Harangszó, 1923
1923-09-02 / 35-36. szám
HARANÜSZÖ. 26b 1923. szeptember 2. a Dunántúlra. Dunántúl is jól járt, meg a Tiszák is. Mert utóvégre is nem utolsó dolog, ha valakinek a Dunántúlon nagy a böcsiilete. Csak nem régiben egy kis sorja volt a kormánynak a szocialistákkal. Akárhogy volt is, akármint, szükség semmiképpen nincs mostanában az ügyeknek késéire való állítására. Nem jó a kis hólapdát gurulni hagyni. Ki tudja, hol áll meg ? Ki tudja, mit temet maga alá a lavina? Nincs azon semmi csodálkozni való, hogy Pesthy Pált, az ő nyugodalmas szekszárdi törvényséki elnökségéből követelte magának az ő Sió- Kapós-parti népe. A magyarja azért, mert az űzd borjádi magyarokból való, a németje meg, mivelhogy nagyon jóízűen beszél — korántsem németül — svábul. Az ő német tudománya ott álit meg, amennyire bonyhádi diákkorában jutott. Nem köllött neki a Wiesner nagytiszteletü úr Hermann und Dorotheá-ja. Elég az, — amint a példa mutatja, — okos embernek, amit a bonyhádi sváb gyerekektől, a Panholcer Gáspártól, meg a Becht gyerekektől tanul az ember. Az sem érdekes, hogy nemzetgyűlési képviselő, meg röviden házelnök lett. Annak, aki már egyszer a sárszentiőrinczi gyülekezetnek a felügyelője, ugyan mi várni valója van az élettől ? Annak már nincs magasság, amit könnyű iramban nem vehetne Hanem az már érdekes és jellemző Pesthy Pálon, hogy a magyar bírói kart olyan sokszor és súlyosan támadó szocialistáknak benne, a magyar bíróban volt bizodalmuk, hogy majd rendbehozza a sorjukat. Az egyház iránt nem barátságos indulatu szocialisták megbízottai éjnek idején a sárszentiőrinczi Iuteránus felügyelőt keresték fel a bajukkal. És Pesthy Pál felkelt és rendbe hozta a dolgot. Luteránus aggyal, szívvel. E: is enged egy kicsit, az is. Egy kis ravaszkodás, egy kevés bölcsesség és sok szeretet. Milyen egyszerű lesz egyszerre a kérdés. És megvan a békesség. A koronczói Pesthyekből való. Apja Pesthy Móritz Lehr Albertnek jő barátja. Derült lelkű ember. Lehr Albert a borjádi szőlőhegy levegőjéből fakadt huncutos verskötetét néki dedikálta. Kevés költői mű ért el olyan lokális hatást, mint ez a kis kötet. A nevetős kedvű Pesthy Móritz életében elnevette a nevetésből a fiaira eső részt is. Pesthy Pálra már csak a komolyság jutott. Az élet komoly kérdéseinek a komolyan vétele. Én csak figyelem, hogyan teperi majd le házszabályszigorítás nélkül, tisztán a maga egyszerű komolyságának, a maga puritánizmusának a súlyával a fecsegőket, a szellemes- kedőket, a csavarintókat, az Írástudókat. A perbeli fél a naiv emberek jó hiszemüségével hallgatja, hogy az ügyvéd a tekintetes kir. törvényszék előtt milyen szépen, milyen szellemesen beszél. Minden pillanatban várja, hogy az elnök sírva fakad. És Pesthy Pál az elnök merev komolyságu szemrehányással fojtja bele a fecsegőbe a szót. — Ügyvéd úr nem készült fel a tárgyalásra? Talán elhalasztjuk a tár- gyajást. És a színes szappanhólyag elpat- tanik. — Vagy más alkalommal: — Ügyvéd úr nem arra tett esküt, hogy szép szónoklatokat tartson, hanem, hogy felének érdekeit védje. Egyszerűen Él nélkül. Gúny nélkül. Olyan igazsággal, hogy még soha nem köthetett bele senki a szokásos szólamokkal: az ügyvédi szabadság korlátozása! A védői jogok megsértése ! Tudta az mind, hogyha Pesthy Pál nem kiváncsi a beszédjére, akkor viszont Pesthy Pálnak van bizonyosan olyan mondani valója az ő ügyvédi szereplésére, amiből nem kamarai beieavatkozás, hanem valami más kerülhet ki. Tehát inkább csendesen ! Pesthy Móritz költői hajlamaiból azonban a fiúra is átszállt valami. Sántha Károly, a kiérdemesült sár- szeuílőrinci pap meséli róla boldogan — Képzeld Öcsém ezt a kedves gondolatot 1 Nem mentem le a sár- szentlőrinci Petőfi ünnepélyre, öreg vagyok. Az idők is nagyon megnehezedtek fölöttünk, öreg nyugdíjas papok felett. Ámbár hiszen mit panaszkodom 1 Gondoskodnak a szentlőrinciek rólam. Meg is írtam a döröcs- kei Kring komámnak. Vannak a szem- lőrinciek olyan emberek, mint a dö röcskeiek, ezek nem hagyják el az Nyárvégi levél. Néked, — aki imádkozol értem ... (Valahol messze kinyílik egy ablak. ,. A kiskertben, az őszirózsák szirmán Szent-János bogárkák brilli- ánssa fénylik... A füszegélyben kabóca-bogárka cimbalmoz... Valaki hallgatja ; Valaki, akinek nagy, aranybarna a szeme, halovány az arca, fehér a lelke, gyászos a ruhája...) Már muzsikálgat esténként a kabóca bogárka. Az ősz lantosa. — Cin-cin... — zendíti meg cimbalma halk-ezüst húrjait s én tudom, hogy vége a nyárnak, itt az ősz. A kabóca bogárka csak ősszel dalol. Én is. ö a Szent-János bogárkáknak muzsikál — én Néked mesélek... (...Valahol messze kinyílik egy ablak...) Éjtszaka van; menyasszonyfátyolos, nyárvégi éjtszaka. Csönd van; puhakeblü, édes c3Önd Néha rebben csak valami, mint a féiignyitoít szem- pilla: a szellő csókolgatja hitestársát, a zöldvérü, húsos falombokat. Furcsa árnyak úsznak az ég és föld között hattyúszárnyu gondolákon. És ezüst fekete halottas-kocsikon. A múlt emlékei. Jönnek, mennek. De már nem ütnek kést a szívembe. Nem fáj az élő halott, nem fáj az igazi halott. Semmisem fáj. ...Gyönyörű éjtszaka van, nyugodt és mosolygós, mint a fürdőből frissen kijött égkék-ruhás barna lány. Lelkem beléaludt az éjtszakába, a nyugalomba., a csöndbe... Vihar után van. Még hallom a vihar morajlását, testemen átvonagiik a villámhasítások kínja-------------de a jégverés már nem csapdos szemközt -------kunyhóba értem. E gy világ maradt el mögöttem, benne vesztem én is. Csak a lelkem maradt meg. Egy halott világ maradt el messze, tele keresztekkel. Kicsit, az emlékezet látóhatáráról vissza- rémiik még ez a temető; a negyedére lefogyott hold régi-aranyfényü arcát fekete sírköveken, korhadoző fakereszteken hordozza végig s a szellő meg megcsikordít egy lefosz- lott koszorudrótot, amelyet én kötöttem fel életem keresztfáira ; ám úszik, tűnik tova ez a múlt világ s a hajnal pirja elfakítja az éj iidércfényét. ügy érzem puszta szigeten vagyok, ahol rajtam kívül nincsen lelkes lény — csak a Te arany barna szemeid világolnak felém messziről. Nem látok mást, mint fehér arcodat, fehér kacsóidat, ahogy imádkozol értem. Én érted imádkozom. A nyugalom éjtszakája ölel. A lelkem beléaludt a nyugalomba. Hogy mi ez ? Csak az tudja, akinek a lelke sohasem pihent, sohasem aludt, de mindig szenvedett, gyötrődött; csak
