor látták, hogy a klinika előtt hosszú sorban állnak már férfiak és nők, akik mind arról panaszkodtak, hogy nem bírják használni a kezüket.

Miközben az ember meg a felesége sorba állva várakoztak, kikérdezték az előttük és mögöttük állókat. A tünetek mindegyik esetben azonosak voltak. Nem volt sem zsibbadás, sem fájdalom. A léleknek és a testnek minden más képessége egészséges volt. Csak a kezek nem mű* ■ ködtek. Olyan tökéletesen hasznavehetetlenek voltak, mintha csak levágták volna őket.