Harangszó, 1923

1923-08-12 / 32-33. szám

I ^23. augusztus 12

HARANOSZO.

251

Wiesner Boldizsár és Arndt János tanárok az egész to!na-baranya*so- mogyi esperességnek, inordhatni minden papjával, tanítójával, kurátorával, gyülekezetével karöltve a felejthetetlen Nádosy Kálmán felügyeld, Schlei sing Károly majosi és később Ritter Károly gyönki esperes vezetése alatt folytattak.

Messze voltak még a sikertől. Néha el is csüggedtek. Csak Mar- hauzeiben volt mindig erős a hit. De a legerősebb hitnek is szüksége van buzdításra. Karsay szuperintendens és Káldy felügyelő nem takarékoskodtak ezzel. Soha olyan püspök- járás Bonyhádon, a szép Völgységben nem volt, mint ezekben a nehéz időkben. A gyakorlati értékű, eredeti ötletekben mindig gazdag Marh-iuzert, aki azokkal mindig csak akkor áMt elő, mikor már meg is valósította őket, a mélyhumoru Wiesnert és a mélázó kedélyű Arndtot felette ked vélték mind a kelte«, a szuperintendens is, Káldy is.

Amit ezek meghálállak I Cselekedettel és neveléssel is. A bonyhádi diák és nem diák szemében a iegna gyobb ember Karsay volt, a legnagyobb űr Kaldy. É3 vájjon nagyon messze jártak e az igazságtól ?

— így aztán megél ti az ember azt a bús vágyakozást a Völgység után, ami elfogja Vörősmaríyt Szépiák-ának bevezető hexametereiben. Úgy érzi magát ott köztük az ember, mintha a tavaszi vasárnap déieőttök tiszta levegőjében járna, — mondta egy alkalommal Karsay Nádosynak.

— Megállj, gyermekem, leteszlek egy kicsikét. így igen nehéz vagy nekem. Kapaszkodj a hátamra: puttonkép viszlek. Tán úgy nem esel annyira terhemre.

A kis leány nagyapja hátára kapaszkodik, átöleli az öreg nyakát. Kisgál takács erre ismét megindul, ingadozó, határozatlan léptekkel. Míg nem nagy hófúváshoz érkezik, az utat eltéveszti s az árokba lép: derékig siilyed a hóban.

Nagy üggyel-bajjal kivergődik, egypárszor térdre is bukik s a gyermek görcsösen kapaszkodik a nyakába. Teljesen kimerülve a fáradságtól és gyengeségtől érkezik a majorig.

— Menjünk be ide egy kis időre pihenni! — szól az öreg s befordul a major kapuján.

A majori gazda ajtaján kopogtat be:

— Krisztus Urunk szent nevére

A negyedik osztálynak hittanórája volt és a kis Müller Lajos felelt a szeretet dicséretéből. Tavasz volt, reggel volt, az ablakok tárva. Hej! ha mindig tavasz, mindig reggel volna ! Csak hittanóra ne lenne ilyenkor. Vagy ha már kell lenoie, felelés ne lenne, vagy legalább a leckéjét tudná az ember, hogy abba ne kellene hagyni, mikor a legszebben megy.

—» .. a szeretet,... a szeretet... Tanár űr kérem én tanultam... a szeretet...« Marhauzer neki iramodott, hosszú liszterkabátjának a szár nya csakúgy libegett utána jés már nyújtogatta az öt ujját a kis diák üstöké után.

— >... a szeretet,... a szeretet...« Sehogyse ment és a helyzet kritikus volt.

— »... soha el nem fogy: de a jövendőmondások is eltöröltetnek, a különböző nyelvek is megszűnnek, a tanulásból való esméret is eltöröltetik, mert rész szerint vagyon bennük az esméret.«

Marhauzer meglepődve fordult hátra a hang irányába.

Kívülről Káldy könyökölt be az ablakon ; tonzurás, szőke, nemes fejet félkarjdra hajtva mosolygott, mikor befejezte. Ksrsay szuperintendens ott állt mögötte Boldogan mondta rá, üdvözletre bólogatva fedetlen fejét

— »Átnenl« — a csizmás pap, a csizmás magyar pap. Van e még ebből a fajtából? Sohasem hordott nyakig gombolt mellényt, mégis mész szirő! sugárzott belőle a pap. Nem volt annak ruháján egy varratra való

kérühk, eresszetek be egy kis pihenésre bennünket!

— Isten hozta, Isten vezérelje be kendteket hozzánk! — szól ki Baloghné, a gazda felesége a konyhából. Ki is jő hozzájuk. A kis leányt leemeli nagyapja hátáról, leveszi ölébe a jó meleg szobába.

— Tessék beljebb kerülni, bátyám uram. Foglaljon helyet! . . . ide tessék ülni, ni, a kályhához közel . . . Avagy tán előbb mégis egy kicsit távolabb, mert megártana a nagy hideg után a melegség.

— Köszönöm, édes húgom asz- szony, jó hely nekem itt e sarok is. Úgy is mindjárt megyünk tovább, csak kicsit pihenünk. Rövid a nap, hamar eljő az est. Addigra Halastóba akarok érkezni. Apjához viszem a gyermeket, ha ugyan elfogadja.

— Ilyen időben csak nem mennek tovább! Meghálnak nálunk.

sujtás, mégis messziről felismerszett benne a magyar pap.

Mögöttük ott állt harmadiknak a házi gazda, Nádosy Kálmán. Valamikor közönyös volt az egyháza irányában De aztán valahol ő is a daroas- kusi útra került Maga mesélte még sok esztendő múltán is a Jeszenszkyiek bükkösdi kis kastélyában:

— A tavaszi reggel, a kis diák csengő, fiús hangja, Marhauzernek fellobbaná3a azon a szentségtörésen, hogy a gyerek az első korintusi XIII- ast még mindig nem tudja, a szent igék melódiája Káldy ajkain, a diák fellélegzése, az egész társaságnak örömteli meglepetése és a diákok csodálkozása, hogy a nagyúr még most is fújja a szeretet dicséretét, végezetül a szuperintendes boldog öröme, mindez összeolvadt olyan szent hangulattá, mintha valami erdei istenitiszteletre térdeltem volna. Áhítattal vettem le a kalapomat. Én is szerettem volna mindig ilyesmit összehozni. De én csak egy egyszerű ember vagyok, honnan vegyem én azt, ami annak a Káldynak a fejében, meg a szívében volt? Hát megéltem volna én ezt a szép jeleaetet, ha bele nem vonnak a luteránusok az egyház igazgatásába ? Az eliágvulásomat azonban eltitkoltam a Marhauzer előtt. Mindjárt odanyújtotta volna azt a két kapitulációs fekete szalmakalapját elém: Felügyelő Úr! Az ötödik tanári állás alapjára egy csekélységet ! Nem szerettem, ha kéréssel megelőznek, mikor adni kellett. Adni pedig kellett. Szívesen abból, amit

A kicsike ruhája egészen átnedvesedett a hótól. Ni, a kis lábbelijén bement a hideg nedvesség. Még megtalál hülni a kis galambom ... Hadd vessük le, csöppem, a cipőcs- két; megdörzsöljük a jéghideg lábacskádat s új, száraz harisnyát húzok reá.

Azzal elkezdi a kegyetlen hidegtől dermedt leánykát vetkőztetni. Ágyat bont neki s bele bujtatja.

— Melegedj át, virágocskám, aztán felöltöztetlek tiszta, száraz ruhába.

Az agghoz fordul aztán szerető gondoskodással:

— De hisz, kedves bátyám uram is átázott. Csupa viz a haja . . . Tessék ez a kendő, törölje meg magát vele . . . Vesse le a kabátját. Itt az uramnak egy régebbi kabátja, vegye fel ezt magára.

(Folytatjuk.)