Harangszó, 1923
1923-12-23 / 52. szám
386 H ARANQSZO. 1923. december 25. dében vész el, s nem a mesék képzeletvilágában él, de mint az égi kegyelem áldó és megszentelő megtestesülése száll le miközénk. S azért, amikor a karácsony harangszava megcsendül, ihletteljes szárnyakon szálljon fel minden hű magyar és hű keresztyén szív az üdv- bizonyosság ama boldog fokára, amelyen megérzi, hiszi és tudja, hogy földön és égen kegyelmes lesz hozzá az Úr! Úgy legyen! Karácsonyi üdvözlet. Karácsony. A ieggyőnyőrűségesebb ünnep. »Krisztus urunknak áldott születésén«, a legfenségesebb szólam. Ámde csak akkor, ha nemcsak a mi ajkunk énekli, hanem a mi szívünk érzi, hogy leikünkben minden karácsony ünnepén és életünk minden napján újra születik Jézus, a szeretet. Ezt a krisztusi lelket az ön hitt és gyenge, a hiú és önző emberim de hányszor elnyomják a mindennapi életnek sokszor kilátástalannak tetsző küzdelmes és napról napra rabbilincsre veri az emberbe oltott ördögi vágy, minél többet gyűjteni e föld kincseiből, melyeknek hiú voltát a legtöbb ember csak utolsó harcában, haláltusájában ismeri fel. Te, testvérem a Krisztusban, ki e sorokat olvasod, úgy-e nem engeded, hogy kihaljon belőled vagy tetszhalott legyen benned a Krisztus szere- tete? Oh, ne engedd! Karácsony szent estéjén, mikor A hit nagyasszonya. Gondolatok Papp-Váry Eleir.érné sírjánál. Vihar. .. Ismeretlen tengerek szabadultak el valahonnét ismeretlen földgolyókról. Rohannak... Határuk nincs, vértarajos hátukon dultpofáju szörnyetegek lovagolnak. Zúgás, bőgés... Recsegés, ropogás... A mocskos árban százados pillérek gyufaszálként töredeznek, ősi kincses paloták kunyhóként roskadoznak. Inog a föld. Emberkéz ingatja. Öröm bömbölés, kin- nyöszörgés... A hitetlenség szögesrevasalt mam- mutpatájával vigyorogva tapossa a fehérselyemtestü, hervatag Hitet. A részeg, kaján bűn marja, harapja kéj éhes szájával a gyengéd, ártatlan Erényt. Száguld a vihar... meghitt baráti, rokoni vagy családi körben élvezed az élet legtisztább örömét, gondolsz-e arra, hogy ezt nem magadnak, nem embertársaidnak, hanem a szeretet Istenének és aki ezt hirdeti, a mi evangéliomi egyházunknak köszönheted? És mikor karácsony estéjén édes gyönyörűséggel telik meg a lelked, látván kis gyermeked áriéban lelkének repeső örömét, tudatában vagy e annak, hogy a Krisztus sze- retetének, Isten közelségének örülsz? És eszedbe jut-e, hogy milyen sokan vannak testvéreid között olyanok, akik iskola és templom, tanító és lelkész hiányában nem hallgathatják Istennek igéjét és nem küldhetik gyermekeiket iskolába, hogy ott magukba szivhassák ev. egyházunknak a Szentírás soha el nem múld igazságain nyugvó tanítását? Pedig sokan vannak ilyenek, kiknél megvan az áldozatkész lélek, de hiányzik az anyagi lehetőség annak kielégítésére. Gondolj ezen hitsorsosaidra és arra, hogy rajtuk segíteni a te Istened, a szeretet Istene kötelességeddé tette. Te bizonyosan buzgón, igaz szívvel adakoztál új templomra, toronyra, új orgonára, harangra (talán második vagy harmadikra is). Jól tetted, kötelességet teljesítettél ezzel is. De gondold el az anyagi tehetetlenség miatt lelki ínséget szenvedő testvéreid szorongatott helyzetét és velük érezve nyújtsad ki kezedet adakozásra amikor majd alkalmat ad erre a mi evangéliomi egyházi gyámintézetünk. Adjatok — amit Isten adott. Nyomába hullarablók járnak. Kezükben, szemükben gyilok. Fosztogatják a Hit, az Erény, a Nemes, a Jó, a Szent hulláit. Sietnek. Ernyedőben a tömött sötét. ...Elszáguldott a vihar. Az emberek romok fölött széde- legnek. A becsület romjain. És hegyek tetején járnak. A Becstelenség ormain. Mindenki a hullámzó fertőt nézi. A partrarakódott szemetes iszapot. És részeg szemekkel, remegő kezekkel turkálják a szemétpaloták aranykupacait. Arany: az Isten. Arany: a haza. Arany: a becsület. Egy a vágy: dögre lakni a kéj, a gyönyör húsából... Áz Arany: papír. Az Arany: nikli. A kéj, a gyönyör: szenvedés... Erre hív fel és kíván néked és minden igaz léleknek zavartalan bé- kességü boidog karácsonyi ünnepeket a Gyámintézet. A fenyöszál története. Fenyőfa volt... Utszéli büszke szálfa, A nap ezüstlő port hintett reája . . . Az égbe nézett ékes lomb-szemekkel, Dacolt szélvésszel, zúgó fergeteggel... Fenyőfa volt. Kiálló, hosszú szálfa... Egy ifjú harcos arra ment s kivágta. A szép sudárnak ágait letörte, És zászlórudat készített belőle .. . ♦ Azután vitte vad tusák során át — Remegtek, — hogyha tiszta selymét látták. . . Dicsőség, mámor járt a nyomdokába, Sugárzó fényben tündökölt a szárnya... Ám egyszer. .. egyszer vész, vihar döbörgőn Ledönté s véle ott hevert a földön A szálfa vérző, csonka hordozója, S a zászlórudból mankó lett azóta... Mankó, mi támaszt nyújtott olykoron, Míg hű gazdája uccasarkokon Koldulva nézte, hogy fut, hogy lohol Az önző, lármás, rút embergomoly.... Az erdők dísze — oh! mily fájdalom —I Hányódott, nyütt, mint dib-dáb, ócska lom, Gyöngült — csak régi terhét birtamég: A béna bajnok reszkető kezét. .. Krisztus után, végén a második ezernek, az emberiség kicsufolta az érte meghalt Krisztust. A keresztyének pogányokká, az emberek állatokká süllvedtek. És ekkor a megtagadott, megcsu- folt Istenember életet lehelt a kiszenvedett Hit megrabolt hullájába. Egy erössélett gyönge asszony oda állt a romok tetejére és égre emelve tekintetét, szólt: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! A pogányok arénájának ittas népén döbbenet zúgott végig: — Nem halt meg a Hit Kövezzétek meg újra! Ámde a Hit asszonyának másvilági szavaira fénysugár szüremlett a romok hasadékaiba s a hit fényére elősereglettek a megvetettek, a szegények, az Istent, hazát szeretők: a hívők.
